Lost Records: Bloom & Rage Tape 1-2 teszt

Amúgy, ha két hónappal ezelőtt járnánk, amikor a legelső rész megjelent (PS-en méghozzá rögtön a Plus katalógusába bekerülve), akkor azt mondanám, hogy igen, például a 2. LiS szintjét azért már sikerült megkarcolniuk vele. Azonban nagyon kíváncsi voltam, hogy a teljes történet ismeretében miként fogok vélekedni róla, így februárban úgy határoztam, hogy megvárom a teszt megírásával, hogy beessen a 2. epizód is. Hát, nem biztos, hogy jó ötlet volt (ez amúgy tökéletesen illik ahhoz, hogy milyen eredményeket elérve böktem rá a játékban hozandó döntésekre is).

De ne mennyünk ennyire előre! A két idősávot felölelő történet jelenbéli szálán 3 nő látogat vissza szülővárosukba, a Michigan állambeli képzeletbeli Velvet Cove-ba, azután, hogy közel 3 évtizeden át nem találkoztak és még csak nem is beszéltek egymással. A három hölgy teljesen eltérő személyiségű; az általunk irányított Swan egy könyvesboltban dolgozik, a visszahúzódónak tűnő Autumn szociális munkásként, a csiricsáré celebnek tűnő Nora pedig hát, influenszerként keresi a kenyerét. Azért gyűltek össze a település egyetlen kocsmájában, mert egyikük egy rejtélyes csomagot kapott azzal a baljós üzenettel, hogy „Tudom, mit tettél tavaly 28 éve a nyáron”. A gond pedig abból adódik, hogy a három nőnek totálisan fogalma sincs, miről van szó, mert csak halovány emlékekkel rendelkeznek egymásról, és az együtt eltöltött nyárról 1995-ből.

Csévéljük is vissza az idő kerekét arra a nyárra! Swan ekkor még csak egy 16 éves csitri volt, aki a társasági fóbiája miatt nagyrészt egyedül, a VHS-es kézikamerájával mindent is rögzítve tölti a vakációt, míg nagyhirtelen meg nem ismerkedik három, nagyjából vele egyidős lánnyal. Igen, négy főből fog állni a csajbanda annak ellenére, hogy a jelenkori szálban Katnek, a társaság negyedik tagjának mindannyian még csak említését is úgy kerülik, mint a forró kását. És nem is ok nélkül.

A négy csaje a múltban kitalálja, hogy mivel üsse el a nyár hátralévő maradék jó két hónapját; a közeli erdőben bóklásznak (ahol találnak is egy elhagyatott kunyhót, amit kineveznek a főhadiszállásuknak), alapítanak egy amatőr rock-punk bandát (elvégre mi mást csinálna néhány átlagtini a ’90-es évek közepén?), és életre szóló barátságot kötnek egymással (hahh, azt csak hiszik). Ja, meg találnak a sötét rengeteg mélyén egy feneketlen lyukat, aminek a mélye túlvilágian lila fényekben játszik.

A Tape 1-ben nagyjából ennyi történik (meg néhány mellékszál is, amiknek később lesz fontosabb szerepe, így nem spoilerezem el őket), aztán a készítők a végén az orrunk alá dugják az addig szép komótosan szeletelgetett hagymát, hogy teljes erőből megnyissák vele a könnycsatornáinkat. A Bloom & Rage névre keresztelt (innen a játék alcíme) banda illegális fellépése ugyanis a kocsma parkolójában nem sül el valami jól; szegény Kat összeesik közben, és kórházba kell szállítani. Így értelmét nyeri, hogy miért nincs ott felnőtt valójában a 3 évtizeddel későbbi találkozón, azonban a pontos sorsát csak találgathattuk a Tape 2 megjelenéséig.

De még előtte regelnék kicsit az első rész játékmenetéről, ami bár jóval lassabb, mint amit például bármelyik Life is Strange-ben láthattunk, sosem válik unalmassá. Ez leginkább annak köszönhető, hogy bármikor átválthatunk a Swannál lévő kézikamerára, amivel FPS nézetből járkálhatjuk körbe az adott helyszínt. Ilyenkor kisebb klipeket forgathatunk, ha látunk bármi érdekeset, a felvételeket aztán szerkeszthetjük, törölhetjük, felcserélhetjük a sorrendjeiket, stb. Vannak, amiket mindenképpen le kell kameráznunk (pl. a csajbanda tagjai, vagy a sztorival kapcsolatos dolgok), de kismillió szabadon választható felvételt is készíthetünk.

Amikor pedig nem spielbergeset játszunk, akkor általában a többiekkel meg a kevésbé fontosabb NPC-ékkel dumcsizhatunk, mindenféle döntéseket hozva közben. Ez meg totálisan olyan, mint, amit bármelyik narratív kalandjáték esetében megszokhattunk a Telltale-féle Walking Dead óta. Az egyetlen kuriózum, hogy a középpontban az áll, miként viszonyul egymáshoz a négy tinilány. Ami nem is lenne gond, ha nem lenének néha olyan szeszélyesek, mint a húsvér társaik.

Az ilyen játékokban már úgy a Mass Effect 1 óta kábé az a lényeg, hogy kicsit pszichológussá válva megpróbálunk belelátni a szereplők fejébe, és aszerint döntéseket hozni, hogy mit szeretnének azok hallani (vagy éppen ellenkezőleg, ha nem szimpi valamelyikük valamiért). Itt azonban egyszerűen sokszor totálisan random, hogy miként reagál valaki egy-egy döntésünkre. És ez a második epizódra odáig fajulhat, hogy Autumn és Nora felnőtt változata simán képes faképnél hagyni bennünket, hogy szenvedjünk tovább egyedül a múlt feltárásával. Először azt hittem, hogy csak nekem nem sikerült a 16-17 éves nőszemélyek lelkivilágába megfelelően beleképzelnem magam, azonban a legtöbb netes tesztben, és egy csomó kommentben is ugyanezt nehezményezik. Ez így pedig totálisan elrontja az élményt.

Ahogyan az is, hogy bár a 2. rész jóval rövidebb a 7 órára rúgó elsőnél, szintén gyökketővel történik benne minden úgy a közepéig. Ahol aztán felpörögnek az események (köszönhetően valamennyire annak, hogy még a kamerázási lehetőséget is kiiktatják). Mármint, ami a leányok kapcsolatát illeti, a háttérben húzódó misztikus sztoriszál a végjátékig úgy el van nyomva, mintha konkrétan elfelejtkeztek volna az írók róla. Emiatt pedig az ígéretesen indult móka egy közepes Telltale cucc szintjére redukálódik; mármint azok közül is a Batmanére, és nem mondjuk a Wolf Amung Us-éra. A történet faékegyszerűvé válik, amiben még a dráma sem annyira erős, mint amennyire húzogatták előttünk vele kapcsolatban a mézesmadzagot az első epizódban. Arról nem is beszélve, és most SPOILERES leszek, de nem kapunk értelmes lezárást, ahogy magyarázatot sem a föld mélyére vezető lyukra, vagy annak pontos erejének mibenlétére (pedig van vagy 5, valamennyire eltérő ending). A Tape 2 így nem csak rövid, hanem totálisan olyan, mintha valamiért hirtelen kellett volna elvágniuk úgy a sztori háromnegyedénél. Amit még el is lehetne nézni, ha lenne bármi szó egy esetleges folytatásról, de egy elég erőtlen újabb cliffhangeren kívül semmi sincs ezzel kapcsolatban.

Itt a játékmenet is kissé eltér az első részben látottaktól, jóval kevesebbet fogunk beszélgetni, sokkal inkább az akciózáson van a hangsúly. Például Solid Snake stílusban be kell lógnunk Kat szüleinek házába, ami egészen érdekes felüdülés lenne, ha nem bugzana be néha. De bugzik: simán észrevesznek minket olyan bokrokon keresztül, amelyeknél nem látszódunk, de olyan is előfordult, hogy az őrködő srác AI-ja ledobta az ékszíjat, és mozdulatlanul szobrozott, méghozzá természetesen teljesen felénk fordulva. Ha pedig sokszor rontunk ennél a szakasznál, az hatással van a lányokkal való kapcsolatunkra, és így a történet további folyására is (itt amúgy majdnem letöröltem a játékot, de aztán arra jutottam, hogy ha Nora durciskodni akar, mert túlságosan sokat rontok, akkor hát hadd hákliskodjon).

Kissé furának éreztem, hogy a fejlesztőcsapat egyévtizedes tapasztalattal ilyen amatőr hibákat tudott összehozni a narratívával és a játékmenettel kapcsolatban, de hát semmi sem lehet tökéletes.

Ahogyan a játék technikai oldala sem az, de meglepően korrekt. Unreal 5 fut a háttérben, ami az alap Ps5-ön teljesen jól muzsikál; érzésre 30 FPS-t produkál (a jelenbéli belsőnézetes résznél azért tud röccenni nagyobb kameraforgatásnál), a szereplők szépen kidolgozottak, az éjszakai jeleneteknél meg megelégedetten csettinthetünk az engine RT képességein. Kifejezetten látványos, ahogyan a holdfény átszűrődik az erdői fáinak ágai között, vagy ahogyan a misztikus pillangók lilán bevilágítva a környezetüket szálldosnak ide-oda. Mindezt 4K-ban kapjuk az orcánkba.

Amúgy tévedtem, amikor azt írtam fent, hogy semmi nem tökéletesen, ugyanis az audioszekció az az. A Don’T Nod már a legelső játéka, a Remember Me óta híres arról, hogy elképesztő muzsikák szólnak az alkotásaik alatt, és ez most sincsen másként. Menetközben a montreali székhelyű Milk & Bone zenekar szolgáltatja a hangulatos synthwave-t, a fontosabb jeleneteknél pedig nagyon szép és sokszor nyomasztó énekes számokat kapunk. Ez utóbbiakért a 2021-ben nyugdíjba vonult Chromaticsot sikerült összetrombitálni, akik szerintem a Twin Peaks 3 óta a legjobb zenéiket hozták itt össze. Baromi erős, letaglózó atmoszférát teremtettek meg, ami megragad, kicsavarja a lelked és beletapos a talajba. Nagy kár, hogy a program a többi aspektusában a közelébe sem ér ennek. A színészi játék is profi munka; érdekes, hogy bár mindenkit profi színész játszik, eddig leginkább kisebb játékszerepeket kaptak, így nincs az az érzése az embernek, hogy sorolni akarná, hogy kit hol hallott ezidáig.