Dimhaven - The Lost Source teszt

A Dimhaven egy klasszikusnak mondható, valamint erősen a narratívára építő, belsőnézetű kalandjáték, amely a felfedezést és a (javarészt) logikus gondolkodást preferálja. A játék elején megismert sziget ad keretet a történetnek, és már az elejétől fogva áthatja az egész játékmenetet egy egyfajta, jóleső „misztikum”. A történet szerint Emily Ravenstone útra kél, hogy megkeresse az eltűnt nagybátyját a mára szinte teljesen elnéptelenedett szigeten. Azzal nem árulok el különösebben spoileres dolgokat, hogy már kezdetektől fogva semmi sem klappol ezen az elszigetelt helyen.

A Dimhavenbe sikerült olyan módon beoltani a Quern után megszerzett tapasztalatot, hogy nem csak amolyan szimpla szellemi örökösnek mondható, hanem attól sokkal többnek. Ráadásul egy magyar ember szemével nézve pedig, az apró, odacsempészett utalások teszik még autentikusabbá az élményt. Nyilván a külföldi játékosoknak nem igazán fognak feltűnni, vagy fogalmazzunk úgy: nem fogják olyan mértékig értékelni magyarokra jellemző utalásokat. Álmomba se gondoltam volna, hogy pixelesítve fogom látni a 100-50-20 forintos hazai érméket vagy a viaszosvászon-terítőt, amit az asztal négy sarkához fogatnak terítőfogókkal vagy a történet egy pontján előkerül képcsöves tévé, ami egy Junoszt 402 és egy Tátra tévé szerelemgyereke. Sőt, az anagrammákba foglalt valós vagy valótlan városnevekről nem is beszélve.

A játékmenetről annyit, hogy erősen a megfigyelésekre építkezik, a logikai feladványok pedig ezekre a megfigyelésekre. Ezért lesz igazán fontos a fényképezőgép mint eszköz, mert segíti a játékos előtt kitárulkozó részletek rögzítését és a későbbi értelmezését. Tehát igazából az összefüggések felismerésére helyeződik a hangsúly; és példának okáért: ha egy számunkra fontos tárgyat lefényképezünk, onnantól kezdve a filctollak segítségével megjelölhetjük a releváns részleteket, esetleg számkombinációkat is felírhatunk későbbre. Noha ezek egytől-egyig jó dolgoknak mondhatóak, azért azt kiemelném, hogy így is sikerült az abszurditást felfokozni egyes fejtörőknél.

Egy-egy végigjátszás hossza pont emiatt nagyon játékosfüggő lett, egyeseknek elég lehet 4-6 óra a történet teljesítéséhez, míg másoknak 12-14 óra is kevés lesz.

A látványról még egy szót sem említettünk, de piszok jól néznek ki a PS1-es korszakot idéző textúrák és az alacsony poligonszámú modellek, amit megkoronáz a modern bevilágítási rendszer. A fejlesztőknek még azt is sikerült elérniük, hogy a helyszínekből valamelyest áradjon a béke, emiatt pedig olyan érzés leülni a játék elé, mintha ismét a 2010-es éveket taposnánk, azt a korszakot, amikor megjelent a The Vanishing of Ethan Carter vagy a What Remains of Edith Finch.

A zeneszerző igen komoly hangsúlyt fektetett a dallamokra, amelyek remekül idomulnak a nyomozós hangulathoz és a fentebb említett, mindent átható békéhez. A zene mellett a szinkron se kutya, durván jó munkát végeztek a szinkronszínészek. A Quern alapján arra számítottam, hogy legalább magyar feliratot kapni majd a játék, ám sajnos nem úgy alakult a dolog. Technikai oldalról tekintve, problémákkal nem nagyon találkoztam, habár a DualSense támogatás nem az igazi, mert hajlamos a vibráció „beakadni”, valamint az interfész skálázással is csínján kell bánni, mert néhány felirat ilyenkor eltűnhet a képernyőről. Mindazonáltal legalább sikerült a Unity legújabb, 6-os variánsára ráhúzni a játékot, ami elég sokat dobott a teljesítményen. Bevallom, a HDR támogatás hiányába kicsit azért beleszakadt a szívizmom, mivel ez a program megérdemelte volna a bevilágítási rendszere miatt is ezt a funkciót.