The Dark Rites of Arkham teszt

Történetünk kezdetén Jack Foster nyomozó zsarolókat próbál becserkészni, akik a polgármester tökeit szorongatják egy titkos szerelmi viszony miatt. A hotel folyosójára belépve, orrfacsaró szag üti meg Jack orrát - egy jellegzetes, ismerős szag ez -, a rothadás, a bomlás és a halál émelyítő bűze. Jack az ajtó betörése után egy sátáni rituálé nyomaira bukkan: egy lefejezett holttestre, és egy kézre, mely nem az előbbi hullához tartozott. A szoba pedig annyira el van barikádozva, hogy onnan még egy légy sem repülhetne ki.

A The Dark Rites of Arkham megjelenésekor közzétett videó

Így veszi hát kezdetét a noir hangulatú és Lovecrafti ihletésű kaland: a The Dark Rites of Arkham, mely a Postmodern Adventures legújabb alkotása. Az An English Haunting és a Nightmare Frames fejlesztői ezúttal is hajszál pontosan eltalálták az arányokat: A korhű, Art Decó jegyében felhúzott épületek; a 30-as/40-es évek hangulata; (a kissé sablonos, de szórakoztató) detektív regényeket idéző párbeszédek; a jazzklubokat megidéző zenék és a részletgazdag pixel-grafika mind-mind tökéletesen passzolnak a játékhoz megalkotott világba. Szóval, mindennek és mindenkinek megvan a maga helye; semmi nem lóg ki. A megjelenő erőszak is pont annyira van jelen, amennyire feltétlenül kell.

A bevezető után a mi Foster nyomozónkat ráállítják egy új ügyre, ám a főnöke ezúttal nem hagyja őt egyedül dolgozni, ezért beosztanak mellé egy társat, Harvey Whitman képében - akiről kiderül, hogy tapasztalt ugyan, de sohasem dolgozott még terepen. Furcsa egy felállás, nem igaz? Az X-aktákból ismert Mulder különleges ügynökhöz hasonló szituációban ismerhetjük meg az új társat, Harvey-t az ő kis eldugott alagsori irodájában; csakhogy Whitman nem a földönkívüliek, hanem az okkultizmus és a fekete mágia fekete öves szakértője. Voltaképpen azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy miért is lett The Dark Rites of Arkham a játék címe.

Habár mostani alanyunk egy noir/horror kalandjáték, de a főszereplő duó nem annyira szokványos felállásban van jelen. Jack és Harvey párosa tipikus példája a "buddy cop" zsánernek, melynek a lényege, hogy általában egy ügy érdekében két merőben más jellemű és/vagy neveltetésű karakternek kényszerből össze kell fognia (ugyancsak általában) már szinte a sztori elejétől kezdve. Míg Jack egy dörzsölt és földhözragadt figura, akinek inkább csak fárasztó szóviccei vannak és sablonos szövegei; addig Harvey egy nagyon intelligens és elég jó humorú, több diplomás ember, aki csöppet másképp szemléli a világot. Magyarán a két karakter jelleme szöges ellentétben áll egymással, mégis kiegészítik egymást. A játékban/játékmenetben ez úgy mutatkozik meg, hogy a történet egy-egy pontján hol az egyik, hol a másik karaktert fogjuk irányítani, és az ilyen alkalmaknál az ő fejükkel kell gondolkozni. Ha már előkerült kicsit a történt: akad azért egy-két meglepő fordulat; viszont annyi hibát feltudnék a történetbeli hiányosságok terhére róni, hogy a játék vége mintha kissé összecsapott lenne. Vagy fogalmazzunk úgy, túl hamar szakad vége az egésznek.

Egyébiránt, nincsenek túl megterhelő fejtörők, kizárólag a felszedett tárgyakat kell felhasználnunk a feladványok megoldásánál, "klasszikus értelemben" vett, azaz leltáron belüli kombinálásra nincs lehetőség. A fejlesztőknek már ez amolyan védjegye is, hogy nincs szükség túl abszurd tárgy-kombinálásokra az előrejutáshoz; a tárgyak felhasználási módja általában magától értetődő és belesimul az adott szituációba. Különösen tetszettek a tárgyakról és a szereplőkről készített közeli képek, mert egyrészt részletgazdagok, másfelől nagyban kiemeli a lényeget.

Akárcsak a fejlesztők korábbi játékai, úgy ez is az Adventure Game Studióra keresztelt grafikus motorral készült. Bár a program eszméletlen jól néz ki és a pixelgrafika minden téren mesterien kidolgozott, mégis hajlamos átvedleni a játékmenet egy kisebb pixelvadászatba. Sajnos... Sajnos és sajnálatos, mert ráfért volna a játékra egy "hotspot locator", mert hát mégiscsak kényelmesebb lehetne úgy. Szerencsére a legtöbb tárgy elég jól elkülönül ahhoz, hogy első pillantásra észrevehető legyen; és annyi könnyebbség azért akad, hogy az interaktív pontokhoz rendelt címkék megjelennek a képernyő alján. Egy hiba kivételével, technikai jellegű problémákba nem nagyon futottam bele. Az előbbi hiba is csak a kontrollertámogatás hiányosságai miatt történt, ugyanis csak mutatóeszközöket támogat a játék, de Steam interfészen keresztül ráerőltettem a birtokomban lévő játékvezérlőket, aminek meg is lett a böjtje. Ugyanis a játék ilyen esetben nem oldja fel a Steames Achievementeket a használatukból adódóan - és zárójelesen megjegyezném, eleinte fel se tűnt a hiányuk -, ennélfogva nem ajánlom a nagykép módot sem, kanapé előtt, játékvezérlő társaságában.

Bár szinkron nincs, de véleményem szerintem nem tenne túl sokat a játékhoz. Viszont a muzsika gátlástalanul fülbemászó lett, hála Matías J. Olmedónak, aki az An English Haunting zenéit is komponálta. A zene végig kíséri a játékost, amolyan "láthatatlan" társként. Említésre méltók még a hangeffektek, így például a város még élőbbnek hat a cipők kopogásával, az emberek köhécselésével vagy hordókban sercegő tűz hangjaival.