Woodo teszt

A Woodo bemutatóvideója

Az isten háta mögött

Amikor távoli rokonoknál kell tölteni a nyári szünetet faluhelyen, az kétségtelenül sokkolóan hat egy városi kölyökre. Ilyenkor nemcsak a lakhelyünktől és környezetünktől, hanem a megszokott életvitelünktől is búcsút veszünk. Persze, ma már a legkisebb település is lehet modern, azonban ebben a játékban, ami gyakorlatilag erre az alaphelyzetre épül, ez a bizonyos hely sokkal inkább emlékeztet a ’80-as, ’90-es évekre, így a mai modern, felgyorsult világgal még nagyobb kontrasztban áll. Bizonyára sokan éreztük anno elveszettnek magunkat hasonló, hol rövidebb, hol hosszabb élethelyzetben, de a generációmnak azért olyan gondjai nem voltak, hogy például nem lesz wifije vagy internete hónapokig – mert amúgy sem volt –, és talán a lassabb mindennapok sem tűntek annyival vánszorgósabbnak, bár kétségtelen, hogy a kevesebb ingernek hála már akkor is ránk telepedhetett az unalom. Meg hát melyik gyerek vágyik igazán a ritkán vagy sosem látott idősebb rokonaihoz?

A Woodóban az immár felnőtt Boróka meséjének lehetünk fül- és szemtanúi, aki igyekszik felidézni élete talán legszebb nyarát, ami tizenéves fejjel anno a legpocsékabbnak ígérkezett – akkoriban el sem tudta képzelni az életét világháló, közösségi média, különböző kütyük és netes barátok nélkül. Mindebből csak a telefon marad meg – természetesen internetkapcsolat nélkül –, így előbb-utóbb kénytelen másképpen, nyitottabban állni a dolgokhoz. És valahol ez a mese tanulsága: arra próbálja felhívni a figyelmünket, hogy ne éljünk burokban, hisz a saját magunk szabta korlátokon túl rengeteg szép dolog vár ránk a világban. Ehhez persze szükségünk lesz némi kíváncsiságra és bátorságra egyaránt.

Interaktív kirakós

A történetmesélésre építkező program nagyon egyszerű játékmenetre épül: háromdimenziós fadiorámákat kell kiraknunk a képernyő jobb oldalán felbukkanó elemlistából, amiket – jobbára tetszőleges sorrendben – amolyan kirakósdarabként kell a jelenetek sziluettjeire húznunk, kitöltve és kiszínezve azokat, élővé varázsolva az addig fehér és üres világot. És ezt kéretik szó szerint értelmezni, ugyanis amint egy-egy összetartozó elemhalmaz kirakásra kerül, animálni kezd, ami végtelenül cukivá teszi az egész produktumot, ráadásul ez a kurzor ráhúzásával újra és újra megismételhető. Külön kiemelném azt a rendkívül aranyos megoldást, hogy a menübe is csak némi játszadozással, vagyis az alapok megtanulásával juthatunk el.

És ezzel tulajdonképpen el is mondtunk mindent a játékmenetről, bár ez nem jelenti azt, hogy itt-ott ne csavarnának kicsit a dolgokon, így a prológusból és további hat fejezetből álló mű azért a maga keretein belül képes megújulni, nem átallva például némi tárgykeresős fejtörő és környezeti interakciós feladat elé állítani a játékost. Plusz lehetőségünk van a cselekményhez nem kapcsolódó trófeavadászatra is, hisz például kereshetünk a jelenetekben megbújó apró szerzeteseket is, ami aranyos kikacsintás a fejlesztésért felelős Tiny Monks Tales részéről a saját nevükre. Továbbá egy-egy pálya teljesítését követően a beépített fényképezőgéppel is elszórakozhatunk, hogy jobbnál jobb fotókat készítsünk dicsőséges sikerünkről.

Ha úgy adódna, hogy mégsem találnánk egy adott elem helyét, kérhetünk segítséget a játéktól, aminek következtében a kamera a megfelelő helyre közelít. Továbbá alapból azzal is igyekszik könnyíteni a dolgunkat a program, hogy az elemek a listában mindig pont úgy állnak, amilyen szögben éppen a jelenetben szerepelnek, avagy a diorámát forgatva a lista is forog. Amit viszont nem látunk, amíg meg nem ragadjuk az adott darabkát, hogy az valójában mekkora, úgyhogy sűrűn kell majd a kameratávolsággal is játszadoznunk, főleg, hogy egyre és egyre komplexebb életképekkel kell bíbelődnünk. Bár a játék érezhetően nehezedik a haladásunkkal, sosem válik túlzottan frusztrálóvá, amiben talán szerepe van a kellemes hangú narrátor hölgynek és a pihentető háttérmuzsikának is.

A mi kis falunk mindenkié

Ahogy haladunk előre a nyár történéseiben, úgy ismerjük meg jobban a falu lakóit, ugyanis kvázi minden jelenet után új tartalommal bővül a mesekönyvünk, amiben a különböző szereplők háttértörténetébe merülhetünk bele. Érdemes ezeket átbogarászni (hogy állatos hasonlattal éljek, hehe), mert könnyed hangvételükkel tényleg színesítik a Woodo világát. Emellett visszaolvashatjuk a Boróka által elmesélt történetet is, így ha egy-egy elem megtalálására annyira ráfeszülünk, hogy elfelejtettünk figyelni az elhangzottakra, akkor sem maradunk le semmiről. A narrációt amúgy fokozatosan adagolja a játék a teljesítményünk függvényében, így ha itt-ott szerencsétlenkednénk kicsit, azért némileg vontatottá, töredezetté tud válni.

Az irányítással ellenben biztos nem lesz gondunk, egérrel és kontrollerrel is pofonegyszerű, viszont mindkettő más-más szempontból előnyös. Előbbivel gyorsabb a helyükre pakolni az elemeket, utóbbinál a diorámát könnyebb tájolni, miközben a következő darabkát szorongatjuk, ráadásul a játékvezérlőknél kiosztásra került egy gomb, ami az elemlistára ugratja át a kurzort. Remek ötlet és hatalmas segítség.

Egyszerű, de nagyszerű

Bár – ahogy az eddigiekből kiderült – a játék minimalista játékmeneti eszközökkel dolgozik, igazából nincs az embernek hiányérzete. Persze nem váltja meg a világot semmilyen szempontból, de amit vállal, azt maradéktalanul teljesíti: nagyjából 6–10 órányi könnyed kikapcsolódást ígér azoknak, akik nem az adrenalinforrást hajszolják egy-egy címnél, akik szeretik az állatokat, akik szívükben gyerekek maradtak, vagy szeretnének a gyerekükkel játszani, esetleg akik még tényleg gyerekek. A játék ugyanis teljesen kompatibilis az ifjú generációval, más kérdés, hogy például egy Minecrafttal szemben milyen eséllyel indul a kegyeikért, de a továbbra is elérhető demó kipróbálásával talán erre is meglesz a válasz. Persze a történet itt-ott mélyebb mondanivalóval is bír, ennek ellenére törekszik a közérthetőségre.