Death at Fleming Manor teszt

Nem detektív, igazságügyi orvosszakértő

A Death at Fleming Manor egy nyomozós kalandjáték, a pár fős koreai SUPERTHUMb első ilyen jellegű játéka, és a készítők nem titkolt célja volt az Obra Dinn és Golden Idol féle játékmenet továbbgondolása. Minden pályán egy halálesetet látunk épp, és különféle tárgyakat megnézve, párbeszédeket meghallgatva kell kigyűjtenünk az esethez kapcsolódó aláhúzott szavakat. Az összegyűjtött kifejezéseket ezután bűnügyi jelentésünkben a megfelelő helyre behúzva áll össze a bűntényről a végleges kép.

Ami egyedivé teszi a formulát, hogy itt nem (csak) nyomozók vagy világon kívüli rejtvényfejtők vagyunk, hanem terepre kiküldött halottkémek. És ezt a játék véresen komolyan is veszi. A mi dolgunk az orvosi dokumentumok kiállítása: kideríteni, ki halt meg, mikor, hol és miért. Nem elég rámutatni a tettesre: olyan orvosi jelentést kell írnunk, amely bizonyítékként támaszthatja alá az elkövető felelősségét, ez pedig jóval összetettebb, és ezzel érdekesebb tud lenni, mint „csak” egy nyomozás.

Ehhez persze különféle új játékmechanikák is járulnak. Vérminta-összehasonlítás, íráskép-elemzés, ujjlenyomat-olvasás és hasonló finomságok állnak rendelkezésünkre az igazság kiderítéséhez. Sherlock pedig itt sincs Watson nélkül: állandó segédünk az igazságügyi patológus, aki két kávé között elintéz egy boncolást, vagy épp röntgenképet vesz az áldozatokról.

Képregényhez szól a nóta

A játék első ránézésre egy kicsit fapados indie alkotásnak tűnik (nem az), furcsán hosszú betöltési idővel, néhol tipográfiai bakikkal: kicsit elcsúszott szöveg, ázsiai idézőjelek, hármaspont a sor közepén, ilyesmi. Szerencsére semmi olyan, amit egy későbbi patch ne tudna javítani.

Ha viszont egyszer betöltődtünk, teljesen kézzel rajzolt látvány fogad minket, a hatvanas évek képregényeit idéző stílusban. Annak ellenére, hogy legtöbbször gyilkosságokat fogunk látni, az élénk, színes megjelenés remekül illik a játékhoz. A zene is kellemes csalódást nyújtott, a nyomozás közben nem tolakodik az előtérbe, de azokban a pillanatokban, ahol kell, kifejezetten fülbemászó tud lenni.

Arteria poplitea

Beszéljünk egy kicsit a játékmenetről, mert ez a játék legnagyobb erőssége, és egyben az első számú oka, hogy sokakat el fog ijeszteni. Jómagam rutinos detektívként kezdtem bele az első fejezetbe, ami pont úgy néz ki, mint akármelyik Golden Idol pálya. Említettem, hogy főszereplőnk egy halottkém, igaz? Feladatunk behatárolni, hogy mitől halt meg az áldozat, ehhez pedig kapunk egy orvosi szakkönyvet is. Egy rendkívül részletes, nagyjából tíz oldalas, latin szavakkal bőségesen tűzdelt könyvecskét.

Szégyenszemre be kell vallanom, a vaszkuláris anasztomózis eddig nem volt a szókincsem része, és ezen a ponton jutott először eszembe, hogy egy műfajjal most ismerkedő, vagy kevésbé türelmes játékos valószínűleg itt fogja letenni a játékot. Másodjára akkor jutott ez eszembe, mikor továbbléptem a következő pályára, és a könyvecskénk egy szinte ugyanekkora méretű fejezettel bővült.

Bizony, itt nem elég azt mondani valakire, hogy meghalt. Lelőtték? Jaj de kár. És milyen szögben érkezett a testbe a golyó, megakadt a csontban vagy átszaladt? Esetleg megmérgezték? Szegényke. Altató, cián, vagy arzén a felelős?

Ez talán felesleges részletezésnek tűnik, viszont ahogy fokozatosan derülnek ki az ilyen elsőre lényegtelennek tűnő dolgok, úgy kerülünk közelebb a megoldáshoz. Mondjuk, kihívnak minket egy gyilkossághoz. Megnézzük az áldozatot: hason fekszik a földön, ütésnyom a koponyán. Egyszerű eset. Megnézzük a nyelvét, méreg. Hoppá. Ki mérgezhette meg? Nem is egy ember? Nézzük csak meg alaposabban, milyen méreggel van dolgunk. Melyik méregre illenek a talált nyomok? Mondjuk szalicil? A lehetséges elkövetők száma máris megfeleződött. Viszont ha megmérgezték, akkor miért van még ütésnyom is a koponyán?

Ilyen és ehhez hasonló, gyönyörű láncba fűzött feladványok adják a játék gerincét, és jó detektívjátékhoz méltóan elsőre semmi sem az, aminek látszik. túljutunk a terminológiai akadályokon, és elfogadjuk a játék orvosi részletességét, onnantól remek szórakozásban lehet részünk: a könyvecskénk a maga módján kifejezetten informatív, és az ember okosnak érzi magát, ahogy olvassa az orvosi leírást, és rájön, mi is történt valójában.

Ennyi mechanika már önmagában elég lenne, hogy elvigyen egy játékot, de a készítők gondoskodtak róla, hogy semmiképp se unatkozzunk, ugyanis minden pálya képes valami újat mutatni, valamilyen új mechanikát bevezetni, vagy a meglévőeken csavarni. Az egyik fejezetben például sérült katonákat kell sürgősség szerint besorolnunk, egy másikon több időpont között válthatunk, egy harmadikon pedig a sötétben láthatunk meg újabb nyomokat. Persze, láttunk már ilyet máshol is, de kellemes változatossággal fűszerezik meg az élményt. Komolyan alig vártam minden pálya elején, hogy ugyan ez alkalommal mivel fog meglepni a játék.

Ami a nehézséget illeti, személy szerint úgy tapasztaltam, a pályák kellemesen válnak egyre bonyolultabbá, de sosem éreztem azt, hogy olyat kér a játék, amihez tippelgetnem kellene; minden, ami a megoldáshoz szükséges, az megtalálható volt a pályán (bár amikor az aktuális dátumot kell kitalálni, akkor legszívesebben rászóltam volna a karakterünkre, hogy ugyan kérdezzen már meg valakit). Ha megakadnánk, többféle segítség is elérhető: a legegyszerűbb megmutatja, melyik mezőket rontottuk el az űrlapon, de ha nagy a baj, más játékokhoz hasonlóan itt is vannak közvetlen tippek.

Mindig a komornyik a gyilkos

Az egyes fejezetek nem csupán önmagukban léteznek, hanem egy szépen vezetett, intelligens történet részei. A gyilkosságokba ugyanis nem csak szerény személyünk keveredik bele, és a történet sem egymástól független bűnügyek gyűjteménye: az idő előrehaladtával egyre több ismerős arccal találkozunk, bizonyos nyomok új megvilágításba kerülnek, és azt is megértjük, milyen személyes motivációk húzódnak meg az egyes szereplők viselkedése mögött. Tetszett, ahogy a játék ezt a fajta történetmesélést vezette, és érdekes volt látni, hogyan alakul bizonyos karakterek sorsa, ahogy haladunk az időben.

A korábbi fejezetek tehát nem pusztán lezárt ügyek, hanem egy nagyobb történet építőkövei. Ami azt illeti, a játék utolsó harmadára olyannyira előtérbe kerül a történet, hogy egészen filmszerűvé válik az élmény. A pályák itt hirtelen sokkal rövidebbek, és úgy felgyorsulnak az események, hogy mire észbe kapunk, már véget is ér a játék, méghozzá egy általunk választott befejezéssel (és egy jókora csavarral). Bár magára a történetre nem lehet panasz, a játékot itt kicsit csalókának éreztem, mivel ezek a nyúlfarknyi fejezetek ugyanúgy önállóan jelennek meg a menüben, mint a megelőző, kellemesen méretes pályák.