Kissé kezd visszatérő elemmé válni, hogy olyan játékok teljes verziójáról regélek nektek, melyeknek már valamennyire elemeztem korábban egy kipróbálható változatát. A merőben sajátos horror-kaland, a Silver Pines is ebbe a sorba tartozik, bár, amikor tavasszal végignyomkodtam a jó egy órás demóját, még csak nem is sejtettem, hogy mégis mi fog várni rám a teljes alkotásban. Nagyon nem.
Először is egy sejtelmesen mély, kissé Twin Peaks-esen kifacsart történet az, amit kapunk benne. Ami az ezerszeresen lerágott in medias res kezdéssel rúgja be az ajtót. Red Walker magándetektív (akinek a teljes neve EGYETLEN alkalommal hangzik el a játék jó 15-20 órája alatt, minden máskor csak nyomozónak, uramnak, fiamnak, pötsfejnek, és minden egyébnek hívják attól függően, milyen kapcsolatban áll a beszélővel) anélkül, hogy bármit tudnánk az előéletéről, a címadó amerikai kisvárosban találja magát. Nem nyaralni vagy letelepedni érkezett ide, hanem, hogy megtaláljon és elrángasson a megbízójához egy errefelé eltűnt közepesen híres zenészt, Eddie Velvetet.
A megbízatása teljesítéshez pedig eléggé rögös út vezet, ugyanis a települést az évszázad vihara fenyegeti, ami miatt evakuálták a lakosságot, és csak kifejezetten fura, nem mindig barátságos alakok maradtak itt. Meg még furább szörnyetegek, akik aztán pláne nem barátságosak, már ha nem vesszük annak, hogy különféle módokon szeretnék kizsigerelni Walker urat. A történet bár érdekes fordulatokkal rendelkezik, olyannyira nem tolakodik a képünkbe, hogy leginkább az utunkba kerülők elejtett utalgatásaiból, mindenfelé elrejtett különféle doksikból, meg rádió és Tv adásokból kell összerakosgatnunk amolyan sajátos puzzle-ként.
Ennek köszönhetően nem csak a találgatásoknak, hanem az események különféle interpretációjának is marad elég hely, amiről mindenki maga eldöntheti, hogy jó ötlet volt-e a készítőktől vagy sem, de én személy szerint szeretem az ilyen sztorikat, ahol kicsit homályban tartja a mesélő a közönségét. Ráadásul három, egymástól teljesen különböző befejezés is elérhető, melyek közül egyikre sem lehet egy-az-egyben ráhúzni, hogy melyik számít jónak, vagy rossznak. Ennek az eldöntése is a játékosra van bízva.
A mese mellett maga a játékmenet is sajátosra sikeredett; a jó öreg Team17 kiadásában megjelent cucc marketingjében olyan hangzatos szavakkal dobálóznak, hogy egy oldalnézetes, 2.5D-s horrorisztikus metroidvaniáról van itt szó. De hogy ez mit is jelent? Hát azt, hogy egy oldalnézetes, 2.5D-s horrorisztikus metroidvaniaról van itt szó. Mármint az elsőjátékos Wych Elm Games nagy Silent Hill rajongó lehet, ugyanis fogta mindazt, ami a széria első három részét (jó, talán a negyediket is) naggyá tette, avagy a sejtelmes történetet, a minden pórusunkat átjáró nyomasztó hangulatot, az agytekervényeket megmozgató, egyre nehezedő feladványokat, és a tömérdek felfedeznivalót, és mindezt egy indie költségvetésű, némileg modernizált formában tálalja elénk.
Miközben mindebbe belemixelték szépen a leginkább vérbő akcióba oltott platformjátékokra jellemző pályatervezést. Avagy a demóval szemben a teljes kiadásban hiába érjük el a prológus teljesítése után Silver Pine teljes városát, viszonylag kötött, hogy hova tudunk éppen menni. Ezt azzal érték el, hogy akadnak az utunkba különféle, megugorhatatlannak látszó akadályok (először vászonnal letakart átjárók, majd odaszegelt deszkákkal lezárt ajtók, meg repedezett betonfalak, aztán átúszhatatlannak tűnő vízborította, netalántán koromsötét részek), melyeken akkor tudunk átjutni, ha a sztorival haladva megkapjuk a leküzdésükre használható eszközöket vagy skilleket.
Így megvan a szabadság érzete, miközben valójában a kalandnak úgy a feléig egy csőben járunk, szépen sorjában teljesítve az elénk kerülő feladatokat, és a hozzájuk tartozó helyszíneket. Ezeket kifejezetten élmény felfedezni, ahogyan szobáról szobára, folyosóra folyosóra, meg épületről épületre haladunk, miközben nehézségi fokozattól függően kerülgetjük vagy trancsírozzuk a ránk támadó rusnyaságokat (érdemes sokszor az előbbit tenni, mert a kézifegyverek eléggé sérülékenyek, a javításokhoz kellő cumókat pedig meglehetősen szűken mérték, a pisztolyokhoz meg a többi lőfegyverhez kellő többfajta skulókat meg pláne).
Szintén kénytelenek vagyunk átgondolni, hogy mikor mit viszünk magunkkal, ugyanis az inventory meglepően valóságszerűen egyáltalán nem végtelen. Végre egy kalandos játék, ahol nem lehet a fél várost zsebrevágni és magunkkal cipelni (amúgy dehogynem, csak a Resi játékokból idekerült teleportálós ládákban kell biztonságba helyezni a dolgokat), hanem folyamatosan menedzselni vagyunk kénytelenek a tárgylistát. Ámbár összességében kemény 6 slottal növelhetjük a hátizsákunk méretét, de olyan sokra azért nem megyünk vele, tekintve, hogy egy pisztoly megeszik kettő, egy gyógyító üveg meg három helyet.
Mindenképpen javallott ezeken felül nálunk tartani az elérhető legerősebb kézifegyvert, még egy lőfegyvert és gyógyírt, legalább kettő javítófelszerelést, és persze a szükséges ammókat. És ezzel legalább az inventory felét be is laktuk. Menetközben aztán persze mindig akadunk a továbbjutáshoz szükséges tárgyakra is, amikkel aztán pláne hamar elfogy a hely. Hát jah, a valószerűség ára, hogy az uccsó néhány órában már túlzottan is sokat fogunk a mentési helyeken lévő ládába ki-be pakolászni, meg vissza-visszarohangálni hozzá (hoppá, ha mentés, arra is figyeljünk, hogy óvatosan költekezzünk a szintén szűken mért pénzmaggal, mert a mentéshez is szükség van 1-1 érmére, és nincs annál nagyobb szívás annál, ha nem akad belőle nálunk, amikor nagyon is kéne). Elhintettem előbb, hogy vannak képességeink, melyek egészen széles skálán mozognak; akad, amivel nagyobbat gyógyítunk, van, amitől gyorsabban tárazunk, lesznek majd olyanok is, melyeknek elkerülhetetlen a használata az idő nagy részében.
Ilyen például a sebesebb futás vagy az úszás lehetősége, ami utóbbi nélkül másodpercek alatt a folyó alján köt ki szerencsétlen nyomozó. Mivel nem szerepjátékról van szó, hanem a felfedezést a középpontba állító kalandról, ezért ezeket a skilleket nem kifejlesztjük, hanem eléggé horrorisztikusan kinéző tárgyaktól kölcsönözzük, amik persze sokszor a leglehetetlenebb helyeken rejtőznek, merőben megemelve azzal a programmal töltött órák számát azokkal, amiket a fellelésükkel töltünk. Természetesen túl könnyű dolgunk lenne, ha mindig mindegyiket használhatnánk, így az aktiválhatóak száma is korlátozott kezdetben kettőre, összesen hatra. Így természetesen vagy megtaláljuk az újabbakat megnyitó agyagtábla darabkáit (négy darabként kapunk jutalmat), vagy gyakran cserélgetjük a képességeket a menüben, attól függően, mire van éppen szükség az adott helyzetben.
Szintén fontos még, hogy haladás közben ne csak sokszor nézegessük a térképünket (jobb felső ravasz a controlleren), hanem hősünk kameráját sűrűn kattintgatva „jegyzeteljünk”, ha valami fontosra akadunk. Ez lehet egy lakattal zárt ajtó, egy kódszámot kérő széf vagy másféle logikai feladvány. Amire egyáltalán nem hívja fel a játék a figyelmet, az az, hogy a fotómasina bármikor használható, nem csak ott, ahol megjelenik az ikonja. Ezt azért jó tudni, mert pölö, amikorra megkapjuk úgy a sztori háromnegyedénél a töredezett falak áttörésére alkalmas kalapácsot, halvány gőzöm sem volt már, hogy nagyrészüket merre láttam korábban, ahogy ugyanez történt a kanálisfedelek felnyitására alkalmas eszköz megszerzése után is. Ne kövessétek el ugyanezt a hibát, tessék szépen minden érdekesnek tűnő dolgot lencsevégre kapni (vagy egy kockásfüzetbe feljegyezni őket a való életben, ahogyan azt szokta volt tenni Princze úr is a kedvenc Blue Prince-éjében)!
Mivel valahol egy metroidvaniáról is szó van, számoljunk azzal, hogy a sétáláson/futáson túli legtöbb mozdulat kisebb-nagyobb mértékben staminát fogyaszt (egy baseball ütővel történő suhintgatás pölö elég sokat, egy oldalra vetődés meg szinte semmit), ami, ha elfogy, akkor vagy várunk egy kicsit a visszatöltődésére, vagy megszopáljuk az erre való tonikunkat (amiből szintén nem árt betárazni legalább egyet, ahogyan a mérgezést gyógyítóból sem).
Grafikailag egy egészen minőségi produktumról van szó. Bár a városka a pusztító időjárásnak köszönhetően inkább hangulatosnak mondható, mintsem szemkápráztatónak, az kifejezetten tetszett, hogy olyan gondosan van felépítve, hogy tényleg megteremti egy rendes település illúzióját, és nem csak lazán egymáshoz kapcsolódó helyszíneket kapunk. Az oldalnézetes kamerakezelés ellenére nagyon jó látni például a háttérben a bárt, ahol nemrég jártunk, vagy egy leeresztett hidat, ami felé éppen igyekszünk. A táj maga teljesen 3D-ben épül fel, amire szépen rá vannak pakolva a kézzel rajzolt szereplők, akiknek a mozgását szintén kézzel animálták, méghozzá jó kis régimódi rotoszkópos technikával. Emiatt mondjuk néha eléggé ellátogatunk az uncanny valley-be, ami a különféle fertelmes szörnyetegek esetében jól is jön, de a nyomozó és a többi emberi karakter esetében, hát, annyira azért már nem.
Maguk az ellenfelek sajna kinézetileg nem valami változatosak, látunk groteszk humán monsztrákat, groteszk kutya monsztrákat, groteszk madár monsztrákat, ésatöbbi. Ez alól a főellenségek se nagyon kivételek a második befejezés eléréséhez szükséges bazottnagy izén kívül, ami úgy néz ki, mintha valami japán testhorrorból került volna ide az elefántméretű húsmassza testével, és a rengeteg végtagjával. Kár, hogy a többi nem sikeredett ennyire kreatívra. De legalább dob valamit a grafikán, hogy mind a kettő-, mind a háromdés részein van egy plusz effekt, amitől kissé cel shaderes lesz az összhatás, csak persze nem vidám színekben pompázik tőle, hanem ráerősít a nyomasztó hangulatra.
Amit az audiodizájn is erősen megdob. A szinkron maga a jobbak közé tartozik azok közül, amiket idén volt szerencsém hallani, pedig az IMDB alapján nem agyondolgoztatott színészek munkálkodtak a programon, ami talán még duplán jót is tett neki. Tök érdekes, hogy az egyik legtitokzatosabb szereplőt, Jade-et alakító Suzi Hunter szintén játszik a Wild Gentlemen nemrég megjelent űrhorrorjában, a RetroSpace-ben is. Magát a nyomozót megszemélyesítő Chase Brown pedig kifejezetten zseni, ahogyan az események hatására egyre jobban magába forduló szerencsétlent előadja, ráadásul, amikor találunk annak múltjáról szóló hangfelvételeket, totálisan úgy beszél, mintha egy másik emberről lenne szó, ami hatalmas piros pontot érdemel.
A zenék is kellemesek, nyomasztóan elvannak nagyrészt a háttérben az atmoszféra részeként, míg pezsgővé nem válnak egy pörgősebb harcnál vagy éppen égi kórus-szerűséggé a játék egyetlen biztonságos helyein, a mentési pontoknál. Plusz mivel a történet középpontjában ugyebár egy zenész utáni kajtatás áll, egy nagyon kellemes énekes nótát is hallhatunk.
A Silver Pines egy nagyon hangulatos, nagyon minőségi horror-kaland, erőteljes atmoszférával, nyomasztó történettel, és felfedezésre épülő játékmenettel, ami simán leköt bárkit olyan 15 órára, ha mindent meg akar találni benne (de akár 19-re is, ha annyira vakon eltéved benne, mint ahogy én tettem időnként). Az év egyik legkellemesebb meglepetése volt a számomra indie fronton, aminek a demójából már sejtettem, hogy jó élmény lesz a teljes is, de azt nem, hogy ennyire.
A cikk játéka
Olvasd el ezt is
Hozzászólások
Csak regisztrált felhasználók tudnak hozzászólni.
Írd le a véleményedet a témában!