Amikor olyan két éve az egyik Steam Festen szembejött velem egy apró japán csapat sajátos hangulatú visual novelje, rögtön tudtam, hogy ámbár nem a legkedveltebb játékstílusomba tartozik, biztos, hogy lecsapok majd a merőben egyedi világvégét bemutató sztori teljes változatára is.
És imigyen is tettem: amikor nemrég kerestem valami olvasnivalót a nyaralásra, felötlött bennem ez a régebben kipróbált fura alkotás, így gyorsan rágugliztam, hogy méltóztatott-e ugyan megjelenni végre. És méltóztatott, méghozzá már a tavasz végén, így úgy adódott, hogy kissé késve regélem el most néktek, miért is érdemes a nyár hátralevő heteiben pont ezt rárakni a mobilunkra vagy egyéb hordozható eszközünkre, ha ellátogatunk a következő hőkupola elviselése céljából a legközelebbi vízpartra.
A teljes verzióban összesen 4+1 fejezeten át csavarosan kanyargó, eléggé nyomasztó mesét ismerhetünk meg, aminek az első fél órája egy-az-egyben megegyezik a demóban látottakkal, ennek ellenére nem lehet az ottani mentést betölteni, hanem elölről kell kezdenünk az olvasást. De ismétlés a tudás anyja ugyebár, és két év elteltével azért talán nem is olyan nagy gond, hogy megint megismerkedhetünk az alapfelállással, ami pediglen a következő:
A világ egy csodálatos teliholdas éjszakán az egyik pillanatról a másikra véget ér. Ugyanis a kerekdeden mosolygó hold fogja magát, és úgy dönt, hogy közelebbről megismerkedik a jó öreg Földünkkel, ezért teljes sebességgel belecsapódik. Ez pedig az itteni élet totális kihalásához vezet. Game Over, lehet is uninstallálni a programot. Mármint még nem kell imigyen cselekednünk, ugyanis valamiféle kvantum hókusz-pókusznak hála az idő az emberiség teljes megsemmisülése előtt 21 nanoszekundommal megdermed. Ennek az az oka, hogy egy ekkora méretű tömeges kihalás csúnya lyukat üt a tér-idő kontinuumban, ami egészen addig be nem forr, míg meg nem oldódnak a többmilliárd megszakadt élet miatt siránkozó lelkek elintézetlen ügyletei.
Ebben pedig mi leszünk a segítségükre Maryt, egy fiatal leányt alakítva, aki a hold lezuhanásakor valami rejtélyes okból kifolyólag nem a többi elveszett lélek között találja magát, hanem egy viktoriánus korba beleillően berendezett szobában, ahol az egyetlen társasága egy beszélő fekete macska. A Hamletként bemutatkozó cirmos elmondja neki, hogy Mary a világ amolyan utolsó gyóntatója, akinek egyszerre pszichológusként és életvezetési tanácsadóként az lesz a feladata, hogy meghallgassa a hirtelen életüket vesztettek történetét, és megoldást találjon a szinte a teljes lényüket átható drámai problémájukra, ami miatt képtelenek nyugodtan eltávozni a túlvilágra (ami most eleve úgyis viszonylag túlzsúfolt lett a rázúduló többmilliárd léleknek köszönhetően). Lesz köztük például börtönből szabadult anya, akivel nem áll szóba a kisgyermeke, egy születésétől fogva vak lány, aki az állapota ellenére szeretne fellépni a világot jelentő deszkákon, és sok más tragikus sorsú vagy éppen fura alak.
Kifejezetten érdekes, hogy Maryn és Hamleten (aki ugye egy totálisan normális macsek, már amennyire a fajtája bármelyik példánya képes normális lenni) kívül mindenki különféle antropomorf állatok formájában kerül ábrázolásra, aminek az okát nem fogja a játék közvetlenül az orrunkra kötni, ahogy sok minden mást sem. Ezzel rákényszerít minket, hogy ne csak odafigyeljünk minden apró elejtett információra, hanem hogy próbáljunk meg olvasni a sorok között is. Erre pedig kifejezetten szükségünk lesz, ugyanis nem egy igazi jó kis digitális regényről lenne szó, ha nem kezdene mindenféle izgis módon megcsavarodni a történet úgy a második fejezet vége környékén. Azonban ezzel kapcsolatban nem fogok részletekbe bocsátkozni, mivel mint minden irodalmi alkotásnál, így itt is a sztori, az érdekesen felépített karakterek, és a minket a legváratlanabb pillanatokban bombázó érzelmi töltet az, melyek miatt érdemes rászánni azt a néhány órácskát, amíg eljutunk a végére (jelen esetben ez 10-11-et jelent).
A játékstílusából adódóan a kvantumfizika osztrák atyjának telefonja nem kecsegtet sok meglepetéssel. Az idő nagy részében olvasni, olvasni és olvasni fogjuk annak a temérdek párbeszédnek szövegét, ami Mary és az aktuális beszélgetőpartnere között zajlik. Nem hiába van ott az a szó a címben, a telefonálás ugyanis a játék központi elemét képezi. Vagy minket hív valamelyik megzuhant lélek, vagy nekünk kell kitekerni a számát a régimódi tárcsás készülékünkön. Ez azért is van, mert csak olyasvalakivel léphetünk kapcsolatba, aki éppen egy telefonhívás kellős közepén tartott, amikor a hold úgy döntött, hogy véget vet a saját és az emberiség létezésének.
A játékmenet kimerül ebben, meg hogy a Mary által gondosan vezetett naplóba belefirkantott információkat nyálazgatjuk át, hogy megtudjuk, kinek mit mondjunk. Ugyanis a végtelen betűhalmaz bámulása mellett kissé kalandjátékosan meghatározhatjuk, merre haladjon egy beszélgetés fonala, de sajna ez csak papíron van így. Valójában úgyis mindig végig fogunk menni minden elérhető topikon, az pedig semmilyen mértékben nincs hatással a történetmesélésre, hogy ezt milyen sorrendben tesszük. Még a jó öreg Telltale-féle alkotásokban is nagyobb hatással voltak a döntéseink, mint itt, ami azért nagy szó. Minden fejezet csúcspontján az aktuális „kliensünket” kisebb idegösszeroppanás éri, amin úgy segíthetjük át, ha a naplóból kikeressük a történetéhez kapcsolódó megfelelő válaszokat, amik segítenek könnyíteni a lelkén. Ha hibázunk, csupán annyi történik, hogy újra kell próbálkoznunk, míg rá nem lelünk a megfelelő részre.
Semmilyen büntetést nem von maga után, ha elsőre vagy éppen huszadjára sem sikerül ezt abszolválni. Sokat gondolkodtam, hogy ez jó-e így vagy sem, és végül arra jutottam, hogy szerintem itt kevésbé kellett volna megengedőknek lenniük a fejlesztőknek. Mittudomén, adhattak volna 4 életet, amiből minden hibázásnál levonódik egy, aztán, ha mind elfogy, akkor elölről kell kezdeni ezt az idegösszeroppanásos részt. Ezáltal talán egyrészt jobban beszélhetnénk videójátékról, másrészt jobban átjönne, hogy a program vizsgáztat minket, hogy mennyire figyeltünk oda a korábban elhangzottakra, ugyanis itt konkrétan erről van szó. Azonban nem én készítettem az alkotást, így csak pontot áll hatalmamban levonni emiatt az értékelőszekcióban.
Azt azért a készítők is érezhették, hogy a visual novellekkel telitömött japán piacon (mi csak amolyan extraként örülhetünk neki, hogy élvezhetjük angolul; az azért gondolom nem nagy titok, hogy ennek a stílusnak nem mi vagyunk a közvetlen célközönsége) muszáj lesz valamivel kitűnniük, és ezt a játék második felében felbukkanó kalandosabb részekkel próbálták elérni. Természetesen valódi pointolásra meg clickelésre nem érdemes számítani, továbbra sem oldhatunk meg logikai feladványokat vagy dughatunk zsebre különféle tárgyakat, annyit azonban megtehetünk, hogy a kissé labirintusszerű helyszíneken kolbászolunk, miközben mindez csupán a narrációt hivatott kissé feldobni.
Szintén megpróbál a program a látványvilágával kitűnni a sorból. Elfelejthetjük (szerencsére) az őzikeszemű, túlzott kebelmérettel megáldott, maximum tizenhatnak kinéző hölgyszereplőket, ahogy az ilyen játékokra jellemző néhol túltolt debil humort is. Kapunk helyette egy sajátos, nyomasztó hangulatot árasztó, kézzel, méghozzá grafitceruzával és tollal rajzolt grafikát, ami az idő nagyrészében szinte semennyi színnel sem dolgozik. Ha meg mégis, akkor sem kell azok kavalkádjára gondolni; ha nem éppen feketében meg fehérben pompázik a képernyő, akkor MINDEN kékké, zölddé, vagy éppen lilává válik. Ez alól egyes-egyedül a fentebb említett idegösszeroppanásos jelenetek a kivételek, ahol a hirtelen harsánnyá váló grafika is kiemeli a delikvensek zaklatott lelkiállapotát.
Egészen egyedinek mondható ez a látványvilág, ami nagyrészt csak állóképeket jelent, nagyon ritkán találkozhatunk bármiféle animált mozgással. De ennek köszönhetően legalább úgy egy fél krumpli a gépigénye az alkotásnak. Az egészet a kínai Nintendómon, avagy egy Odin 2 Portal androidos kézikonzolon játszottam végig, aminek a hardvere az úgy három és fél éve csúcsnak számító mobilokéval egyezik meg, így ma már nem mondható valami erőteljes ketyerének. Ennek ellenére egy másodpercig sem akadt meg a steames változat Winlatorból futtatva. Szerintem a legtöbb mai telefonon és tableten semmi problémát nem okoz az elindítása, mindenki próbálkozzék vele nyugodt szívvel.
És most rátérnék az audiószekcióra, az ugyanis szó szerint zene a füleinknek. Seishi Irimajiri elképesztően hangulatos, emlékezetes, változatos dallamokat komponált. A muzsikák hegedűre, zongorára és valami elektronikus hangszerre épülve egyszerre emlékeztetnek néhol a klasszikus Silent Hill dallamaira és a Celeste egyszerre andalító és vérpezsdítő muzsikájára. Ha kell, elméláztat, ha kell, a plafonig emeli a pulzusunkat a feszültebb jeleneteknél. Mindenképpen érdemes belehallgatni csak úgy magában. Szinkron az sajnos nincs, jó kis vékonyhangú zeldás prüntyögést hallgathatunk minden egyes szereplőként. Bevallom, egy idő után lehalkítottam, hogy ne terelje el a figyelmemet a zenéről.
A Schrödinger’s Call semmiképpen sem mondható egy hagyományos, a szokásos távolkeleti klisékre épülő visual novelnek. Mindenkinek csak ajánlani tudjuk, aki szereti az elgondolkodtató, csavaros történeteket, ami akár még arra is képes rávenni minket, hogy ne csak a benne szereplőkén, hanem a saját életünkön is eltöprengjünk egy pillanatra.
A cikk játéka
Olvasd el ezt is
Hozzászólások
Csak regisztrált felhasználók tudnak hozzászólni.
Írd le a véleményedet a témában!