Dreadline Express teszt

A semmiből a semmibe...

Képzeljünk el egy olyan világot, ahol az emberiség maradéka egyetlen gőztalicskán (azaz vonaton) száguld a semmi közepén, a nagy semmibe, a nagy semmi elől. Ez az utolsó vonat a világon pár túlélővel a fedélzetén, és azt sem tudni, mikor vette kezdetét ez a végtelen utazás... de az biztos, hogy egy jó ideje tart már. A főszereplőnk egyébként egy amnéziás orvos, akiben néha, vagy kezdetben csak fel-felsejlenek a családját érintő emlékei és az, hogy ki is volt ő régen. A történet ott veszi fel a fonalat, amikor dezorientáltan magához tér az egyik fülkében, és itt kezdődik az oktatómód is.

Az alapvető mechanika annyiból áll, hogy a környezetet megismerve begyűjtsük a tarot kártyákat, majd azokat felhasználva következtetéseket vonjunk le vagy beszélgetéseket kezdeményezzünk. Ezt úgy képzeljük el, hogy ha kinézünk az ablakon, levonjuk a következtetést, hogy bár sötét van, mégis bejut annyi fény az ablakon, hogy talán nem rúgjuk le a körmünket a nagylábujjunkról az asztalba rúgva. Ekkor megkapjuk a fény tarot kártyáját, amit ha kézbe veszünk és rámutatunk vele a gyertyára, akkor megvilágíthatjuk vele az asztalt, hogy el tudjuk olvasni az italosüveg címkéjét. A táska kinyitásához már két kártyára lesz szükség, mert azon a két kártyán van elég infó a számkombinációhoz. Ugyanígy működnek a beszélgetések is: a programban nincs klasszikus dialógusrendszer, a kezünkbe kell venni a megfelelő kártyákat, ha érdemi infókat akarunk kiszedni az utasokból. Az információk begyűjtésére pedig viszonylag nagy hangsúlyt kell fektetni, mivel a sztori végkimenetele nagyban függ majd ezektől.

A sztorihoz visszakanyarodva, miután kikeveredtünk az oktatómód után a kabinunkból, a rejtélyes kalauz már ott vár minket, hogy közölje: valamit akar a mozdonyvezető tőlünk... A nem túl bizalomgerjesztő kalauz megjelenése után a kalandot végig át fogja hatni egy bizonytalan, feszengő érzés, amit a kalauz felénk tanúsított ellenszenve csak elmélyít. Arról nem is beszélve, hogy ezen a vonaton senki sem az, akinek látszik. A feladatunk ennélfogva az lesz, hogy az utasok legsötétebb titkait felfedjük. Mi több, a játék nem rágja a szánkba a választ, helyette apró jelekből, elszórt jegyzetekből és főleg a párbeszédekből kell majd összeraknunk a teljes képet.

Tarot-kártyák, pszichológiai hadviseléssel ötvözve

A Dreadline Express legfőbb erőssége kétségkívül az interakciós és kikérdezési rendszerében rejlik. A beszélgetések és a kutatások során Tarot-szerű kártyákat kell használnunk, amiket a játékosnak kell begyűjtenie valamilyen módon. Minden kártya egy-egy fogalmat, emléket, érzelmet vagy tényt szimbolizál. Ha egy utast ki akarunk faggatni, akkor nem előre megírt párbeszédpanelekből választunk, hanem a lapjainkat hívjuk segítségül, hogy reakciókat, vallomásokat vagy épp mentális összeomlásokat váltsunk ki belőlük. Egy jól kijátszott kártyalap felfedheti a beszélgetőpartner múltját, míg egy „rosszul időzített” lap végleg bezárhat egy információs csatornát. Ez az egyedi kártyás párbeszéd-mechanika hihetetlenül frissnek hat; ráadásul a további lapok megszerzésével kinyithatunk lezárt ajtókat, vagy új megvilágításba helyezhetjük a korábban megismert szereplők szándékait.

Bizarr látvány, feszült hangulat

Vizuális szempontból a Dreadline Express „varázslatosan” groteszk. A steampunk és a gótikus horror keveréke egyedi esztétikát kölcsönöz a játéknak. A szerelvény és a hálófülkék belső terei aprólékosan kidolgozottak, tele apró részletekkel, amelyek mind a világpusztulás történetét mesélik el. A hangtervezésre sem lehet különösebben panasz: a hangulaton még dob a kerekek ütemes kattogása, a gőz sziszegése és az acéllemezek kongása.

Bár szinkron nincs, a hiányát nem igazán éreztem egy percig sem; a zene viszont már más kérdés: van, létezik, de ennél többet nem tesz hozzá a nagy egészhez.

Technikailag stabilnak mondható, támogatja a népszerűbb kontrollereket is, a 2-4 órás végigjátszás alatt nem ütköztem hibákba sem.