The Alighieri Circle: Dante's Bloodline teszt

Nyissuk azzal a mondókámat, hogy a történet Dante Isteni színjátékán alapszik, viszont csak egy keretet ad hozzá, semmi többet. Tegyük hozzá, nem is kell direkt „egy az egyben” feldolgozni – egy játékban pedig pláne nem –, mert a sötét tónusú hangulathoz bőven elegendő ez is. Ebben a történetben Dante Isteni színjátéka nem egy költemény, hanem egy családi átok: a szerző leszármazottjainak 33 évente újra kell pecsételniük a Pokol kapuit, mivel elvékonyodik a határ a valóságunk és a Pokol között. A főszereplőnk a kilencvenes években élő Gabriele Alighieri, aki idézőjelesen „gyáva módon” próbálja elkerülni a sorsát. Itt jön az első bökkenő, mert a sztoriból nem derül ki, hogy miért is gyáva Gabriele. Arról nem is beszélve, hogy a dialógusok jó része súlytalan, szinte semmi infómorzsát nem tudunk meg a főszereplő életéből, csak sejteti a fontosabb részleteket. Ennélfogva nem is igazán lehet vele együttérezni, vagy a feláldozásával azonosulni.

A csavar lényegében abból áll, hogy a jövő és a múlt egybemosódik, ezért a Poklot sem a klasszikus értelemben kell elképzelni. A készítők úgy képzelték el az egészet, hogy a főszereplő tudata formálja a Poklot – vagy ha úgy tetszik, a lélek kivetülésének is felfogható –, és nekünk kell eldöntenünk, megszakítjuk-e az átokból fakadó körforgást. Alapvetően a rítus végrehajtásához három lapot kell begyűjteni az „Alámerülés”-re keresztelt helyről, majd a végén ezeket megérinteni a pecsét megújításához. Az alámerülés már eleve egy homlokráncolásra okot adó kifejezés, mivelhogy ez egy dimenzió, amit inkább egy mély üregnek lehetne tekinteni, amely valahol a családi villa és a valóság között helyezkedik el. Ez a fajta kavargó elegy jól is elsülhetett volna, ha nyomon lehetne követni, ki kivel van, és miért. A játék elején hozzánk csapódik a Felmenő nevű karakter (egy hang), aki már az első perctől kezdve annyira ellenszenves a sejtelmes közlendőivel, hogy egyszerűen nem lehet megbízni benne. Ehhez még vegyük hozzá, hogy a játék a második fejezetétől erősen azt az érzetet kelti, mintha több befejezésnek lenne megágyazva, ám csalóka ez a dolog is.

A három fejezet alatt igazi, valóban kalandjátékos fejtörők nem igazán akadnak, mondhatni, még maga a fejlesztőgárda sem tudta eldönteni, hogyan álljon hozzá a saját szerzeményéhez. A fejtörők egy része próba-szerencse alapon működnek, persze ez nem azt jelenti, hogy ne lenne el-elszórva segítség gyanánt pár morzsa, de úgy általában véve a megoldásukhoz nincs szükség a szürkeállományt lerohasztó, 100%-os agyi kapacitásra sem. Talán a legutolsó szoba-rejtvénynél lehet elakadni, mert nem éreztem a környezetből adódóan egyértelműnek a szükséges megoldást. Vérszegénynek és ócskának éreztem a legtöbb rejtvényt, ráadásul a fejezetek elején egy minden szempontból kilógó minijátékot is beszuszakoltak, amiben gombokat kell végignyomkodni, ahogy végighaladunk egy spirálon. A gyűjthető tárgyakat pedig totálisan feleslegesnek éreztem, mert a PS-trófeákon és achievementeken kívül semmi mást nem adnak.

Ugyanez a semmilyen üresség elmondható a helyszínekről is: szinte sehol nem lehet interakcióba lépni a környezettel. Szépnek szépek a helyszínek és részletgazdagok, de oly mértékben konganak az ürességtől, hogy félbe is hagytam a játékot kétszer a teszt során. Ehhez csapjuk hozzá, hogy erre a semmilyen hangulatra rákontrázik a zene. Nyilván van zene a játék alatt, ennek ellenére sikerül elérni, hogy gyakorlatilag ne is létezzen. Még ha fegyvert szorítanának a fejemhez, akkor sem tudnék egyetlenegy szólamot sem felidézni. A szinkronmunkát nem nevezném rossznak, sőt, maga a szinkron pazarul sikerült. Csakhogy, megint jön a csakhogy: eddig nem említettem, hogy Gabriele arctalan karakterekkel vív szócsatákat... Ebből fakadóan belátható, hogy nem várhatják el az írók a töméntelen együttérzést a játékos részéről.

A végigjátszás alatt többször is felötlött bennem a The Vanishing of Ethan Carter. Hasonlóságot mutat egyrészt a történet hossza, másrészt a thrilleres hangulata miatt. Ugyebár nem kell hosszra 10-20 órásnak lennie egy játéknak, egy 2-3 órás cucc is hozhatja a tőle elvárt minőséget. Kissé ellentmondásosnak hathat, hogy a mesterien kidolgozott (ám az ürességtől kongó) környezet hoz magával egyfajta hangulatot. Ha a ONE-O-ONE GAMES kicsit másképpen gondolt volna a The Alighieri Circle-re, akkor simán működhetett volna az egész egy sétaszimulátorként.

A technikai oldalt tekintve: a grafikát az Unreal Engine 5 adja, és vitathatatlanul a látványvilág a legerősebb pontja az egész kódhalmaznak. A teljesítményről dióhéjban annyit, hogy a képkockaszám véletlenszerűen hajlamos beesni, bár a nagy geometriai sűrűség is okolható emiatt. A kontrolleres támogatás csak az XBOX-szabványra terjed ki, a DualSense és DualShock kontrollereket kizárólag Steam Inputon keresztül lehet működésre bírni, de legalább adott a részleges támogatás. Érdemes megemlíteni, hogy a tesztverzióban a feliratozás olvashatósága a relatíve kicsi betűméret miatt elég rossz, ezért érdemes/ajánlott a betűméretet a lehető legnagyobbra állítani, mellé pedig egy hátteret is bekapcsolni.