Désiré és az ő mocskos kis vágyai - Körülbelül ez lehetne a program alcíme. A sztori egy színvakságban (ahogyan többször is megjegyzi, diszkromatopsziában) szenvedő francia srác, Désiré útját követi nyomon. A fiú két dolgot szeretne az élettől: végre láthassa a világot a maga színpompájában, és hogy ne érezze egyedül magát. A kissé introvertált srác ez utóbbit mondjuk megoldja: a játék során több képzelt baráttal is összefut, akikről sokáig sem ő, sem a játékos nem tudja, hogy nem valódiak (mondjuk ez felveti azt a kérdést, hogy a kaland eseményeiből mik azok, amik megtörténtek, és mik azok, amik csak képzelődések). A történet fonalát a 11 éves Désirével vesszük fel, aki nem túl jó tanuló az iskolában, csak felszínes barátságokat tud kötni, a suli bikája (a jó öreg bully szó, aminek nincsen magyar megfelelője) pedig azzal fenyegeti, hogy elterjeszti a suliban, hogy a srác azért nem képes összeszedni egy barátnőt (sőt úgy általában két értelmes szót szólni a lányokhoz), mert nem is rajong a gyengébbik nemért. Az ilyesmit természetesen nem hagyhatjuk szó nélkül, így az első feladat lesz az erőszakoskodó leszerelése. Méghozzá egy egészen sajátos módszerrel, ami szépen előrevetíti azt az erkölcsi értéket, amelyről a Désiré mindvégig szól: szerencsétlen pattanásos kamaszt ugyanis le kell fotóznunk maszturbálás közben, és a képpel kiplakátozni az iskolát. Lehet, hogy ez elsőre viccesnek hangzik, de valójában nem az. Jóval később kiderül, hogy az egykori bully-ból felnőttkorára egy lecsúszott szerencsétlen lett, akinek romokban az élete, a felesége elhagyta és a két lányát sem láthatja többé. Tapsoljuk meg magunkat, sikerült az első emberi életet tönkretennünk a játék során (arról nem is beszélve, hogy a fotó elkészítéséhez szükséges gép megszerzéséhez hősünk családjában is jó kis perpatvart kell kavarnunk, hogy zavartalanul elemelhessük a fotómasinát)! Taps.
Ha ezzel megvagyunk, ugrunk az időben Désiré 20-as éveinek elejére, amikor is egy kis francia játékfejlesztő cégnél dolgozik, és megpróbál összejönni egy kedves lánnyal, akinek a közelében úgy érzi, hogy látja valamennyire a színeket. A lány és a színek megszerzésért pedig mindent érdemes latba vetni, ugye. Akár az egyik kollégánkat is besározni, és kirúgatni úgy, hogy a lakására a cég hardvereit csempésszük, hogy aztán lopásért bemószerolva a vezetésnél, szépen az utcára is tegyük. Minderre azért van szükség, mert a kedves, göndörhajú lánynak azt füllentettük nem látva a szerelemtől, hogy ismerünk egy kellemes kis kávézót, ahol felléphet, mint kezdő énekesnő. Természetesen ilyen hely nincs, mindenféle körmönfont módszereket bevetve kell bedumálnunk magunkat egyhez. Ebben segítségünkre lesz egy munkatársunk, aki szívesen latba veti a kapcsolatait, ha elintézzük, hogy részt vehessen egy hardcore BDSM partin (hmm), amibe pedig az egyik kolléganő tudná beszervezni, aki csak azt kéri cserébe, hogy rúgassuk ki az általa nem kedvelt fentebb említett kollégát. Tapsoljuk meg magunkat, sikerült a második ember életét tönkretennünk játék közben! Sőt, a szado-mazó bulira való bejutás is megér egy misét: a bőrszerkóban sonkára kötözött egyik szerencsétlennek hashajtót kell adni, hogy így kiesve a pixisből a ferdehajlamú kolléga kerülhessen a helyébe. Ha meg már mise, még a gyerekkori epizódban van egy jelenet, amikor kisgyerekekről készült felvételeket kell adni a helyi papnak, hogy megkapjuk cserébe a továbbjutáshoz szükséges kulcsot. Huhh, azt hiszem, még hetekig fogom nyögni a Désiréban látottakat!
Szerencsére a 4 fejezetre osztott kaland második felében kevésbé kell gonoszkodni (á, csak be törni egy háborús veterán öregember házába, hogy megfenyegessük: ne zaklassa tovább a fiatalkorú lányokról álmodozó szobatársunkat), de perverzióból egészen a végjátékig nem lesz hiány. Például láthatunk egy álmot (előre is elnézést kérek), amiben egy punci formájú bordélyházba kell, hmm, behatolnunk; az ébrenlét világa sem jobb, az egyik legjobb barátunk például egy 30-as nő, aki NAGYON szereti a kutyáját. Talán az utolsó fejezet az, amiben Désiré minimálisan fejlődik erkölcsileg (jah, csak a színlátást visszaadó könyvet kell ellopni a jogos tulajdonosától ahelyett, hogy elkérnénk tőle). A játék legeslegvégén pedig majdnem képes önzetlenül cselekedni. De nem lövöm le a poént, hogy mit, fedezzétek fel ti is a játék egyetlen pozitív részét, főleg, hogy már így is a szokottnál mélyebben mutattam be az eseményeket. Egy játékbemutatónak normál esetben nem szabad ilyen mélyen belemerülnie egy játék eseményeibe, mint ahogy én most tettem, de szerettem volna megismertetni, hogy mennyire beteg ez az egész. Félreértés elkerülése végett, nem a kendőzetlen erotikával és a médium által eddig nem nagyon foglalkozott homoszexualitás, BDSM, pedofília, és az ezeken túli különféle egyéb lelki mocsok középpontba helyezésével van a problémám. Hanem azzal, hogy a felnőtt közönséget foglalkoztató témákat felvonultató játék ennyire öncélú legyen, és szemmel láthatóan csak a megbotránkoztatás érdekelje a fejlesztőt. A kissé hosszúra nyúlt sztori ismertetővel szeretném elérni, hogy mindenki csak azután szerezné be a produktumot, miután a fenti sorokat elolvasva tisztába kerül azzal, hogy mire is vállalkozik…
A kalandba ölt jó 6 óra után se tudtam rájönni, mégis mi volt a valódi célja a program elkészítésével a francia úriembernek (az egyszerű polgárpukkasztáson és a könnyű pénzszerzésen túl). Talán az, hogy bemutassa, hogy egy viszonylag átlagember mennyire képes mások életét megkeseríteni, csakhogy elérje céljait. A Désiré hőse ugyanis alapvetően nem gonosz (ahogyan az NPC-k sem, ők csak perverzek), hanem szimplán egoista (némi pszichopata áthallással). Észre sem veszi, hogy amit tesz, az másokra komoly hatással van, egyszerűen nem gondol bele, hogy a cselekedetei nem helyesek. Amúgy azt se értem, miért nem töröltem le az egészet a francba az első 1 óra után. A halom perverzió, és egyéb beteges dolog ellenére, valahogy megvan a játék sajátos „bája”, sötét, depresszív hangulata, ami van olyan erős, hogy ha a fél szememet becsukva is, de magával ránt annyira, hogy kíváncsiskodjak, mit fogok látni az elkövetkezőkben. Természetesen a mű élvezetéhez szükség van némi egészséges öniróniára, különben könnyen elveszik a játék mondanivalója a testnedvek fröcsögése közben.
Technikailag a Désiré teljesen rendben van. A kézzel rajzolt, szinte mindvégig fekete-fehér grafika egészen szépen ki néz ki. Plusz a Unity-t végre valaki arra használja, amiben a legjobb: 2D-s spriteok mozgatására; simán elfut a játék egy sokéves konfigon is 1080p-ben 60 FPS társaságában. A hangszekció eléggé fura, ami annak köszönhető, hogy erősen alá lett rendelve a hangulatépítésnek. Szinkront csak az intro és az epilógus alatt hallhatunk, menet közben teljes némaság uralkodik, amit ráfoghatunk a kis költségvetésre, de inkább tudatos döntésnek tűnik; a színtelen látvány okozta szomorkás érzést erősen megdobja a beszéd hiánya. Meg az aláfestő zene is. Az OST egy végeláthatatlan, az eseményektől majdnem teljesen függetlenül, folyamatosan, megtörhetetlenül zúgó zongoraszóló, ami oly konokon tölti ki a teret, mint ahogy Désiré törekszik a színek megismerésére. Az irányítás teljesen hagyományos point and click, méghozzá olyannyira, hogy a mai divattól szokatlanul durván pixelvadásznunk kell benne a szükséges tárgyak után. Nekem sikerült is vagy háromszor elakadnom emiatt (a kedvencem a gyerekkori lakás ajtaja melletti kisasztalon lévő kulcs, ami akár 3 pixelt is kitesz a képernyőn), mindenki tüzetesen vizsgálja át mindig az összes helyszínt, különben csak a fejét fogja majd, hogy mégis mit kell csinálni a továbbjutás érdekében.