Nem sok olyan nyomozós kalandjáték létezik, amelynek története úgy indul, hogy mire a főhősünk elolvassa a megbízója levelét, az már el is patkolt a túlvilágra. A The Posthumous Investigation viszont pontosan így kezdődik: egy névtelen, tartozásokkal terhelt magánnyomozó egy reggel Brás Cubas levelét találja a postaládájában, amelyben Rio de Janeiro egyik leggazdagabb és egyúttal legkevésbé kedvelt mágnása közli vele, hogy ha ezeket a sorokat olvassa, ő már nem él, és szeretné, ha kiderítené, ki végzett vele. Főhősünknek még csak nem is kell nagyon megerőltetnie magát, elég ha kilép az irodájából, és a szomszédos sikátorban már ott is fekszik az ügyfele holtteste, a rendőrök pedig már el is kerítették a helyszínt a kíváncsiskodók elől.
De ha ez nem lenne elég, a megbízója mintha valami átkot szórt volna rá. A csavar az egészben az, hogy a nyomozásra mindössze egyetlen napja van, reggel kilenctől éjfélig, és ezt az egy napot újra meg újra át kell élnie, egészen addig, amíg meg nem fejti a rejtélyt. Éjfélkor ugyanis egy különös limbusban tér magához, ahol maga az áldozat vár rá egy karosszékben, hogy átbeszélje vele, mire jutott, hogy aztán jól visszaküldje őt ugyanarra a reggelre. Szerencsére, amit megtudott, az megmarad az elméjében, a zsebében lapuló tárgyak viszont eltűnnek, a tizennégy gyanúsított pedig minden áldott nap ugyanazt a napirendet járja végig egy fekete-fehér, dzsessztől lüktető 1937-es Rióban.
Az alkotásnak van egy egész különleges mivolta, mégpedig az irodalmi háttere. A játék a brazil irodalom legnagyobb alakjaként tisztelt Machado de Assis 1881-es regényére, a Brás Cubas síron túli emlékezéseire épül, és az író más műveiből is kölcsönöz szereplőket és helyszíneket. Megeshet, hogy idehaza Machado neve csak kevés olvasónak mond valamit, hiszen maga a regény is csak 2023-ban jelent meg magyarul. Emiatt ezt a játékbeli nyomozást akár egy kis irodalmi felfedezőútnak is tekinthetjük. De hogy mennyire lett élvezetes ez az időhurkos kalandjáték, hogyan bírja az ember ugyanannak a napnak a sokadik ismétlését, azt a következő sorokban járjuk körül. Előtte viszont jöjjön egy kis érdekesség magáról az íróról és regényéről.
Ki volt Machado de Assis, és ki az a Brás Cubas?
Joaquim Maria Machado de Assis 1839-ben született Rio de Janeiróban, rabszolgák leszármazottjaként, egy viszonylag szegény családba. Szinte mindent önerőből, autodidakta módon tanult meg. Dolgozott újságíróként és tisztviselőként is, írói pályáját pedig költőként kezdte. Néhány romantikus regény után 1881-ben jelent meg a Brás Cubas síron túli emlékezései, amely egy csapásra a legnevesebb brazil írók közé emelte. 1897-ben ő kezdeményezte a Brazil Irodalmi Akadémia megalapítását, és ő lett az első elnöke is. 1908-ban hunyt el, ma pedig sokan a brazil irodalom legnagyobb alakjának tartják.
Brás Cubas, a túlvilágról meséli el a saját életét, és magát nem halott írónak, hanem író halottnak nevezi. A könyvet annak a féregnek ajánlja, amely elsőként rágta meg a holttestét, és rövid, csapongó fejezetekben, sok iróniával meséli el egy bohém riói úriember életét, a félresikerült szerelmektől a meggyőződés nélküli politikai ambíciókon át egészen a soha el nem készült nagy találmányáig, egy mélabú elleni csodatapaszig. Fontos eltérés a játéktól, hogy a regényben Brás tüdőgyulladásban hal meg, a játék alkotói viszont gyilkosságot csináltak belőle, és az egész történetet átköltöztették az 1930-as évek noir hangulatú Riójába.
A játékban Machado más műveinek szereplői is feltűnnek, az alkotók ezt a közös világot Machadoverzumnak nevezték el. Ott van többek között Quincas Borba (1891) című regényéből Rubião, aki egy filozófus vagyonát azzal a feltétellel örökölte, hogy gondját viseli az elhunyt kutyájának. Ott van még az O Alienista című kisregényből Bacamarte doktor és a Casa Verde elmegyógyintézet, de a Dom Casmurro (1899) világából is megjelenik pár karakter.
Jó sztori, hiányzó csattanó
Kezdjük az alapötlettel. Véleményem szerint a felütése az egésznek nagyon jól sikerült, és ez leginkább a nagyszerű írásnak köszönhető. A The Posthumous Investigation ugyanis egy szövegközpontú kalandjáték, amelyben nagyon fontos az, hogy végig fenn tudja tartani a rejtélyt, és hogy minden beszélgetés, még ha apránként is, de felkeltse a játékosban az adott személy elleni kétséget. Mert hát milyen unalmas lenne már egy olyan krimi, ahol a sok karakter közül csak páran lennének gyanúsak, vagy rendelkeznének valamilyen indítékkal? A költői kérdésre a „nagyon” a válasz, és szerencsére ez a történet kellően furfangos ahhoz, hogy szinte mindenki iránt kételyeket ébresszen bennünk. Semmi kétségem afelől, hogy a játék készítői nagy krimirajongók, és sokat olvasnak, mert ez tisztán visszaköszön a szövegek megfogalmazásán és a párbeszédek stílusán.
A karakterek összetettek, nem egyszerűen jók vagy gonoszak. Voltak, akik elsőre nagyon gyanúsan viselkedtek, de aztán kiderült róluk, hogy okkal viselkedtek úgy. Ott van például Sabina, Brás Cubas húga, aki a szentéletű katolikus látszatát őrzi. Vagy Rubião, az alvajáró, vagy Crispim, a különc gyógyszerész, de megemlíthetem Chris Straw üzletembert is, aki fölöslegesen francia kifejezéseket kever a mondataiba, hogy műveltebbnek tűnjön, stb. Na és persze ott a megbízónk, Brás Cubas, aki bizony a narrátor szerepében, a jól megírt, sokszor humoros szövegével lopja el a show-t a többiek elől.
Ha már a humort említettem… A játék egyáltalán nem veszi komolyan magát, sőt, ha jobban belegondolok, akár a keményvonalas krimik paródiájaként is tekinthetnék rá. A nyomozás során ráadásul olyan dolgok is történnek, amik kicsit eltávolodnak a valóságtól (jó, nem mintha eleve az egész egy nagy fantasy lenne, főleg a másvilágról kommunikáló megbízónk miatt), például amikor egy széffel kell beszédbe elegyednünk, ami a végén egyszerűen odaadja nekünk a saját magában tárolt iratokat.
Érdemes még kiemelni a játék eredetiségét. Bár az utóbbi években találkozhattunk néhány időhurkos kalandjátékkal, azok egyike sem abból a kőkemény krimivonalból érkezett. Talán az Overboard!-ot tudnám példaként felhozni, viszont ez azért sántítana, mert az inkle alkotása nem csak túl rövid a The Posthumous Investigationhöz képest, de abban a főszereplőnk motivációja is teljesen más.
Szintén dicséretet érdemel a helyszín kiválasztása is, mert igazán jól esett egy kicsit Rióban nyomozgatni, ha már minden híresebb krimi valamelyik angol nyelvű nagyvárosban játszódik. Manapság akár egy ilyen helyszínválasztással is jól fel lehet dobni a történeteket.
De hogy ne csak dicsérjem az írást… Sajnos a befejezés nem épp olyanra sikerült, amilyet én, mint krimirajongó elvártam tőle. Mármint van egyfajta lezárása, de sajnos épp a központi kérdésre nem ad választ. Az egész rejtély megoldását és értelmezését a játékosra bízza, ami hát valljuk be, nem mindenkinek lesz az ínyére, ahogy nekem sem volt. Egy másik negatívum, hogy a játék a végére másról sem szól, csak a jobbra-balra futásról, és igazából már nem is a kíváncsiság hajtott, hanem amolyan berögződésféleség. Ráadásul, a végére, vagy talán már a játék második felére, akkora mennyiségű infó kavarog a fejünkben, hogy egyáltalán nem könnyű tartani vele a tempót.
Minden reggel ugyanaz a hulla
Az egyik legizgalmasabb része a játékbeli nyomozásnak a gyanúsítottak és a többi karakter napirendjének megfigyelése és kiismerése. Mivel mindig ugyanaz a nap ismétlődik, ezért a karakterek minden egyes újrakezdéskor ugyanazt fogják csinálni. Elsőre könnyűnek tűnik, viszont például, amikor elhagyják a helyszínt, nem igazán tudjuk, hogy hová mentek. Talán haza? Vagy munkába? Vagy egy titkos találkára? A válaszokat ezekre a kérdésekre már nekünk kell kitalálni, méghozzá alapos kikérdezésekkel, hallgatózással, követéssel, vagy az időhurok nyújtotta csalafintaságokkal. Itt például arra gondolok, hogy ha az egyik nap megtudunk valami érdekeset, vagy találtunk egy fontos bizonyítékot, akkor másnap arról már egyből kikérdezhetjük az illetőket, vagy akár nyomást is gyakorolhatunk rájuk egy másik karakter vallomásával.
Fontos azonban kiemelni, hogy a The Posthumous Investigation nem teljesen dedukciós játék. A megoldásokat, illetve az egyes karakterek közötti viszonyokat és bizonyítékokat Brás köti össze helyettünk a nap végén, a limbusban. Ezért a játékmenetet egyáltalán nem nevezném komplexnek, sőt, inkább talán túl egyszerűnek. Ez sajnos előhozza azt a negatívumot, hogy egy idő után egyesek számára az egész unalomba fulladhat. Mert hiába a jó írás, ha semmi egyebet nem csinálunk, mint ugyanazokat a beszélgetéseket klikkelgetjük végig, újra meg újra. Sajnos ezeket a beszélgetéseket nem lehet átugrani vagy felgyorsítani (Elleshették volna az Overboard!-ból, ott ennek a lehetősége rengeteget segített, hogy ne érezd, hogy ugyanazt csinálod olykor. – Ádám), és egészen addig, amíg az adott karaktert nem tisztáztuk a gyilkosság vádja alól, addig ezeken mindig keresztül kell majd vágni magunkat.
Szerencsére idővel újabb és újabb helyszínek nyílnak meg előttünk, aminek köszönhetően nem csak az egyes szereplők új napirendjének egy szakaszát ismerjük meg, hanem új karakterekkel is összefutunk. Ezek mindig sokat dobnak a nyomozáson és egy kicsit új életet lehelnek az egész játékmeneti részbe is. Néhány helyszínen ugyanis minijátékokba is belefuthatunk. Van például virágszedés, vagy a kikötői raktár feltörése, stb. Ezekben viszont annyi a jó, hogy ha egyszer megoldottuk őket, akkor a következő nap átugorhatók. Nem úgy a tárgyak begyűjtése, amiket sajnos mindig meg kell ismételnünk. A megbízónk holttestét rejtő sikátorba például csak egy rendőr lefizetése árán juthatunk be, amihez előbb sajtos kenyeret kell vásárolnunk. Ez volt talán a legidegesítőbb vonala a játékmenetnek, rendesen éreztem, ahogy megy fel bennem a pumpa, amikor már tizedszer csináltam ugyanazt. Vannak amúgy a párbeszédeknél rövidítések, például, ha már egyszer sikerült szóba elegyednünk valakivel, akkor másnap nem kell az egész bemutatkozást újrakezdeni. Viszont még ennek ellenére is túl sok benne az ismétlődés, és egy idő után nagyon monotonná válik tőle a játék.
Ami viszont tök jó, hogy a játék nem mondja meg, melyik szállal kezdjük a nyomozást. Ez teljesen a játékosra van bízva, aminek köszönhetően megeshet, hogy a nap végére egy olyan szálat bogozunk ki, amiről nem is tudtuk, hogy létezik. Azt sem könnyű eldönteni, hogy az egyre bővülő helyszíneken éppen mit kellene kezdenünk. És ezt egyáltalán nem negatívumként hozom fel, hanem éppen ellenkezőleg, ez egy nagyon is jó kalandjátékos fejtörő. Ugyanis van a kezünkben egy nagyon fontos „fegyver”: az időgyorsítás. Ennek köszönhetően ha beállunk egy adott helyre és felgyorsítjuk az időt, akkor gyorsított tempóban végignézhetjük az adott helyszín eseményeit. Ennek és a kinyomozott infóknak köszönhetően kell aztán nekünk, játékosoknak rájönnünk, hogy mi a dolgunk arrafelé. Egyes titkok szerintem csak alapos odafigyeléssel fejthetők meg, ami azt jelenti, hogy a játékban bőven van kihívás, amit bizonyára sokan közületek örömmel fogadnak majd. Még az időgyorsításhoz talán annyit tennék hozzá, hogy elég érzékenyen működik, tehát, nagyon könnyű elveszni a felgyorsított látványban, ezért sokszor megesett, hogy egyszerűen elsiklottam a fontos részletek felett – vagy inkább ők siklottak tovább előttem észrevétlenül.
Az időhuroknak köszönhetően az egész rendszer egyébként nagyon játékosbarát, hisz nem lehet meghalni, nincs igazi kudarc, legrosszabb esetben leütnek vagy lecsuknak, és kezdődik elölről az új nap. A nyomozó jegyzetfüzete rendezetten gyűjti a gyanúsítottakat, nyomokat és tárgyakat, így nem kell külön jegyzetelgetnünk sem. Viszont, ahogy fentebb említettem, ettől függetlenül még így is rengeteg infót kell lekövetnünk. Másrészről viszont ez is egyfajta kihívás.
A limbusban amúgy lehetőségünk van segítséget kérni Brástól, ha netán elakadnánk. De ez teljesen opcionális, és biztos akad majd köztetek olyan, aki megpróbálja majd anélkül befejezni a játékot. Bras még e súgórendszer ellenére is képes néha elszólni magát, és ha jobban odafigyelünk, mindig próbál minket a megfelelő irányba terelni.
Fekete-fehér Rio, dzsesszre hangolva
Két dologban nem találtam semmi negatívumot: a grafikában és a zenében. A játékban nincs teljes szinkron, csupán a nyitó- és zárójelenetben szólalnak meg a karakterek. Bár sok point-and-clickben nekem hiányoznak a szereplők hangjai, ebben a játékban valahogy mégsem éreztem úgy, hogy nagy szükség lenne rájuk.
A látvány szerintem mindent visz: kézzel rajzolt, nagy felbontású, fekete-fehér grafikával borít el bennünket, és a noir filmes hangulat is átjött belőle. Van benne valami képregényes, vagy talán rajzfilmes vonás, nem tudom pontosan megmondani, de mindenesetre jó látni, hogy a készítők alaposan kitettek magukért ez ügyben. De nem csak a környezet és a helyszínek vannak szépen és részletgazdagon megrajzolva. Estére megváltozik a világítás, és ezáltal a helyszínek is kicsikét mássá változnak. Animációk terén is teljesen korrekt a helyzet: pl. a párbeszédek során a karakterek hol ideges, hol vidám animációkra váltanak, ökleiket rázzák felénk, elmosolyodnak, stb., persze mindig attól függően, hogy épp mit kérdeztünk tőlük. Aztán ott vannak Brás utolsó napjának visszaemlékezései, amelyek régi filmfelvételként jelennek meg.
Külön ki kell emelnem a zenét, amely szerintem a játék egyik legjobb eleme, ami még az ismétlődő részeket is elviselhetőbbé teszi. Most is a fülemben hallom a korhű dzsesszmuzsikát, amelynek hangszerelése helyszínenként változik: zongora, gitár, szaxofon, nagybőgő. A környezeti hangok pedig, mint a város zaja, az eső, a sirályok a kikötőben, vagy a kávézói zsivaj, mind-mind azért vannak, hogy élővé varázsolják Riót, ami sikerül is nekik.
A The Posthumous Investigation üde színfoltja lett az idei nyomozós kalandjátékoknak. Remekül megírt szövegek, összetett karakterek és egy ritkán látott helyszín várnak ránk, mindezt gyönyörű fekete-fehér látvány és fülbemászó dzsessz kíséri. Az időhurok ugyanakkor kétélű fegyver: eleinte izgalmas kiismerni a gyanúsítottak napirendjét, a játék második felére viszont monotonná válik a sok ismétlés, az át nem ugorható párbeszédek és az újra meg újra begyűjtendő tárgyak miatt. A befejezés sem lesz mindenkinek az ínyére, mégis, én amondó vagyok, hogy megéri belevágni, mert ilyen eredeti krimivel még a kalandjátékok között is ritkán találkozni.
A cikk játéka
Olvasd el ezt is
Hozzászólások
Csak regisztrált felhasználók tudnak hozzászólni.
Írd le a véleményedet a témában!