Stardew Valley: Symphony of Seasons koncertbeszámoló

Linz

Mivel még sosem jártam Linzben – csak vonattal átutazóban –, gondoltam, rászánok egy plusz napot némi városnézésre, úgyhogy bejártam az óvárost; megcsodáltam belülről is Ausztria legnagyobb templomát, a Szent Mária-székesegyházat; meglátogattam a vármúzeumot, ahol a történelmi szobrok, képek, festmények, bútorok mellett kortárs művészeti kiállítás, valamint a Kaktus Cartoon Award tavalyi döntős képei is helyet kaptak. Utóbbi különösen érdekes volt: a versenyre a Mi a megoldás? kérdésre kellett megalkotni a választ, amit nyilván szabadon lehetett értelmezni. Az eredmények viszont sokszor kifejezetten húsba vágók voltak, ezért kétszer is körbementem a termen, megcsodálva és elgondolkodva a művészek munkáin. A nyertesek listáján kívül itt van még pár kép:

A múzeum külön teremben foglalkozott a helyi élővilággal, de volt érme- és fegyvergyűjtemény, valamint hatalmas diorámákból álló kiállítás is. A legfelsőbb szinten a tudománynak is szenteltek egy egész csarnokot, ahol ráadásul egy robot kísérőt is igénybe lehetett venni, hogy bizonyos dolgokról meséljen. De nem csak a múzeumban vártak csodák, az előtte lévő teraszról gyönyörű kilátás nyílt a városra, ahonnan nagyjából az összes templom tornyát meg lehetett csodálni. Emellett sétáltam a Duna partja mellett kialakított sétányon is, ahonnan csodás panoráma tárul elénk a dimbes-dombos környezetből. És ha már Linz, akkor természetesen a linzertorta megkóstolása sem maradhatott ki a programból.

A koncert

A rendezvénynek helyszínt adó Brucknerhaus a Duna-parton helyezkedett el, nagyjából 5-10 perc sétányira a város főterétől, és hozzávetőleg 1400 fő befogadására képes a nagyterem. A közönség főként fiatalokból állt és voltak páran, akik nem átalltak beöltözni valamelyik karakternek. Bár telt ház nem lett, nagyjából 70-80%-ra megtelt a csarnok, ami azt hiszem, igen csak szép eredmény egy nem fősodorban lévő, de azért ismert és elismert játéktól. Természetesen magyar hangokat is lehetett hallani innen-onnan, hisz itthon is nagy népszerűségnek örvend a program. Volt merchpult – szokás szerint inkább a nyugataikra célzó árakkal, ami nyugaton nem is olyan meglepő –, ahonnan végül egy kék csirkés kulcstartóval távoztam. Azért azt sajnálom és óriási kihagyott ziccernek tartom, hogy nem árulták a játék hanganyagát – számomra az is rejtély, hogy az európai boltból miért nem lehet cd-t rendelni, csak az amerikaiból.

Miután elfoglaltam a helyemet, éltem a kivetítőre kirakott lehetőséggel, ami arra buzdított, hogy szavazz a kedvenc karakteredre. Úgy voltam vele, ha már Emilyt vettem feleségül, akkor legyen ő, bár tudtam, hogy esélye sincs. Végül nagyjából 10 perccel a 8-ra kiért kezdés után megjelent a zenekar, akik Giacomo Loprieno karmester vezényletével bele is csaptak a Stardew Valley Overture kezdő taktusaiba. Azonnal fülig érő vigyor ült ki az arcomra, annyira szép volt teljes hangszereléssel hallani a klasszikus motívumot; ugyanaz volt, mégis más: teltebb, melegebb. Innen már biztos voltam, hogy egy csodának leszek része.

A dal után aztán megjelent a Haley-nek öltözött konferanszié a színpadon, hogy köszöntse a nézőket és varázslatos utazásra szólítsa őket a négy évszak jegyében. Mindez persze ékes német nyelven zajlott, úgyhogy igencsak kellett fülelnem, hogy megértsek egy-egy szót. Bemutatta a zenekart is (szerintem a helyi szimfonikusok voltak, de nyelvtudás hiányában ez csak egy erős tipp), mesélt kicsit a játék történetéről és az azt készítő ConcernedApe-ről, aki aztán egy másfél perces, előre rögzített videóban üdvözölte a nézőket (én meg örültem, hogy végre értem, mi hangzik el). Ebben a szösszenetben mesélt arról, hogy mekkora boldogság számára, hogy az általa a számítógépen összerakott zene színpadra került, hogy lesz 1.7-es változat… valamikor, és hogy a Stardew Valley-nek van a legjobb közössége a világhálón.

A Cloud Country szerzeménnyel aztán kezdetét is vette az úgymond tavaszi szett, ami után az igazi vetítés is elkezdődött az intróval (javítson ki valaki, ha tévedek, de mintha ez a dal nem lenne a hivatalos hanganyagon), és jókat derültünk a nagyvárosi irodai munkába belefáradó irodista szenvedésébe. Hiába no, mindnyájan átéltük ezt a játékban. Mivel sok kompozíció rövidke, sokszor egymásba folytak a különböző számok, a nyári blokkban között például csodásan szőtték egybe Elliot, Maru, Alex és Harvey témáit, amik alatt a szereplőkhöz tartozó romantikus jelenetek mentek, melyek közül utóbbi hőléggömbös reszketése óriási kacajokat váltott ki a nézőtéren – nekem amúgy teljesen új volt, nem igazán néztem külön a neten számomra nem látott tartalmakat. Így számomra frissen hatottak a Journey of the Prairie-hármas (Overworld, The Outlaw, The Final Boss) mellé társított képsorok is, hisz kifejezetten béna vagyok ebben a játék a játékban. Némiképp felrúgva a koncepciót, az A Golden Star Is Born karácsonyi dallamaival vonult 20 perc szünetre a zenekar, természetesen vastaps kíséretében.

A folytatásban aztán végre eljutottunk olyan helyekre is, mint a Calico-sivatag vagy a Gyömbér-sziget, amely során olyan kedvencek is felcsendültek, mint a Volcano Mines (Molten Jelly) vagy a Pirate Theme. Ezútán már tényleg a kifejezetten őszi darabok jöttek, ahol számomra a Spirit’s Eve Festival jelentette a csúcsot. Ezután a bányában hallható darabokból válogattak, majd felcsendültek az 1.3-as frissítésben debütált éjszakai piac számai, ezzel át is váltva a téli csokorra, amit a Winter Festivallal zártak. Ezt követően a konferanszié jelezte, hogy lassan vége az előadásnak, majd felvezette a második felvonást záró Dance of the Moonlight Jelliest, ami meg inkább a nyári blokkhoz passzolt volna, így számomra rejtély, miért cserélték fel ezt a két számot, de talán köze lehet ahhoz, hogy a holdfénymedúzák táncát kísérő szerzemény a legnépszerűbb a Spotifyon. És emiatt pláne nem értem, hogy miért nem a játék képsorait kaptuk meg háttérként, hanem amolyan animés jellegű montázst – amiből volt az előadás során korábban is pár –, ami szinte biztos, hogy MI-vel készült, és pont szembemegy azzal a kreatív művészettel, amit Eric képvisel. No mindegy. Ennek köszönhetően legalább megtudtam, hogy az utazószekeres kereskedő hölgy – valami miatt ez nekem nem esett le, pedig óriási aranyfülbevalói vannak.

Nem maradt más hátra, mint az eredményhirdetése a kis játéknak, vagyis megtudtuk, hogy a linzbe látogatóknak kik a kedvenc figurái a játékból. A harmadik helyen holtverseny alakult ki Abigail és Sebastian között, a második Linus lett, az első helyen pedig nem más végzett, mint Krobus, akinek győzelmét hatalmas lelkesedéssel fogadta a közönség. Ezután már tényleg a búcsú jött, avagy a tökéletességet megtestesítő és amolyan végefőcímként szolgáló Summit Celebration és Grandpa’s Theme párosával köszönt el zenekar, óriási ováció közepette. Én szinte azonnal felpattantam és állva tapsoltam a csodás produkcióért, és bár voltak még így páran, a legtöbben ülve maradtak, ami nekem kicsit csalódás volt, mert egy gyakorlatilag tökéletes programot állított össze Eric arról az utazásról, ami Pelikánvárosba való megérkezésünktől a csúcs meghódításáig tart – persze, simán elviseltem volna még egy ötven perces felvonást, ez nem kérdés, de ne legyünk telhetetlenek –, kvázi tökéletes hangzással és nagyon jó kis videóanyaggal, leszámítva azt a nagyjából 10 percnyi snittet, amire már utaltam.

Megérte-e a 100 eurós jegyet és a 3 órás utat? Simán! Sőt, ha lesz még turné, és eljönnek hasonló közelségbe, szerintem elmegyek rá újra. Még így két nappal a koncert után is mosolyra húzódik a szám, ha a koncertre gondolok, kedvet is kaptam hozzá, hogy ismét belemerüljek pár napra/hétre a játékba. És hogy mi volt a csúcspont? Hát amikor a Luau Festival számnál a hozzá tartozó képsorokhoz egy olyan opciót vágtak be, hogy a polgármester lila alsógatyáját dobtuk a levesbe. Ott szabályszerűen kicsordult a könnyem.