Rockmaraton 2025

Rockmaraton 2. nap

Némi ebédelős kitérő után valamivel 3 óra előtt érkeztem meg a helyszínre, és gondoltam, meg is nézem a hazai Dying Wish-t a H-Music Aréna kisszínpadán, akiknek a magyar nyelvű lemezei nálam nagyon betaláltak. Ja, csak nem tájékozódtam előtte, hogy elmarad a koncert, de a helyettük beugró Magma Rise is tetszett, őket egyáltalán nem ismertem, de doomos zenéjük könnyen elkapott. Sokan csak messziről nézték őket az árnyékból, amit meg is értek, ugyanis 38 fok volt aznap délután; sajnos párakapuk nem voltak, de aztán ilyen vízlocsolós öntözőt végül felállítottak párat, hál istennek, és természetesen vízvételezési lehetőség is volt! Azért egy 1500 Ft-os zéró citromos sörre is beneveztem, de azért a pofám leszakad, hogy képesek a koncerteken a bolti ár négyszeresét elkérni (általánosságban, nem specifikusan csak a Rockmaratonra értem)!

Négykor lépett deszkákra a Borsodi nagyszínpadon a Warmen, és bár nem ismertem a Children of Bodom billentyűsének bandáját, semmiképp sem akartam kihagyni a lehetőséget, hogy megnézzem a koncertet. Tetszett, hasonló stílus és két Bodom-feldolgozást is eltoltak. Sajnos ekkor még mindig tűzött a nap a színpad előtti részre, ezért sokakhoz hasonlóan messzebbről, az árnyékból szemlélődtem.

Pár perccel a vége után már kezdett is a Moby Dick a sréhen szembeni, alapvetően magyar csapatok fenntartott másik nagyszínpadon, a Schweppesen (a menetrend végig ezt a logikát követte), aminek köszönhetően el sem kellett mozdulnom a helyemről, elég volt megfordulni kicsit. A soproni trasherek bulija kellemes volt, de sosem voltam Smiciék és a műfaj nagy rajongója, de azért jól éreztem magamat, és meg kell hagyni, nagyon szép számú közönség volt kíváncsi rájuk! Közben azon gondolkodtam, vajon láttam-e már őket élőben, de nem bírtam megfejteni az igazságot.

A Cemetery Skyline neve nem mondott semmit, ezért az árnyékban ülve kezdtem el hallgatni őket, először nem is figyelve rájuk, mert belemerültem a telefonomba. Már szerintem lement két-három szám, mire elkezdett kattogni az agyam, hogy „Basszus, ennek a csókának tök olyan a hangja, mint a Dark Tranquillity énekesének!”; és akkor néztem oda, és esett le a tantusz, hogy nem olyan, hanem ő az! Na, innentől kezdve aktív figyelője láttam ennek a kicsit gótos rock-metal zenekarnak, és jöttem rá, hogy tulajdonképpen egy supergroup ismerős arcokkal. Tetszett ez a nyugis, melodikus vonal, úgyhogy biztos meghallgatom párszor a bemutatkozó anyagukat.

Miközben a vízkészletemet pótoltam, belenéztem a Rudán Joe Band programjába, ám végül inkább visszabattyogtam a Steel Pantherhez – nem degradálva a hazai fellépőket, de velük úgy vagyok, hogy könnyebb elcsípni őket –, akik a ’80-as évek klasszikus glames életattidűtjét tolják. Az első szám végére értem oda, ami után egy nagyjából tíz(!) perces pofázós blokk következett, ami nekem sok volt. Ebben volt szándékosan túltolt önfényezés, jópofa csipkelődés a Dragonforce irányába, de sztorizgatás a Tommy Lee (Mötley Crüe) farkáról felszívott kokainról is. Elhiszem, hogy ez a show így autentikus, de szerintem egy 60 perces időkeretnél érdemesebb lett volna a muzsikára fókuszálni, mert amúgy a dalok zeneileg tetszettek (a szövegek nem az én világom), az meg külön jópofa volt, amikor három csajt felhívtak a színpadra énekelni.

Még nem végeztek, de már beálltam a Dragonforce-hoz (végre valaki, akit tényleg ismerek és szeretek), mivel eddigre már szép árnyékos lett a színpad előtti rész. Két felfújt sárkány, valamint egy-egy játékautomata szolgáltatta a díszlet gerincét, valamint a háttérkijelzőt is alaposan kihasználták vetítésre. A Zelda-játékok ihlette Power of the Triforce-nál például csirkés snitteket kaptunk (rohadt jópofákat amúgy), de az igazi poén az óriási plüsscsirke volt, amit bedobtak a közönség közé – és amit alig akartak visszaadni. Bár az utolsó lemezük nem igazán fogott meg, élőben azért jó volt ezekre a dalokra is bulizni, de azért nálam az igazi katarzist az olyan szerzemények okozták, mint a Cry Thunder, a Valley of the Damned, vagy épp a Celine Dion-feldolgozás, a My Heart Will Go On! Rögtön utána aztán volt Wildest Dreams is Taylor Swifttől, amihez a csirkét is visszadobták a közönség közé. Nagyon király buli volt, sokkal jobb, mint amiben reménykedtem, így tuti elmegyek rájuk legközelebb is, ha jönnek! Ja, amúgy visszaszóltak poénosan a Steel Panthernek: mivel náluk több csaj volt, kiderült, hogy az igazi puncimágnes a sárkányok és a videójátékok! Touché!

És akkor ezután befoglaltam az első sort a Running Wildhoz, és tűkön ülve vártam a 22:45-öt. Talán a legnagyobb kuriózum voltak, hisz 1990-ben jártak utoljára nálunk! Őket már láttam ugyan 2009-ben Németországban az akkori búcsúkoncertjükön, de aztán Rock ’n’ Rolf mégis a folytatás mellett döntött, és még arra is hajlandó volt ezidáig, hogy pár évente elvállaljanak pár fesztiválfellépést (rendes, sokországos turnét talán ’91-ben csináltak utoljára, utána már főleg csak hazai pályán koncerteztek, egy-egy külföldi fesztiválkoncertet leszámítva), viszont most megint azt pedzegeti a kalóz kapitány, hogy nem lesz több koncert. Na, ezért nem volt kérdéses, hogy megnézem-e őket vagy sem!

Ami nagyon fájt, hogy hiába kaptak 90 perces időkeretet, ugyanazt a 75 perces blokkot kaptuk, mint egy héttel korábban a spanyolok. Persze, egy tizenhét lemezes diszkográfiát 2x75 percben sem lehetett volna alaposan bemutatni, de azért ha még programra tűznek 2-3 dalt, sokat dobott volna az amúgy kicsit biztonsági programom. Azért fogalmazom így, mert mióta újra elkezdtek koncertezni, mindig sikerült kellemes meglepetéseket beválogatni a relatív eltérő programokba (a ’15-ös visszatérő buli ilyen szempontból nagyon frankó volt), most viszont egyfajta mixet kaptunk ezekből, pusztán két dal volt, amit az újraindulás óta nem játszottak: a Piece of the Action, illetve a Treasure Island a ráadásban – mondjuk utóbbi akkori giganóta (hosszban és minőségben egyaránt), hogy már emiatt megérte a koncerten ott lenni. Ettől függetlenül végigtomboltam a bulit, de hogy őszinte legyek, sem a Locomotive erőltetését nem értem (vagy de, közben mehet a béna, MI által létrehozott háttérvideó – amúgy nagyon rákaptak erre a bandák; értem, hogy olcsó, de nem tetszik ez az irány), sem a ’92-es Pile of Skulls lemez előtérbe helyezését, hiszen nem jubilált vagy ilyesmi. A számok között azért lehetett érezni némi tébláboláson, hogy a zenekar nem turnézik aktívan, de a dalok előadásában nem volt hiba, jó kedvvel és lendületesen tolták a zenészek a tizenegy számos műsort, nem spórolva közben a pirotechnikával sem, megkoronázva így az amúgy is kiváló napot!

Rockmaraton 4. nap

Nagy izgalommal indultam vissza Dunaújvárosba szombaton, ezúttal már délután 1 után ott voltam, hisz a Brainstorm 14 órakor kezdett. Szerencsére csak 33 fok volt, így némileg elviselhetőbb volt a tűző napon állva várni a koncertig hátralévő pár percet. A banda pedig jött, látott és hengerelt ezúttal is. Bár sajnos elég kiszámítható tőlük is, milyen régebbi dalokat vesznek elő, de azért két-két dallal megidézték az utolsó három lemezt is, hisz ezek talán megint kicsit a fősodor felé tolták őket. Sajnos 50 percbe csak 9 dal fért bele, de itt aztán nem volt megállás egy percig sem! Mondjuk a Where Ravens Fly intróját kinyírta a technika ördöge, de ahogy Andy B. Franck énekes megjegyezte, ez is bizonyítja, hogy élő a buli. Számomra továbbra is ő a színtér egyik legszimpibb frontembere, ezúttal is lejött a színpadról, hogy a kordon fellépőin állva közvetlenül énekeljen nekünk kicsit. A megkurtított programba az új lemezről amúgy a The Shepherd Girl és a Crawling fértek be, mindkettő remekül működött, ahogy a megszokott közönségénekeltetés is az All Those Wordsnél – féltem is, hogy estére elmegy minden hangom. Egy igazságosabb világban ez a banda headliner lenne. Remélem, mihamarabb viszontlátom őket.

A következő szűk órában belenéztem a Stress koncertjébe, akik a Metal Ladyvel, Biró Icával léptek színpadra. A zene hasított, de megmondom őszintén, valami miatt most idegesített mind Lőrincz Tibi, mind Ica berekedt hangja, ezért inkább átmentem a Kalapács szülinapi bulijára, ahol kicsit kevesebben voltak, mint vártam. Pedig a dalokkal és a zenekarral nem volt bibi, úgy látszik, most sikerült két olyan bulit egy időbe tenni, ami megosztotta kicsit a tömeget.

Négy órakor aztán kezdett a 45 éves fennállását ünneplő Grave Digger, akiket most láttam harmadszor, de először idehaza. Hiába, no, ők sem jártak már itt 18(!) éve, ezért a tradicionális német metal kedvelőinek mindenképp örömhír volt a banda fellépése. Sajna ők sem kaptak 50 percnél többet (nekik amúgy 21 nagylemezük van), így nekik is alaposan meg kellett kurtítaniuk az amúgy kedvenc időszakomra fókuszáló programjukat, de még így is hengereltek! Oké, a kezdésnél volt valami gebasz, mert a dobos egyszer csak kirohant, aztán elég morcosan jött vissza, de aztán belecsaptak a Twilight of the Godsba és megkezdődött a varázslat. Sajnos csak félig játszották el, és később sem fejezték be, pedig csodás lett volna mondjuk a koncert végén előadni a fennmaradó részt, egyfajta keretbe foglalva a bulit, de úgy látszik, ez a lehetőség nem jutott eszükbe. A sajtó által dicsért új albumról mindössze két dalt kaptunk, amit én igazán nem bántam, mert nem igazán értem a lelkesedésüket. Ellenben az örök záró Heavy Metal Breakdownt leszámítva csak a ’93-’03 közötti lemezekről játszottak, ami számomra egyértelműen az aranykor; még ha két nagylemez teljesen ki is maradt a szórásból a buli rövidsége miatt. Chris Boltendahlék sem kímélték a hangszálainkat, hisz a Rebellion (The Clans are Marching) mindig kiváló alkalmat biztosít a közönség megénekeltetésére. A koncert után aztán itt is felmerült bennem, hogy nem lenne rossz őket sem elcsípni legalább még egyszer, de ahhoz valószínűleg Németországig kell utaznom. Meglátjuk.

Ezután egy kis kajálás és félrevonulás következett, de azért a Prosectura utolsó 15-20 percét meghallgattam. Nem az én világom ez a fajta punkzene, nem is ismerem a munkásságukat, de színt kell valljak, a Tahó család című számuk nagyon betalált nálam, azt ma többször is meghallgattam, miközben ezt a beszámolót írtam. Jó hangulatú bulit csináltak amúgy ők is, és a tömeg is szép számban volt rájuk kíváncsi.

No de már lélekben a Rhapsody of Fire-re készültem, amikor is a kezdés előtt megjelentek a szervezők a színpadon. Uhh, ez sosem jelent jót, biztos van valami az olaszokkal, de sajnos tévedtem, no nem a rossz hír kapcsán, hanem hogy kit érint: torokgyulladás miatt elmarad King Diamond fellépése, ezért most szétszedik a már előkészített színpadot (ezért volt a háttér kétharmada egy fekete paraván mögött az eddigi zenekaroknál), a Rhapsody pedig egy óra helyett másfél órát fog játszani King Diamond sávjában. Ó, hogy rohadjon meg… Emlékeztek még, mit írtam a beszámoló elején, hogy ő volt az egész részvételemnek az origója? Hát ez egy ilyen év...

Gyorsan végiggondoltam a dolgokat, és úgy döntöttem, eljövök inkább haza. A Rhapsodyt középiskolában ugyan sokat hallgattam, és így nap közben szívesen megnéztem volna őket, de annyit nekem nem értek, hogy újfent sötétben vezessek haza, az előttük-utánuk fellépő egyéb bandák közül meg igazán egy sem érdekelt különösebben. Nagyon sajnáltam, hogy végül ez egy kicsit kurta és elfuserált nap lett így, de párakkal ellentétben eszembe nem jutna a szervezőket ekézni, mit tehetnek szegények erről! Így is szó nélkül bejelentettek némi kompenzációt, de persze annak sovány vigasz, aki kizárólag a Király miatt jött, vagy még el sem indult, mikor megtudta a hírt. Mielőbbi teljes gyógyulást kívánok a Mesternek, aki közben a mai bécsi koncertet is lemondta.

Záró gondolatok

Mindenekelőtt szeretném megköszönni a szervezőknek a szerintem tök korrekt programot (mások szerint meg gáz volt, no mindegy), és a rengeteg élményt, amit kaptam! Oké, tudnék kötözködni egy-két dolog miatt, de összességében nagyon jól éreztem magamat, az összes koncert ugyanis állati jól szólt technikailag, amiken ott voltam! Komolyan elgondolkodom, hogy jövőre bevállalok egy teljes fesztivált a kempingezés teljes bájával, mert akkor legalább a strand is ott lesz a forróság mellett!

Mivel Rockmaratonon utoljára még Pécsett voltam, az itt-ott olvasottak alapján elég gyér volt a látogatottság a régi csúcsidőkhöz képest. Ebből valamennyit én is érzékeltem, sokszor nagyon szellősnek éreztem a helyszínt. Persze, én valahol örültem ennek, de a rendezők szempontjából ez kevésbé jó hír. Remélem, azért nem lett veszteséges a rendezvény, mert tényleg szívesen mennék legközelebb is. Főleg, hogy összefutottam pár régi cimborával, és még egy fordítókollégával is sikerült személyesen megismerkednem a rockzenének hála! Soha rosszabb kikapcsolódást!

A cikk végére pedig egy apró kalandjátékos érdekesség: a készülő Cronela’s Mansion játéknak lesz pár modernebb portja is, amihez szinkron is dukál majd, és a zöld hajú rockercsajt, Heddát nem más fogja megszólaltatni, mint King Diamond magyar felesége, Livia Zita. Látjátok, minden összefonódik a szeretett játékműfajunkkal :-)