Brainstorm: Plague of Rats

Ez viszont nem változtat azon a tényen, hogy az én igazi szerelmem a zene (legalábbis a szabadidős tevékenységek közül), nem pedig mondjuk a videójátékok, ami lehet itt felér egy istenkáromlással, de ez az igazság. Nem vagyok mindenevő, de teljesen szűk látókörű sem, szoktam kalandozgatni a műfajok között. A Brainstorm friss anyagára (oké, két hónapja jelent meg, de hiszem, hogy egy albumot nem lehet két nappal a megjelenését követően reálisan értékelni) pedig azért esett a választásom, mert tartalmas történetünk van. Meg mert sajnos túlságosan is radar alatt vannak.

A legelső élményem velük 2004-re datálható, amikor előzenekarként beléjük futottam egy koncerten. Igazán nagy hatást akkor nem tettek még rám, sőt, amikor három évvel később elkezdtem hallgatni a 2005-ös Liquid Monster lemezt, lekapcsoltam az első szám közben, hogy ez valami borzasztó. Aztán pár napra rá adtam neki még egy esélyt, és akkor már lecsúszott az egész lemez, bár még akkor is a fejemet vakargattam. Itt akár vége is lehetne a történetnek, de aztán valamiért elindítottam újra. És újra. És újra. És pár végighallgatás után már ott tartottam, hogy tűkön ülve vártam a készülő új folytatást. Hogy miért ment ilyen nehezen az ismerkedés? Alapvetően nagyon szerettem/szeretem a dallamos és gyors európai power metalt, de a német Brainstorm sokkal inkább az amerikai vonalat képviselte: riffközpontúbb volt, nyersebb, a dallamok szolgáltatása többször az énekre korlátozódott. Kellett idő a befogadáshoz.

Ettől függetlenül a zenekar most épp egy dallamosabb korszakát éli, sokkal eurósabb, mint valaha. Látszólag ez a változás működik, hisz az utóbbi két lemez, a Midnight Ghost és a Wall of Skulls elég jó hallgatottságú számokat produkált az online felületeken. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének súlyosabb, karcosabb témák, de valahogy Andy B. Franck énekes dallamai és himnikus témái mindig a hagyományos német gyökerek felé billentik kicsit a mérleget, amire kiváló példa a Masquerade Conspiracy.

Az album borítója Havancsák Gyula munkája, a rajta lévő Siva alak pedig indiai tematikát sejtet, de igazából ez csak két számban érhető tetten. A Garuda (Eater of Snakes) és a The Shepherd Girl (Gitagovinda) riffjeit tradicionális indiai hangszerek és melódiák színesítik, a dalszövegek pedig az ottani mitológiából merítenek. Garuda ugyebár Visnu isten váhanája, vagyis állati járműve, mellesleg a kígyók ellensége (innen az alcím), a Gíta Govinda pedig egy 12. századi költemény és Krisna Rádha, a tehénpásztorlány iránti szerelmét, hűtlenségét mutatja be; Dzsajadéva költő műve magyarul is olvasható Weöres Sándor fordításában. A Brainstormnak mindenesetre jól áll ez a kis orientális kalandozás, a hasonló felfogásban fogant Trinity of Lust-trilógia vagy Maharaja Palace már úgyis nagyon rég készült.

Az az igazság, hogy ez a zenekar rossz albumot még nem készített. Nem mindegyik volt zseniális vagy kiemelkedő, de tizenhárom nagylemezzel a hátuk mögött ez igencsak megsüvegelendő teljesítmény, és ezúttal sem lőttek mellé! A bő egy perces bevezetést követően a nyitó Beyond Enemy Lines gyakorlatilag berobban az ember hallójáratába, és tulajdonképpen magába foglalja a zenekar esszenciáját: gyors tempó, feszes riffek, szárnyaló ének és azonnal dúdolható refrén! Nem is kívánhatna az ember tökéletesebb nyitást.

A banda jó szokásához híven remekül lavíroz a gyorsabb és a középtempós dalok között, ezúttal nem kaptunk olyan félballadát, mint amilyen legutóbb a Glory Dissappears volt. Vannak viszont most is vendégek, csak amíg az előző lemezen inkább a tradicionális power metal szcénából érkeztek, most a Leaves’ Eyesból: Elina Siirala énekesnő bájos hangja a Your Soul That Lingers in Me, Alex Krull hörgése meg a From Hell dalt színesíti. Dacára a fura stíluspárosításnak, mégis az utóbbit érzem picit erősebbnek, bár őszintén szólva ez a két dal sikerült talán a legkevésbé a lemezen. Nem rosszak, csak nem olyan jók, mint a többi.

Külön kiemelném a záró hármast, kezdve a The Dark of Night szaggatott nyitányát azzal a csodaszép melódiával, hogy a verze alatt aztán egy kimértebb, mégis húzós téma szóljon. A dalt végig támogatja a szintetizátor, a refrénre pedig visszatér a szívbe markoló nyitány. A gitárszóló is remek lett, akárcsak a nyugis lezárás. A záró Curtains Fall szigorúbb, nyersebb riffeléssel és jófajta dobritmussal kezd, majd szépen kibontakozik. A refrénbe még némi ó-ó-zás is belefér, de összességében inkább egy amerikaibb Brainstormot tár elénk; soha rosszabb zárást! Ami viszont nagyot szólhaz, az a kettő közé beszorult Crawling, ami szintén bő szintiszőnyeget és némi arena rockos beütést is kapott. Slágergyanús (a szó metalos értelmében), bár a téma komoly: a manipulációról szól és arról, hogy a mai világban milyen nehéz saját véleményt alkotni. Ha ez nem esett le egyből, semmi gond, Andy szeret elvontan fogalmazni szövegeiben.

Ha valamit fel tudnék róni a lemeznek, az leginkább a kissé alulkevert basszus, amitől kevésbé érződik teltnek a hangzás, és pont szegény új fiút, Jim Ramsest hallani így nehezen. Kár, mert a 36 éve töretlenül riffelgető Torsten Ihlenfeld-Milan Loncaric páros gitárjai rendesen hasítanak és a szintén alapító Dieter Bernert dobja is pont megfelelő intenzitással szól. A ’99 óta porondon lévő Andy B. Franck éneke szintén tökéletes, nem csak tudásilag (óriási torka van 54 évesen is), hanem hangmérnöki szempontból is.

A Plague of Rats tulajdonképpen hozza a legutóbbi lemez kiváló szintjét és összességében is mindenképp a diszkográfia erősebb feléhez sorolnám. Ami viszont elszomorít, hogy itt egy kiváló zenekar kiváló lemeze, és mégsem kapja meg a számára megfelelő elismerést. Nagy kár, hogy a 2000-es évek közepén nem sikerült a bandának szintet lépnie – pedig akkoriban nálunk is jól futott a szekerük, a 2008-as Downburst pedig zseniális lett –, és megmaradtak a többedvonalban, de talán némi vigaszt nyújt, hogy a siker hatására talán sosem születtek meg volna olyan kiváló albumok, mint a Firesoul, a Scary Creatures vagy épp a Wall of Skulls.