Négy hét Európában útinapló - 1. rész: Előkészületek, Berlin, Frankfurt

7+1 nap története 100 képpel kísérve

Herczeg Ádám
Herczeg Ádám · 27 perc olvasás
Négy hét Európában útinapló - 1. rész: Előkészületek, Berlin, Frankfurt

Minden bizonnyal nem ilyen cikkekért jársz ide, kedves Olvasó, de egyrészt utazni sokan szeretnek, így lehet, sikerül valakinek kedvet hozni erre-arra, másrészt van egy kultúra aloldalunk, akkor meg már miért is ne használja ki az ember? Főleg, hogy nagyon különleges utam volt a hosszát tekintve (kellett is dolgozni érte, hogy összejöjjön), aminek a nagyját egyedül töltöttem, így igazán csak minimálisan tudtam menetközben az élményeimet úgymond megosztani, azt is csak virtuálisan: rengeteg fotó készült, illetve pár videó, amiket bőszen küldözgettem a barátoknak, családnak, de kontextus nélkül valószínűleg nem sokat mondtak a címzetteknek, mindent meg nem lehet a Messengeren elmagyarázni. Épp ezért kikívánkozott belőlem, hogy kicsit mesélősebb stílusban osszam meg az élményeimet.

Nem kell aggódni, nem fogom a közel 4000 fényképet rád zúdítani, és nem fogok mindenbe a legapróbb részletekig belemenni. De nem lesz száraz, megtudhatsz rólam egy-két dolgot, ígérem. Viszont már most szeretném tisztázni, hogy alapvetően múzeumos, látványosságos, valamint kirándulós tartalmakra számíts, így aki leginkább az éjszakai élet pezsgésére kíváncsi, esetleg fantasztikus kulináris élményekre, annak könnyen érdektelen lehet az utam. Oké, utóbbi akár lehetett is volna, ha épp nem diétáznék, de egy-két apróság azért belefért ;-) Mivel egyben szinte emészthetetlen hosszúságú írás lenne, ezért országokra tagolom az írást, ami nagyjából heti bontásokat jelent. Az első rész így a két németországi helyszínre fog fókuszálni, illetve az utazás előkészületeire. Tartsatok velem hát az emlékeimen keresztül!

Minden kezdet nehéz

Nem ez volt az első utam egyedül, januárban már volt egy rövidebb cseh-lengyel vonatos köröm (amúgy bónuszként arról is tudnék mesélni), amiben arra voltam kíváncsi, mennyire viselem jól az egyedüli turistáskodást – ha nincs kivel menni, akkor kvázi ez az egyetlen lehetősége marad az embernek. A kísérlet meglehetősen pozitív összképpel zárult, így már akkor elhatároztam, hogy nyáron megpróbálok összehozni valami igazán grandiózus tervet, erre fogok spórolni: vagyis három hét egyedül, aztán egy hét a családdal Ausztriában, miután becsatlakozom hozzájuk. Először egy olasz útban gondolkodtam, aztán rá kellett jöjjek, hogyha nekem 35-40 fokban kell heteket eltöltenem, akkor az kábé olyan lesz, mintha a pokolban sütögetnének, ezért csináltam egy északabbra elindulós tervet is, csak az meg sokkal drágábbnak bizonyult. Végül némi kompromisszummal mégis ez valósult meg, ami nagyrészt annak volt köszönhető, hogy áprilisban erősödésbe kezdett a forint, ami nagyjából 100 ezer forintnyi olcsósodást jelentett a szállások és az utazás terén. Hollandia így is kiesett a nagy álomból, végül Olaszország mellett – amit azért nem szerettem volna teljesen elengedni – Németország és Franciaország lettek a befutók. A konkrét városok között is voltak komoly variálások a kezdeti elképzelésekhez képest, de ettől a tervezési kálváriától megkímélnélek egyelőre. Ahol aktuális lesz, szóba hozom.

Ami viszont nem volt kérdéses, az a vonatozás. Egyedül a kocsikázás drága, a magasban félek, így nem feltétlenül repülnék, ráadásul azon ki is jön az utazási betegségem, ahogy mondjuk a buszon is. Mondjuk utóbbival tizenéve megjártam Londont, na arra mondom: soha többé! A vonatot viszont jól bírom, szerintem kényelmes, és bármikor fel lehet állni, hogy megnyújtóztassam kicsit a végtagjaimat. Sokáig tart? Igen. De könnyű elütni az időt. Amire rögtön már az induláskor alkalmam nyílt bőven. A Budapest-Berlin szakasz ugyanis egy 11 órás út lenne (7:30-kor indul a napi egy közvetlen járat), az enyém viszont 4 és fél órával több lett. Már a Nyugatiból is 45 perc késéssel gurult ki a vonat (én persze már előző délután felutaztam Pestre, hogy ne reggel fél 8-ra kelljen felérnem), aztán a cseheknél volt még több megakadás, köszönhetően, hogy valami a sínekre dőlt és hát idő volt eltüntetni. Még szerencse, hogy olyan szállodában foglaltam magamnak szobát, ahol nonstop van recepció, persze előre tájékoztattam őket, hogy gáz van, úgyhogy valószínűleg csak este 11 után érkezem. Ez be is jött, mert kb. fél 12-kor csekkoltam be – ehhez kellett a sprint a vasútállomás és a villamosmegálló között -, úgyhogy egy gyors zuhanyzáson kívül nem is futotta semmire, így én azóta is 0. napnak hívom :-)

De amúgy az út nem volt rossz, mert egyrészt első osztályra tudtam még időben jó áron jegyet venni, így kicsit nagyobb nyugi volt, másrészt kaptam kölcsön egy laptopot, úgyhogy játszottam pl. a Broken Sword 5-tel, a Moses & Platóval, a Korokon áttal, meg dolgoztam a Woodo fordításán/tesztelésén, ennyi munka belefért. A poggyászom amúgy a laptoptáskán túl egy iskolatáska méretű hátizsákból, egy picike oldaltáskából és egy 46x27x76 cm-es bőröndből állt. Mielőtt bárki kevesellné: nem négy hétre pakoltam, mert két mosás is bele volt kalkulálva az útba. Mondjuk konstans meleg időben még lehet, hogy ment is volna, de ide kellett pulcsi, hosszúnadrág, esőkabát is. Ja, el volt csomagolva egy kis hátizsák is a bőröndbe, amit meg a városokban szerettem volna használni, továbbá egy csatos telefontáska, ami kiváló rejtekhelye volt a legfontosabb iratoknak és bankkártyának. A vonatúthoz még annyit tennék hozzá, hogy bár tettem már meg nagyon hosszú útvonalakat (ennél azért némileg rövidebbeket), rendes ételt még sosem kértem a büfékocsiból emlékeim szerint. Most ez is megtörtént: rántott csirkemell burgonyasalátával volt az ebédem, kiegészítve diétás üdítővel és egy finom kapucsínóval. Ráadásul az asztalomhoz hozták – éljen az első osztály!

Időtöltés a vonaton
Időtöltés a vonaton
Időtöltés a vonaton

Berlin

Még mielőtt a konkrét programokba belemennék, fontosnak tartom, hogy az adott szállásról is írjak pár gondolatot. Az első átmeneti otthonom a Hotel 38 volt, ahol egy klasszikus egyágyas szobában szálltam meg. Ami fontos, a fekhely kényelmes volt, a szoba tiszta, volt szekrény, benne vállfákkal (bár mindig csak azt vettem elő a bőröndből, amit használni kellett), továbbá egy kávéfőző is a szoba része volt – kapszulával, cukorral és tejszínnel, meg egy palack vizet is bekészítettek; ezeket ráadásul pótolták minden nap. Az állomástól ugyan messzebb volt, de volt közvetlen villamosjárat, ráadásul a sarkon metrómegálló is várt. Minden szempontból frankó volt. Külön kiemelném a reggelit, ami igazi kontinentális jellegű volt, avagy volt főtt tojás, rántotta, felvágottak, sajtok, zöldségek, gyümölcsök, müzlik, joghurtok, lekvárok, torta, különböző kenyerek, bucik és persze croissant is. Próbáltam ebből kifolyólag változatosan táplálkozni, de a kocka alakú magos buciból, aminek a teteje mákban és lenmagban, az alja meg napraforgómagokban dúskált (régen volt ilyen a Lidlben, meg később talán másik áruházban is), abból minden nap ettem egyet. Imádom a magos kenyereket, bucikat.

1. nap: Berlini dóm, Altes Museum, Altes Nationalgalerie, Brandenburgi kapu

Már a vonaton a város felé közeledve azt számolgattam, hogy megéri-e nekem a Berlin Welcome Card, és végül úgy döntöttem, hogy igen, ezért még este, érkezés előtt megvettem. Van több változata az érvényességi időt tekintve is, végül én arra a 72 órásra neveztem be, ami a Múzeum-sziget múzeumainak belépőjét tartalmazza a többi kedvezményen túl, beleértve az ingyenes tömegközlekedést. Ennek a birtokában vágtam neki pulcsiban az első napnak, mert hát a hőmérséklet 20 fok alatt volt.

A kártyára kapott kedvezményt rögtön tudtam érvényesíteni a berlini dómnál (a templomokat is szeretem, különösen a festett üvegablakokért vagyok oda), aminek kupolájáról aztán – mintegy háromszáz lépcsőfokot legyűrve – igen szép kilátás nyílt a városra, köztük a többi múzeumra a szigeten, a tévétoronyra, vagy akár a Spree folyóra. Az odáig vezető úton egy igazán aprólékos audio guide kísért (fakultatív választható extra információkkal), ami többek közt keresztülvitt a dóm alatti Hohenzollern-kriptán, ahol is korszerű paneleken alaposabban utána lehetett nézni, melyik porosz uralkodók, arisztokraták nyugszanak ott. Szerintem nem érdemes kihagyni a helyszínt!

A berlini dóm kívülről és belülről
A berlini dóm kívülről és belülről
A berlini dóm kívülről és belülről
A berlini dóm kívülről és belülről
A berlini dóm kívülről és belülről

Mivel eleve esélytelennek tűnt az összes múzeumot lejárni egy nap alatt (kultúrából is megárt a sok, meg idő sem lenne rá), ezért végül elosztottam őket a két nap között, így kötöttem ki előbb az Altes Museumban, majd az Altes Nationalgalerie-ben. Utóbbiban azonban kellett fizetni pár eurót, mert hát vannak időszakos kiállítások, és ezek szerint nem tudják elkülöníteni őket a rendszerestől. Mindegy, még csak morogni sem érdemes rajta. Itt azonnal meg is jegyezném, hogy mindenhol volt 1 és 2 euróssal működő kis szekrény, amibe kényelmesen belefért az ember hátizsákja. De ha valakinek nincs aprója, mindenhol volt rendes ruhatár is, díjmentesen.

Az Altes Museumot (annyit tesz: Régi múzeum) még III. Frigyes Vilmos porosz király parancsára építették 1825 és 1830 között (nyilván más néven, a „régi” elnevezést azután kapta, hogy elkészült a második múzeum), és leginkább antik gyűjteményeket találni itt, főleg a görög és római világból. Látványos volt a kétszintes, istenszobrokkal díszített rotunda, de muszáj megemlítenem a Garten der Lüste – Liebenskunst der Antike névre keresztelt termet (szabad fordításban: A gyönyörök kertje – Szerelem az ókori művészetben), ahol kissé és nagyon erotikus töltetű tárgyak voltak kiállítva.

Altes Museum, a 3-4. képen a Garten der Lüste (Gyönyörök kertje) művészete

Az Altes Nationalgalerie (vagyis Régi Nemzeti Galéria) meg természetesen a festményekről szól, főleg a klasszicizmus, romantika és impresszionizmus korszakából, rengeteg alkotást találni benne Caspar David Friedrich-től, de képviseli magát Monet, Manet, Renoir és Degas is – csakhogy azokat említsem, akiknek a neve nekem is mond valamit. A képekkel szemben általánosságban amúgy vannak fenntartásaim, de ezek a korszakok és a művek témái nagyon is passzoltak az ízlésemhez. Nem tudom, miért, de imádom, amikor hajókat ábrázolnak a vizeken, kikötőkben vagy amikor kastélyokat sziklaormokon, vízparton – valahogy izgalmasabb számomra, mint a 8623. kép Jézusról vagy az angyalokról. Szóval szerintem ezek is kihagyhatatlan programok azok számára, akiket vonzanak ezek a művészeti irányzatok.

Képek és képrészletek az Altes Nationalgalerie-ből

A két múzeum között tartottam egy kis antiművészeti szünetet, és benéztem az egyik plázába, ahol mondjuk a könyvesboltban gyönyörű, simán művészinek titulálható kiadásokat láttam pár Harry Potterhez, meg egy csodálatos Sherlock Holmes-összest is. Ha lett volna hely a bőröndömben…

Illusztrált angol kiadású Harry Potter-kötetek
Illusztrált angol kiadású Harry Potter-kötetek

Amúgy meg elindultam a városba kóricálni, amíg ki nem kötöttem a brandenburgi kapunál, ami szintén lenyűgöző látványt nyújtott – annak ellenére, hogy előtte sátrak voltak (képet ezért majd lejjebb találsz, egy másik napnál), valahonnan a távolból dübörgött a tuc-tuc és a tér tele volt rendőrökkel. Gondoltam, van valami, ezért gyorsan rákerestem a neten: aha, tehát épp Pride van. Szóval ezért van itt annyi ember (ez amúgy nem a konkrét felvonulás volt) – nyugtáztam magamban, majd úgy döntöttem, visszanézek másik nap, amikor kevésbé lesz nagy a nyüzsi. Pedig a kapu mögötti nagy park is csábító volt, de nagy tömeget max. koncerten vagyok hajlandó elviselni és amúgy is sötétedésre állt az idő már, úgyhogy elindultam vissza a szállásra. Ami másnap este történt a rendezvényen, arra nem voltam felkészülve.

2. nap: Berlini fal, Neues Museum, Pergamonmuseum Panorama, Bode-Museum

A második napon folytatni szándékoztam a múzeumtúrát, azonban előtte metróra pattantam, hogy megnézzem a hírhedt berlini fal maradványait. Brutális belegondolni, hogy 40 évvel ezelőtt még állt, meg hogy egyáltalán létrejöhetett egy olyan helyzet, hogy egy várost kettéválasztanak. A megmaradt faldarabok mellett amúgy nagyon komoly és részletes ismereti panelek várták az érdeklődőket, továbbá pár óriásplakát is szemléltette a nem is olyan távoli múlt borzalmait. Szívszaggató volt olvasni, hogy családok szakadtak szét, hogy úgy ugráltak ki a határt jelentő ház ablakain az emberek a kifeszített mentőponyvákra, hogy a nyugathoz tartozhassanak. Felkavaró, de nem érdemes kihagyni!

Berlini fal, régen és most
Berlini fal, régen és most
Berlini fal, régen és most

Egy ilyen erős kezdés után szinte szívmelengető volt a Neues Museum (Új Múzeum), ami pedig főleg az egyiptomi leletekre építkezik. Számomra az egyik legérdekesebb és legtitokzatosabb kultúra mind közül, egyszerűen imádom! A múzeum tele van kőtáblákkal, apró mütyürökkel, szarkofágokkal, múmiákkal, komoly a papiruszgyűjteményük is, de az abszolút turistacsalogató tárgy az Nefertiti mellszobra, amit természetesen vitrinben elzárva őriznek. Ettől függetlenül meg lehet közelről nézni, de kegyeleti okokból fotózni csak szigorúan a szomszéd termekből szabad – nem is sikerültek jól a képeim. Azért akad egyéb látnivaló is Egyiptomon kívül, például csontvázleletek, etnográfiai gyűjtemény, diorámák, de ami szerintem még igazán emlékezetes és látványos, az a kiállított berlini aranykalap, amit a régészek szerint anno rituálékban használtak, és időszámítás előtt 1000-800 között készült.

Neues Museum, a 3. képen a berlini aranykalap
Neues Museum, a 3. képen a berlini aranykalap
Neues Museum, a 3. képen a berlini aranykalap
Neues Museum, a 3. képen a berlini aranykalap
Neues Museum, a 3. képen a berlini aranykalap

Mivel a Pergamonmuseum felújítás miatt zárva tart (immár harmadik éve, komoly munkálatok lehetnek), az applikációban alternatívaként be lehetett váltani a belépőt a Pergamonmuseum – Das Panorama kiállításra, ami technikailag ugyan nem a szigeten van, de a közvetlen a folyó túl oldalán található. Mielőtt azonban beléptem volna az épületbe, gyorsan ettem egy currywurstot a két helyszín között, a híd alatt álló büfékocsiból. Lehet, hogy nem a legfelkapottabb hely, de őszintén szólva, nekem ízlett. A kolbász és a krumpli is rendben volt. Nem volt óriási adag, de nem is vágytam többre. Ketchupot és majonézt is kérhettem volna rá, de az autentikus ízvilágot akartam érezni és élvezni.

Currywurst
Currywurst

A Panorámában aztán nem fogadta el a jegyet a leolvasó, de megnyugtattak, hogy rendben van, még pár hónapos a lehetőség, vagyis új, és a rendszert még nem állították át. Mindezt kellő szarkazmussal közölte a hölgy, szinte már nekik volt ciki :-) Ez a kiállítás tulajdonképpen pár leletet leszámítva igazából egy óriási, négyfalas kivetítővászon egy hatalmas csarnokban, ami az ókori Pergamon városának hétköznapi életébe nyújt betekintést, mindezt váltakozó nap-éj ciklussal, és pihentető zenével. A terem közepén tudtuk a „lépcsőházat” megmászni és érdemes is volt a különböző szinteken elidőzni kicsit, mert mindről mást lehetett jobban látni. Képekkel nem igazán lehet átadni az élményt (videót meg csak állót csináltam), de ott lenni csodálatos volt, nehéz volt eljönni, mert lementem zenbe.

Töredékek a Pergamonmuseum – Das Panorama vásznáról
Töredékek a Pergamonmuseum – Das Panorama vásznáról
Töredékek a Pergamonmuseum – Das Panorama vásznáról

Utána viszont csapdába kerültem, ugyanis voltak a folyó mentén utcai árusok, egyikük pedig többek közt használt zenei cd-ket is árult... meg bakeliteket, dvd-ket, blu-rayeket, konzolos játékokat, vagyis lemezeket összegezve. Gondoltam, megnézem közelebbről, és őszinte meglepetésemre rengeteg rock-metal cd volt 5 euróért, ráadásul 50 euróért 12 lemezt is megkaphattál akár ebből az árfekvésből. Leizzadtam, főleg, hogy szinte azonnal kitúrtam a Sonata Arctica debütját, az Eclipticát – természetesen az eredetit, nem az újrafelvett jubileumi kiadást –, onnantól kezdve erőt kellett vennem magamon, hogy ne vásároljak két-három tucat cd-t (ha nem lett volna előttem még bő három és fél hét, nem biztos hogy ennyire erős vagyok), végül 3 db 5 eurósra és 2 db 8 eurósra nem bírtam nemet mondani, a csóka pedig csak 30 eurót kért értük. Közben egy másik nézelődőnek ajánlotta Potsdamot, hogy oda mindenképp menjenek el… milyen érdekes, hisz én holnap pont oda készülök :-)

Turkálós lemezvásár a Spree partjánál
Turkálós lemezvásár a Spree partjánál
Turkálós lemezvásár a Spree partjánál

A nem várt közjáték miatt így a tervezettnél kicsit később értem az utolsó állomásnak kijelölt Bode-Museumba (Wilhelm von Bode művészettörténész alapozta meg a koncepcióját). Ebben azért már nagyobb szerepet kapott a keresztény témakör, és leginkább szobroknak és domborműveknek adott otthont, de az itt található érmegyűjtemény is tisztes méretű volt – ráadásul a kiállított darabok között találtam egy 1977-es Magyar Népköztársaság feliratú 200 Ft-ost is. Ami számomra kiemelkedő volt, az a bizánci gyűjtemény, illetve a ravennai apszis-mozaik. Összességében ez a múzeum is tetszett, bár ezt sorolnám leghátulra a többihez képest. Persze, ez amiatt is lehetett, hogy ez maradt a végére és már túltöltődtem. De semmi pánik, tudtam, hogy a következő napom nagyon más lesz.

Bode-Museum – 1. kép: Magyar érme 1977-ből; 2. kép: Részlet a ravennai apszis-mozaikból; 3. kép: A gröningeni templomból származó galéria

De sajnos nem csak úgy lett más. Este ugyan hallottam a szirénákat a szobámból a szálláson, de nagyváros, gondoltam, megszokott a dolog. Álmomban sem gondoltam volna, hogy másnap reggel azt olvasom a neten reggeli közben, hogy halálos áldozattal járó terrorcselekmény történt.

3. nap: Potsdam, East Side Gallery

Talán nem is volt rossz ebben a tudatban kiszakadni a városból, így fél 10-kor már arra az S-Bahnra vártam, ami elvisz a szomszédos településre. Nem a megszokott járat ment, mert valami átépítés volt, így némileg hosszabb volt az út, majdnem egyórás. De amint megérkeztem, tudtam, hogy csodálatos helyre jöttem, hisz szinte az állomás mellett volt egy gyönyörű sziget, a Havel által közrefogott Freundschaftsinsel, tele szép virágágyásokkal, szobrokkal és szökőkutakkal.

Freundschaftsinsel
Freundschaftsinsel
Freundschaftsinsel

Miután vagy fél órát elidőztem itt, folytattam az utamat a belváros felé. A látvány ezután sem hagyott alább, a főteret olyan csodás épületek fogták közre, mint az Altes Rathaus, a Stadtschloss Fortunaportalja, a Museum Barberini, vagy a St. Nikolaikirche. Utóbbiba természetesen benéztem, miután vége lett az épp zajló misének – addig gyönyörködtem a kicsit arrébb lévő Ringerkolonnade-ben, meg a térőn lévő obeliszkben. Ekkor még hajlottam rá, hogy bemenjek valamelyik múzeumba, hisz itt is több helyen adtak kedvezményt a Berlin kártyára, de végül elhessegettem a gondolatot.

1. kép: A Stadtschloss arany lépcsőkorlátja; 2. kép: Ringerkolonnade; 3-4. kép: A St. Nikolaikirche belseje; 5. kép: Téglaházas utca; 6. kép: Nauner Tor

Északra folytattam az utamat, ahol az egyik park mellett megláttam a turistatérképet. És akkor esett le, hogy itt azért egy nagyobb kastélypark vár rám – előre ugyanis csak nagyon felületesen futottam át az ajánlót, amin belefutottam a városba –, ha továbbhaladok Nauner Tor felé, majd onnan elindulok nyugatra. Rögtön adott is némi adrenalinlöketet. Végül amúgy nem a nagy bejáratom jutottam a parkba, hanem egy kevésbé látványos útvonalon, miután az előzőnél volt némi kordon felújítások miatt. Amúgy átjárható volt, erre kifele rájöttem. Na, de a park, az maga volt a csoda, aminek amúgy Sanssouci-kastélypark a becsületes neve és 500 hektáron terül el. Először nem is tűnt olyan nagynak, de ahogy haladtam nyugat felé, valahogy nem akart elfogyni, mindig jöttek az újabbnál újabb látnivalók. Ekkor néztem rá a telómra: hisz ez még nagyobb, mint képzeltem!

Még úgy is elcsavarogtam 3 órát benne, hogy a palotákba be sem mentem. Igazából teljesen a természetjárásra állt át az agyam, és mivel kívülről is mesés látvány tárult mindenütt elém, nem is éreztem szükségességét. Majd esetleg legközelebb, mert ide vissza kell térnem! Sőt, mindenki, aki Berlinben jár, szánjon rá egy napot, mert ez maga a földi Paradicsom, az egyik legszebb hely, ahol valaha jártam! Imádtam a Sanssouci-kastélyt, ahogy a lépcsőkön fel kellett menni a nagy szökőkúttól; nagyon meditatívan hatott rám a Orangerieschloss területe, ahonnan hatalmas fákkal körülvett út vitt a Ehemaliger Weinberghez, de említhetném a Neues Palais előtti óriási zöldterületet vagy az aranyozott kínai házat.

Potsdam csodái – 1. kép: II. Frigyes porosz király lovasszobra, háttérben az Orangerieschloss; 2. kép: Allék az Ehemaliger Weinberg és az Orangerieschloss között; 3. kép: Sanssouci; 4. kép: Schloss Charlottenhof; 5. kép: Ehemaliger Weinberg; 6. kép: Sanssouci kolonnádja; 7. kép: Kínai ház; 8. kép: Az Obeliskportal egyik szobra

Szinte nehéz szívvel indultam vissza a városba, de az East Side Galleryt mindenképp szerettem volna még beszuszikálni az adott napba – hogy biztos legyen a siker, gyorsan betoltam egy kávét a közelben. Ez is egy olyan látványosság, amit kár lenne kihagyni, ugyanis a berlini fal lebontásakor 21 ország 118 művésze ünnepelte rajzával a szabadságot (ki-ki milyen értelmezésben), ráadásul magyarok is közreműködtek, ezért az ő műveiket külön kerestem. A nagyjából másfél kilométer hosszú kiállítást tényleg megéri végigsétálni, bár engem nem Leonyid Brezsnyev és Erich Honecker csókjelenete fogott meg leginkább, de kétséget kizárólag az a leghíresebb mű; gyakorlatilag az volt az egyetlen, ami előtt turisták tömege állt egy-egy fotóért. Itt láttam amúgy egyedül a városban zsebtolvajokra figyelmeztető piktogramokat.

Falképek az East Side Galleryn
Falképek az East Side Galleryn
Falképek az East Side Galleryn
Falképek az East Side Galleryn

Ami kicsit feszültté tett, hogy a városban nyüzsögtek a rendőrök (főleg az állomásokon), gondoltam, biztonsági okokból, nehogy újabb támadás legyen. Később esett le, mikor láttam egy körözési plakátot a villamosmegállóban, hogy az elkövető még szabadlábon volt ekkor; valószínűleg figyelmetlenül olvastam el a hazai híreket. Ettől függetlenül az emberek nem zárkóztak be, szörnyűség ide vagy oda, de az élet ment tovább.

Ezen a napon történt meg az a vicces eset, hogy az órámon a lépésszámláló befagyott 29 999-nél. Először azt hittem, kimaxoltam, de valószínűleg a szoftvernek kellett egy-két óra, mire felfogta, hogy mekkora állatot kellett aznap mérnie és végül hozzáadta a maradék 115 lépést :-) Mondanom sem kell, ez lett az egész út alatt a rekord, de ezen a napon egy megtett lépést nem bántam.

4. nap: Checkpoint Charlie, Trabi-Museum, állatkert, Samurai Museum

A negyedik nappal úgy számoltam, hogy kicsit visszahozom a múzeumi irányt, de némiképp kommerszebb módon, így reggel 10-kor már a Trabi-Museum előtt vártam a nyitányt. Előtte még odanéztem a szomszéd utcában lévő Checkpoint Charlie-hoz, de szinte semmit nem váltott ki belőlem a helyszín, a hozzá tartozó múzeumhoz meg egyáltalán nem éreztem ingert, volt elég dolgom a fallal, úgy éreztem. Aki nem tudná, a Checkpoint Charlie volt az egyik katonai ellenőrzőpont a fal mentén, ahol hivatalosan is át lehetett kelni. No de vissza a Trabikhoz! Igazából ez egy nagyon aprócska múzeum, ami a bolthoz csatolt két teremből áll, de Welcome Carddal csak 5 euró volt, annyit meg már retró címszó alatt is megért, a családnak ugyanis anno volt Trabija :D Volt is egy példány, amibe bele lehetett ülni; mit ne mondjak, nagyon más, mint egy modern jármű. Ennek ellenére azért voltak különlegesebb autók is, kifejezetten szép típusok, a Panzertrabin meg a kempingezős járművön (gyakorlatilag egy váz volt a kocsira erősítve, aminek a tetején ott volt a sátor) pedig jókat mosolyogtam.

Trabi-Museum, az 1. képen az említett Panzertrabi, a 2. képen a tetősátras Trabant

Utána az állatkertben is akartam használni a kedvezményt, ahol a pénztáros csaj közölte velem, hogy ez a Zoo (teljes nevén Zoologischer Garten Berlin), a Tiergarten az egy másik park. Hát, bakker, én meg azt hittem, az csak a német szó az állatkertre. Ja, és a slusszpoén, hogy a Zoo amúgy a Tiergarten Parkban van. Ehh… Mondtam neki: mindegy, itt vagyok, bemegyek. Az akváriumba nem kértem jegyet, mert féltem, hogy nem fér bele az időbe (utólag azt mondom, jól döntöttem), pedig kombiban amúgy olcsóbb. Igazából szép volt, de annyira nem éreztem különlegesnek, mint mondjuk Boroszlóban az afrikáriumot. Teszem hozzá, annyira aktív pandát még nem láttam, mint itt. Ment körbe-körbe, folyamatosan, majd egy ponton mindig megállt pisilni. Úgy látszik, nem bírt egyszerre kiadni magából mindent. Amiben viszont erős volt az állatkert, az a madárvilág, csináltam is sok képet a Rióból előlépett Azúr-imitátorokról. Azért 4 órát itt is elnézelődtem és fő a változatosság alapon jól is esett. De már azért megérte eljönni erre, hogy a Vilmos császár emléktemplomot legalább kívülről megcsodálhattam, plusz mosolyoghattam azon, hogy az állatkertet egyik oldalt a Budapester Straße határolja :-)

1-3. kép: Állatkerti életképek; 4. kép: Vilmos császár emléktemplom

Mivel nem jártam nagyon messze, gondoltam visszanézek a Brandenburgi kapuhoz, de előtte még a holokauszt-emlékmű labirintusszerű kőtömbjei között is mászkáltam kicsit. Nyomasztó volt a betonsztélék között, főleg, amikor a hullámos alapnak köszönhetően 2-3 méter mélységben vagy. Az információs központ épp zárva volt, de nem biztos, hogy lett volna lelki erőm hozzá. Utána aztán a kapunál megláttam a nagy kupac koszorút, és a körülötte álló embereket. Végtelen szomorúság ült a szívemre – miért kell bántani azt, aki nem ért veled egyet? Nem tudom, képes lesz-e az emberiség valaha teljesen maga mögött hagyni az efféle gondolkodást. De ezúttal a kapu tisztán látszódott, sugárzott belőle a grandiózusság. A Reichstagot is körbesétáltam aztán, ha már az üvegkupolába elfelejtettem regisztrálni (pedig hetekkel az út előtt eszemben volt), de legalább lesz miért visszatérni a városba!

1. kép: Brandenburgi kapu; 2. kép: Holokauszt-emlékmű; 3. kép: A Reichstag üvegkupolája; 4. kép: Megemlékezés a terrormerénylet áldozatairól

Utolsó programként a szállásom közelében lévő Samurai Museumot vettem célba, ami egy modern, interaktív múzeum, ahol aztán mindent meg lehetett tudni a japán harcosokról. Mindezt olyan körítéssel, hogy a gyerek is szórakoztatónak találja a látogatást, például rögtön az elején kifesthettünk egy kicunét, avagy rókaszellemet – nekem meg óhatatlanul is a The Night of the Rabbit ugrott be. A kosztümök, fegyverek és egyéb tárgyak szinte mindegyikét interaktív információs panel kísérte, bizonyos helyekre lépve hangeffektek aktiválódtak, de akadtak bábuk, és ismeretterjesztő kisfilmeket is lehetett nézni, sőt, az egyik terem egyik oldalára régi filmrészleteket vetítettek. De a legkülönlegesebb elem talán egy színházi színpad volt, amire úgy vetítettek rá különböző felvételeket, mintha tényleg ott játszanának előttünk a művészek. Akit egy kicsit is érdekel a keleti kultúra, annak ez maga volt a mennyország!

A Samurai Museum egyszerre modern és hagyományos

A szállodában aztán összecihelődtem, hogy másnap reggel már csak a reggelire kelljen fókuszálnom a neszeszeres kistáska, pizsama és papucs elcsomagolásán túl. Végül indulás előtt még a közeli Aldiba is elvillamosoztam, miután végiggondoltam, hogy bár csak 4 óra az út Frankfurtba, nem árt, ha a meglévő rágcsán túl valami tartalmasabb péksüti is lesz nálam az úton. Ezzel együtt is bőven időben érkeztem az állomásra, és nagyon kellemes meglepetés ért: a peronok információs paneljén ugyanis nem csak azt lehetett olvasni, hogy mikor jön és hová megy a következő vonat, hanem a kocsik száma is látszódott, továbbá az is, hogy az adott szerelvény a peron melyik szakaszán fog megállni. Szóval így is lehet…

Záró gondolatok Berlinről

Ha pár szóban össze kéne foglalnom, akkor kifejezetten kellemesen csalódtam Berlinben. Nem igazán tudtam, mire számítsak, hiába hallottam, olvastam jókat a városról. Gondolkodtam azon eredetileg, hogy egy teljes hetet eldöntsek itt, de féltem, hogy mi lesz, ha elfogy a látnivaló és unatkozni fogok. Nem baj, legalább tényleg érdemes lesz még visszajönni.

Berlini pillanatképek vegyesen
Berlini pillanatképek vegyesen
Berlini pillanatképek vegyesen
Berlini pillanatképek vegyesen
Berlini pillanatképek vegyesen
Berlini pillanatképek vegyesen
Berlini pillanatképek vegyesen

Külön megemlíteném a tök jól kiépített tömegközlekedési hálózatot, valahogy nagyon gördülékenyen sikerült mindenhová eljutni. Emellett tetszett a sok-sok biciklisáv is. Azon viszont meglepődtem, hogy a Prágában tapasztaltak itt is érvényesek, miszerint egy-egy villamosmegálló nem rendelkezik peronnal és kvázi az autósávra lépünk le, ami a járda és a sín között van. Ami viszont fura volt, és talán a második napon tűnt fel, hogy az utcák számozásánál nem a páros-páratlan oldal van érvényben, hanem simán növekedik az érték az egyik oldalon, majd az utca végén a túloldalon folytatódik a sor visszafelé.

Frankfurt

A nagyjából 4 órás vonatút (az átlagsebességünk lényegesen nagyobb volt, mint a Budapest-Berlin szakaszont) különösebb probléma, csúszás nélkül telt el (bár a szállásokon is játszottam a laptopon, azért ez volt az igazi terep), így 15 óra után nem sokkal már a frankfurti főpályaudvaron kerestem azt a villamost, ami elvileg a szállásig elvisz. Megtaláltam, felszálltam, majd csodálkoztam, hogy szerintem nem arra kanyarodott, amit a térkép alapján gondoltam, továbbá, hogy két megállót követően elértük a végállomást. Miközben gyalogoltam vissza a pályaudvar irányába, próbáltam feldolgozni a történteket. Végül a minimális német nyelvtudásom segítségével kiókumláltam, hogy valami felújítási munka miatt egy-egy villamos szakasz le van zárva a városban – a Gugli Maps sajnos nem tudott erről, ő simán visszaterelt volna ugyanarra a járműre. Egy kis agyalás után végül a metró tűnt a legcélszerűbbnek, úgyhogy némileg a tervezettnél később, de megérkeztem az ibis budget Frankfurt City Ost szállodába.

Maga a szállás alacsonyabb kategóriába tartozott a berlinihez képest, de amúgy nem volt gondom vele. Erről a budget minősítésről azt kell tudni, hogy például nem volt szekrény (azért vállfa és vállfatartó akadt), nem volt klíma (jut eszembe, az Berlinben sem volt) és a kézmosó igazából a hálótérben volt, a tusoló ugyanis kvázi a szobára nyílt; egyedül a vécé van elkülönítve ajtóval. Ha valakit ezek a dolgok nem zavarnak, akkor remek választás ár-érték arányban. Mivel itt a második-harmadik nap alatt közel 40 fok volt, féltem kicsit, hogy a szoba is felmelegszik, de nem. Lehet, a szoba fekvésével is szerencsém volt. A duplaággyal viszont bizonyosan, volt hely szétterülni :-) A reggeli kínálata hasonló koncepciójú volt, mint Berlinben, némileg szerényebben jellemzően, de itt például volt sült szalonna valamelyik nap, hogy megízesítsem a rántottámat. Cserébe főtt tojás meg nem. Panaszra mindenesetre nem lehetett okom, a kávé is finom volt, meg a különböző üdítők is, ráadásul 6:30-tól lehetett már reggelizni, ami a kicsekkolás miatt fontos volt.

De ne szaladjunk előre! Ez volt az az állomás, ami némiképp kilógott a többi közül, köszönhetően, hogy már sokszor jártam erre régebben (utoljára mondjuk 2009-ben), mivel keresztanyám itt él. Annak sajnos megvan a szomorú oka – amit itt nem részleteznék –, hogy miért nem tudtam ezúttal nála megszállni, de természetesen érkezésem után nem sokkal felhívtam, hogy megbeszéljük a másnapi randevút, ami némi ruhamosási szolgáltatást is tartalmazott :-) Mivel amúgy nemrégiben járt nálunk, eredetileg itt vettem volna Hollandia felé az irányt, végül nem bántam meg, hogy inkább a rokonlátogatás mellett döntöttem.

1. nap: Belvárosi séta

Egy frissítő zuhanyt követően elindultam a belváros felé, hogy némiképp felidézzem a régi szép emlékeimet. A város hagyományos óvárosi része nem nagy, de a teret nem érdemes kihagyni, mert az ottani épületek szemet gyönyörködtetőek. A város felhőkarcolói pedig a mai napig lehengerlő látványt nyújtanak akár innét, a távolból, vagy egészen közelről egyaránt. Amiben viszont most jártam először, az a Szent Bertalan-dóm, ami a város legnagyobb temploma, és a 16-18. században itt koronázták meg a német-római császárokat, így történelmi jelentősége sem elhanyagolható. Hiába, no, az itteni látogatások mindig is inkább a családról szóltak, így például ez idáig azt sem tudtam, hogy milyen sok múzeum van a városban. Aki tehát kulturális céllal érkezik, simán be is fektethet egy Museum Passba, én viszont ezt kihagytam ezúttal, hisz tudtam, hogy legfeljebb egy-kettőre lesz csak időm.

Belvárosi pillanatok, a 4. képen a Szent Bertalan-dóm

Az este hátralévő részében leginkább a Majna két partján mászkáltam, ahová rengeteg fiatal ült ki piknikezni, a plédek között meg ludak sokasága próbált potyafalatokat koldulni – nem sok sikerrel, az emberek komolyan vették a tiltást. Azért egy jegeszacskó áldozatul esett a madaraknak – hogy miért azt spécézték ki, nem tudom –, illetve itt lőttem az egyik kedvenc képemet:

Szelfizz lúddal!
Szelfizz lúddal!

2. nap: Höchst, Grüneburgpark

Reggeli után már indultam is keresztanyámhoz, aki sikeresen rábeszélt, hogy vigyem majd el a sosem használt Tupperware-tálalókészletét, amit amúgy is nekem szánt, csak amikor itt volt nyáron, nem tudta elhozni. Hát jó… Majd belepakolok, és akkor nem levegőt cipelek (úgyhogy Frankfurt után ebben volt a rágcsa, a mosógépkapszula [volt nálam, sosem lehet tudni], a 3 az 1-ben kávéim, pár gyógyszer, stb.); végül két további edényt is odaígért nekem.

Ő javasolta, hogy látogassunk kicsit Höchstbe, a szomszédos városrészbe, ami tulajdonképpen olyan, mintha egy kis Frankfurt belvárosa lenne, sokkal meghittebb, mint a zsúfolt belváros: lehet sétálni a Majna parton a várfal tövében, vannak szép templomok, épületek és még természeti csoda is akad a Schwanheimer Düne képében – ez mondjuk most kimaradt, de legközelebb pótolom. Kinéztem még egy szép kúriát is, de sajnos épp renoválták, úgyhogy azt sem sikerült lencsevégre kapni.

Pihentető séta Höchstben
Pihentető séta Höchstben
Pihentető séta Höchstben
Pihentető séta Höchstben
Pihentető séta Höchstben

Miután megbeszéltük, hogy másnap megyek a tiszta ruhákért és viszek táskát a Tupiknak, ismét egy kis csavargásra adtam a fejemet. Tömegközlekedésre érdemes megvenni a napijegyet (sajnos nagyobb időszakra szóló nincs), még akkor is, ha az ember nincs mászkálós kedvében, mert két sima menetjegy árába kerül 5 cent híján. Valami zöldterületet kerestem, és a Grüneburgparkot néztem ki a térképen. Mivel útba esett az Alte Oper operaház, ezért megcsodáltam kívülről, majd a park felé közeledve egy pálmaházba futottam, amibe bementem volna, ha nem zárt volna be szűkös időn belül. Úgyhogy maradt a park, ami őszintén szólva nem volt egy nagy szám, egyedül a Georgioskirche templom fogott meg. Valahogy az egész placc olyan semmilyen volt Potsdam után. A pálmaházzal biztos jobban jártam volna. De legalább láttam, hogy a környéken újabb három nagy felhőkarcoló épül. Nem érzik kicsit soknak?

1. kép: Alter Oper; 2. kép: Georgioskirche a Grüneburgparkban
1. kép: Alter Oper; 2. kép: Georgioskirche a Grüneburgparkban
1. kép: Alter Oper; 2. kép: Georgioskirche a Grüneburgparkban

3. nap: Goethe-Haus & Deutsches Romantik-Museum, Städel Museum

Következett hát az utolsó nap, amiben végre egy kicsit belekóstoltam a helyi múzeumkultúrába. Volt egy kis agyalás, hogy akkor melyekbe tévedjek be, végül első úticélnak Goethe házát jelöltem ki, ami mégiscsak kuriózum. Jól döntöttem, főleg hogy egy olyan kiállításnak is helyet adott, ahol a romantika művészeti irányzat német képviselőinek munkáit mutatták be. A Faust szerzője amúgy fiatal éveit töltötte ebben a négyszintes házban, amihez egy apró, de hangulatos udvar is tartozott. Az angol információs lapnak köszönhetően mindegyik szobát alaposan megismerhettem, a berendezési tárgyak között pedig akadt pár különleges darab, mint a csillagászati óra, a mini bábszínház vagy a felnyitható játékasztal, ami ostáblázásra és sakkozásra volt kialakítva. De az egész berendezés ízléses volt, kicsit visszarepített a 18. századba.

Goethe-Haus – 1. kép: Kert; 2. kép: Játékasztal ostáblával és sakkal; 3. kép: Bábszínházi rajzok; 4. kép: A csillagászati óra számlapja

A romantikamúzeum külön volt a házból, de a kiindulási terem ugyanaz volt. Itt némi lépcsőzés után főleg festményeket lehetett csodálni, emellett voltak festett kerámiák, mellszobrok, kéziratok, de akadtak a korhoz köthető tudományos dolgok is. Leginkább az a terem nyűgözött le, ahol szinte valamennyi falon (a plafont is beleértve) végig futott egy műalkotás.

Amikor a színtelenség kifejti hatását a Deutsches Romantik-Museumban
Amikor a színtelenség kifejti hatását a Deutsches Romantik-Museumban
Amikor a színtelenség kifejti hatását a Deutsches Romantik-Museumban

A másik nyertes a múzeumbingón a Städel lett, ami 700 évnyi kultúra kiállításával büszkélkedik, jogosan. A szépművészeti múzeum javarészt festményeket kínál, de ami számomra igazán különlegessé tette, az a modern művészeti rész a legalsó szinten – ettől függetlenül a hagyományos művek közt is gyönyörű darabok húzódnak meg, ráadásul a tetőn ki is lehet menni a teraszra ránézni a városra, de mivel nem egy kiemelkedően magas épület, azért csodára kár várni látványilag.

Sosem gondoltam volna, hogy egy amerikai típusú iroda vagy egy étterem lehet kiállítási darab – utóbbi annyira megtévesztett elsőre, hogy azt hittem, tényleg étterem, ezért elsőre ki is kerültem. Utólag persze röhögtem magamon, hogy a vendégnek nézett hölgy csak egy bábu volt. De a hagyományos festmények között is voltak merész (és szórakoztató) művek, illetve az egyiken még a berlini fal is visszaköszönt. A kedvenc darabom azonban a szemétből kirakott színskála volt.

Städel Museum – 1-4. kép: Hagyományos művészet; 5-8. kép: Modern művészet

Miközben a múzeumban nézelődtem, keresztanyám hívott, hogy rántott hús jó lesz-e vacsorára… Naná! Arra mondjuk nem számítottam, hogy öt szeletet is kitesz elém – „Nem olyan nagyok!”; „Ááá, nem…” –, végül a harmadik után közöltem, hogy én nem bírok többet enni. Főleg, hogy valami finom fűszeres rizs és céklasaláta is volt mellé, akkor éreztem úgy, hogy most lőttek a diétámnak. Beszélgettünk még pár órát, aztán elbúcsúztunk egymástól, bízva a mielőbbi viszontlátásban. Ezúttal is összecihelődtem este, és le is feküdtem időben, ugyanis másnap 9 előtt indult a vonatom – na, ezért volt jó, hogy fél 7-től lehetett reggelizni, mert így még az is belefért eléje kényelmesen – abba a városba, ahol ha egy kávézóba betér egy bohóc, jobban jársz, ha menekülsz.

Záró gondolatok Frankfurtról

Nem feltételezném, hogy Frankfurt annyira közkedvelt célállomása lenne a turistáknak, de ez a pár nap bebizonyította, hogy bőven akad látnivaló és időeltöltési lehetőség a városban. Mindenképp visszatérek még hosszabb időre, amikor is mindenből többre jut idő, mint most. Például arra a 13km-es túraútvonalra, ami a város menti erdőben halad. Vagy a már említett homokdűnére.

Frankfurti pillanatképek vegyesen
Frankfurti pillanatképek vegyesen
Frankfurti pillanatképek vegyesen
Frankfurti pillanatképek vegyesen
Frankfurti pillanatképek vegyesen

Ideje is zárni soraimat, mert meg kell hagyni, kicsit elszaladt velem a ló! Amikor nekivágtam ennek a cikknek, nem hittem volna, hogy ennyire tartalmas lesz (vagy legalábbis ennyit locsogok), vagy hogy ennyi képet fogok csatolni hozzá. Persze, ezúttal a bevezető is megdobta kicsit, úgyhogy legközelebb mindenképp egy kompaktabb folytatás jön. Terv szerint úgy egy-másfél hét múlva.

Herczeg Ádám
Herczeg Ádám

Feneséges henceg, önjelölt videójáték-fordító, valamint megátalkodott point-and-click- és metalrajongó. Nyomokban nyelvtannácit tartalmaz.

Minden cikke →

Olvasd el ezt is

Hozzászólások

Csak regisztrált felhasználók tudnak hozzászólni.

Írd le a véleményedet a témában!