A kánikulával együtt lassan levonul a mozivásznakról Christopher Nolan sikerfilmje, az Odüsszeia is, és vele távozik a film megjelenését kísérő valamennyi „vita” és „botrány”. Micsoda algoritmikus felháborodások voltak, mikor kiderült, hogy Helénét fekete színésznő játssza! Hányan szakértették, hogy Agamemnón páncélja nem korhű (egy mitikus időben játszódó eposz adaptációjánál ez fontos szempont)! A film megjelenése után még az eposz legújabb angol fordítója, Emily Wilson is beszállt a diskurzusba pár csípős megjegyzéssel (ahelyett, hogy örülne, hogy sorra kapkodják el az ő fordításában megjelent Odüsszeia köteteket). Mindezek azonban tényleg csak történelmi érdekességek lesznek, mert a film siker. Azért, mert a film végső soron jó.
Tegyük hozzá, Nolannak nem ez az első odüsszeiája. Ha az eposz történetét úgy zanzásítjuk, hogy egy makacs, leleményes férfi mindenáron haza akar térni a családjához, akkor hasonló sztorit már láttunk Nolan életművében: erről szólt lényegében az Inception (Eredet) és az Interstellar (Csillagok között) is. Innen nézve egyáltalán nem meglepő, hogy Nolan végül hozzáfogott az eredeti történet adaptálásához.
És ez az adaptáció mindenképpen sikeresnek mondható. Nolan megtartja Odüsszeusz utazásának nagyobb részét, igyekezvén, hogy mindegyik állomás önmagában is izgalmas és maradandó élmény legyen. Ennek érdekében mintha minden helyszín különféle filmzsánerek reprezentációja lenne: a küklopsz egy Guillermo del Toro filmben is szerepelhetne, a tetőtől talpig páncélba burkolt laisztrügónok a ’70-es, ’80-as évek fantasy filmjeit idézik, Kirké szigetén kapunk némi testhorrort, az alvilágjárás zombifilmes kalanddá válik. Mindegyik állomás izgalmas gyöngyszeme a filmnek, kivéve Kalüpszót (Charlize Theron), aki ebben a változatban kifejezetten jelentéktelenné válik, pusztán csak azért szerepel, hogy Odüsszeusznak legyen hallgatósága, miközben visszaemlékezik (az eposzban ez a filmből kihagyott Nauszikának és a phaiák népnek a feladata volt).
Külön erénye a filmnek, hogy a nagy hazatérés izgalmait még az sem csökkenti, hogy a színészek többnyire gyengék. Ez különösen igaz az Ithakán zajló események résztvevőire. Ez persze részben igazságtalan, az ithakai rész az eposzban is meglehetősen unalmas, és felmerül a kérdés, hogy Télemakhoszt lehet-e egyáltalán izgalmasan alakítani, de egy Tom Holland igazán megpróbálhatta volna. Hasonlóan gyenge alakítást nyújt a Nolan filmek kötelező eposzi kelléke, a Pénelopét játszó Anne Hathaway, más kérdés, hogy nagy mozgástere nem volt.
Úgy általában a nagy nevek csalódást okoztak, és közülük a legkevésbé problémás a pillanatokra megjelenő Zendaya, akinek talán fel se tűnt, hogy most nem a Dűne forgatásán kell csalódott szomorúsággal néznie a főhősre. Matt Damon is úgy látszik a szerepre készülve, a gyúrás és a szakállnövesztés mellett, csak újranézte az Oppenheimert, eltanulva Cillian Murphytől, hogy kell saját tetteiden elborzadva a kamerába meredni bombasztikus zenével a háttérben.
Egy-egy mellékszereplő viszont meglepően sokat hozott ki a figurájából: Kirké (Samantha Morton) egészen újszerű értelmezést kap, Menelaosz (Jon Berntal) és Heléné (Lupita Nyong’o) kettőse pedig annyi (kapcsolati) erőszakot és fájdalmat sűrít abba a rövid időbe, amíg szerepelnek, hogy kicsit sajnáltam, hogy nem az ő sorsuk lett jobban kibontva a végtelennek tűnő ithakai események helyett.
Külön érdemes megemlíteni Szinón (Elliot Page) figuráját. A Trója-mondakörnek ez a kis mellékszereplője Nolan adaptációjának egyik kulcsfigurájává válik, és általa kicsit, tényleg csak kicsit érdekesebbé válik Robert Pattinson Antinoosza is.
Mégis, megkapunk mindent, amit egy ilyen filmtől kapnunk kell, megvakított küklopsz, disznóvá vált társak, alvilági utazás, szirének, Szkülla, Kharübdisz, halott társak, felhúrozott íj, halott kérők, kissé elsietett és blőd befejezés, de alapjáraton minden megvan ebben a filmben, aminek lennie kell. Igazolja ezt a nézőszám, a bevétel, a kritikák.
Azt gyanítom azonban, hogy Nolan ennél többet szeretett volna. Nolan újra akarta értelmezni Odüsszeuszt. Nolan üzenni akart.
Odüsszeusz újraértelmezése természetesen nem tilos, sőt. Nem kell messzire menni, 2024-ben jelent meg a negyedekkora figyelmet se kapó The Return című film, mely talán még Nolan alkotásánál is radikálisabban gondolta újra az eposzt: a film ott kezdődik, hogy Odüsszeusz (Ralph Fiennes) hazatér, de szó sincs istenekről, kalandokról, nincs Kirké vagy Kalüpszó, csak egy inas, PTSD-s öregember, aki nem tud számot adni arról, miért tartott ennyi ideig hazatérnie. Szóval kíséreletezni és újraértelmezni mindig lehet, kérdés, hogyan.
Nolan Odüsszeusza végig azt állítja magáról, hogy a sorsát ő irányítja, sőt meg van róla győződve, hogy az istenek segítik, aki segít saját magán. Ezzel a mentalitással képes túlélni a kalandokat, hogy a végén szembenézzen azzal, ami végig kínozta, noha elfojtotta magában: a tudattal, hogy zseniális ötlete, a trójai faló, istenek ellen való vétek. Általa ő és a többi görög megsértette a filmben orrvérzésig ismételt Zeusz-törvényt a vendéglátás szentségéről. És így utat nyitottak saját civilizációjuk pusztulásához, megteremtve saját maguknak azokat rémképeket, amelyektől azóta is rettegnek.
Erőteljes és érthető üzenete ez Nolannak: ha egy civilizáció nem tartja be a saját törvényeit, önmaga kiüresedését és pusztulását sietteti. Nyilván el lehet gondolkodni az üzenet aktualitásán, és könnyen túllendülhetünk azon is, hogy ez a gondolkodás meglehetősen idegen az eposz világképétől (főleg, ha az eposzt eleve nem is olvastuk).
Csakhogy ahhoz, hogy ez az üzenet célba érjen, Nolannek meg kell építenie a saját trójai falovát, vagyis egy olyan filmet, amit az évek során megszoktunk tőle. És valóban, lenyűgöző látványvilágot kapunk (operatőr: Hoyte van Hoytema) Ludwig Göransson csodás zenéjével. Ám ezzel Nolan filmje egyszersmind saját epikusságának fogságába esett. Ha készítesz egy filmet IMAX 70 mm-re (úgy, hogy van a világon negyvenegy mozi, ami képes ezt a maga teljes dicsőségében levetíteni), hozzá Ludwig Göranssontól rendelsz zenét, akkor nem várhatod el, hogy a közönség a te mélyértelműnek szánt, ámde szájbarágósan előadott üzenetedre figyeljen. Hiszen vannak fontosabb dolgok is: a küklopsz, a laisztrügónok és Agamemnón (youtube kommentek szerint) aurafarmoló páncélja. Hasonló problémába futott bele az Oppenheimer is: a robbanás effektektől ott se hallotta meg a nagy többség, hogy jobban kéne figyelni az atombomba veszélyeire.
Mindez azonban nem csökkenti a film értékét, sem veszélyezteti annak várható Oscar és egyéb díjait. Egy ilyen hőkupolás, aszályos nyáron nem Nolan Odüsszeiája a legrosszabb, ami az emberrel történhetett. Kaptunk egy jó mozit, ami tulajdonképpen tökéletesen illeszkedik Nolan életművébe. Grandiózus, de kissé semmitmondó.
Olvasd el ezt is
Hozzászólások
Csak regisztrált felhasználók tudnak hozzászólni.
Írd le a véleményedet a témában!