Life is Strange: Por képregény-ismertető

A hat füzetből álló (közülük ötben a fő sztori hömpölyög, az utolsó meg amolyan illusztrált novelláskötet), összesen 23 fejezetből összetevődő mű eredetileg 2019 és 2022 között jelent meg Emma Vieceli tollából, Claudia Leonardi rajzaival, amiket Andrea Izzo színezett. Ők vállalták magukra azt a nem egyszerű feladatot, hogy tovább álmodják mindenki kedvenc Max Caulfieldjének és Chloe Price-jának életét.

Az ezen sorokat olvasók gondolom, mind tudják, hogy ez miért nem olyan könnyű dolog. A francia Dontnod (akkor még így írták a nevüket) második játéka nemcsak erős atmoszférájával, szerethető, jól felépített karaktereivel meg a drámai történetvezetésével lopta be magát a szívünkbe, hanem azzal is, hogy a döntéseink hatására elég sokfelé elágazhatott a története, ami aztán végül két egymásnak ellentmondó végkifejletbe torkollott. A leghardcore-abb rajongók szerintem azóta is képesek elvitatkozni azon, hogy Max a legjobb barátnőjét (akinek a megmentésével indult eleve a téri-idő kontinuum szétszakadása, ugye) vagy egy teljes várost áldoz-e fel a mindent elsöprő vihar elcsendítésének érdekében.

A képregény írója nem lacafacázott, és ez utóbbi mellett döntött. Szóval Max és Chloe ellovagol, akarom mondani, elkocsikázik az esőáztatta naplementébe, méghozzá egészen Seattle-ig, ahol megpróbálnak új életet kezdeni. Ez pedig a lelküket meg a vállukat húzó rettenetes traumák miatt nem olyan egyszerű dolog. Szerencsére itt új barátokra tesznek szert egy kezdő indie poprock banda tagjai képében, akik még Maxet is képesek rávenni, hogy lőjön néha pár képet róluk, pedig alapvetően nem szívesen veszi kézbe többé a jó öreg Polaroid masináját a múltban történtek miatt.

Chloe pedig egy szerelőműhelyben helyezkedik el, ahol kedvére bütykölhet mindenféle járműveket, amikor pedig nem ezt teszi, a város lelakottabb utcáit járja mindenféle depis graffitiket firkálva, miközben azon filózik, miért is érzi úgy magát, mint aki félig holt lenne. És természetesen egyik lány sem képes megnyílni a másik felé, hogy végre megbeszélhessék a dolgaikat, és kimutathassák az érzelmeiket egymás előtt.

Ezeket az eleve nem annyira idilli állapotokat fejeli meg még az is, hogy amikor elmennek egy kalózos tematikájú buliba inni-hányni-belefeküdni, Chloe hirtelen szó szerint köddé válik. Az egyik pillanatban nagyban dumál Maxnek, a következőben pedig sehol sincs, mintha soha itt sem lett volna. A sokkot kapott lány persze rögvest a keresésére indul, ami közben hiába kérdezgeti körbe a közös barátaikat, nemhogy egyikük sem látott errefelé egy mindig morcos kékhajú csajt, de még csak soha nem is hallottak róla ezelőtt.

Szerencsére pár percnyi pánik után minden visszatér a rendes kerékvágásba; Chloe megint ott áll mellette, és nem érti, hogy Max miért van pániküzemmódban, miközben még vér is csordogál az orrából.

A következő napokban többször is megismétlődik a paranormális jelenség, így a két barátnő elhatározza, hogy ideje visszatérniük a vihar egyéves évfordulójára éppen megemlékező Arcadia Baybe, ahol nemcsak a rejtélyes esemény okával kell szembenézniük, hanem a múlt szellemeivel is. Méghozzá Max mutálódott képességének hála néha szó szerint.

Bár az azóta megjelent Double Exposure szépen megmagyarázta a képregény rejtélyét (és azzal a mozdulattal zárójelbe is tette az abban történtek nagy részét), érdekes látni, Max miként jön rá, hogy mi történik valójában, és hogy még annál is nagyobb káoszt okozott az időtekerő skilljével, mint ahogyan azt eredetileg gondolta. Nem fogok spoilerezni az alapfelálláson kívül, de a Por (angolul ugye Dust) füzet egy igazán hangulatos utazás, ami szépen visszaröpít minket abba a korba, amikor a Life is Strange nemcsak drámai, meg szórakoztató volt, de JÓ is. Mármint, ami a története minőségét illeti.

A játékok esetében mindig is kicsit Stranger Things fílingem volt abban az értelemben, hogy a készítők megalkottak egy zseniális dolgot, ami aztán kasszát robbantott, miközben a játékosok és a sajtó is totálisan rajongott érte. Az aranytojást tojó tyúkot pedig addig kell fejni, míg göthös tehénné nem válik ugyebár. Ez pedig többé-kevésbé megtörtént a széria esetében. Hamarosan érkezik ugye a záró évad belőle, amin már most előre látszik, hogy a nosztalgiára építés mellett megint a közelébe sem fog érni az eredetinek, és maximum csak korrektnek nevezhetjük majd (adják a téridő istenei, hogy tévedjek).

Ellenben ennél a képregénynél nemhogy nem éreztem a bőrlenyúzást, hanem konkrétan láttam rajta, hogy az író szereti az alapművet, amihez tisztelettel nyúlva bővíti ki azt. Bár az kérdéses, hogy ez végig sikerül-e neki, ugyanis a füzet végén olyan cliffhangert vág a fejünkhöz, amiből aztán vagy valami érdekes dolog sül ki, vagy totál megbecstelenít vele egy fontos régi történetszálat a hozzákapcsolódó szereplővel egyetemben. De ez még a jövő zenéje (mármint, ha nem bátorodunk fel az első füzetben olvasottakon annyira, hogy berendeljük a többit angolul), méghozzá a közeljövőjéé, amikor megérkezik a második füzet is magyarul, ami a Hullámok címet kapta a keresztségben.

Ha már a magyar kiadásról van szó, azt kell mondanom, kisebb hibákon kívül egészen kellemesre sikeredett. Az első persze, amit egy képregény esetében észreveszünk, az a rajzok minősége, ami a Por esetében kifejezetten szépnek mondható. Mind a valahol a puha és a keménykötés között lévő borítón lévő festmény, mind a fejezetek elején találhatóak kellemesek a szemnek, ahogyan a menetközbeni grafikák is azok. Bár az utóbbiak esetében a főszereplő leányzók dizájnja mintha némileg eltérne attól, amit a játékban megszokhattunk, de szerintem pár oldal után ez már fel sem tűnik. A nyomda is kiváló munkát végzett, fényes, szép vastag papírra nyomták, jó forgatni az oldalakat.

Magával a szöveggel ellenben sajnos akadnak problémák. Az első, ami szembetűnt, hogy a leíró részeknél nem a buborékokban használt fontkészletet használták, hanem valami más stílusút, amiben valószínűleg nincsen kicsi ó meg ő, ezért naggyal helyettesítették Őket, amik meg látványosan kilÓgnak a szövegbŐl. Szintén hasonló lehet a helyzet az á és é betűkkel, amik feltűnően különböznek az a-tól meg e-től. Akad néhány félregépelés, és nyomdahuba is, de ezek nem olyan vészesek. Ráadásul valamilyen oknál fogva nincsen oldalszámozás, aminek okát nem értem; én és az OCD-m is végig tudni akartuk, hogy éppen hol járok a 112 oldalban.

10 hours of Life is Strange music with Max Caulfield

Az meg pár persze véleményes, hogy a fordítás milyen minőséget képvisel. Pláne egy képregény esetében, ahol nemcsak a mondanivalót kell megfelelően átadni, hanem arra is muszáj odafigyelni, hogy a tördelés szabályainak megfelelően vissza is lehessen írni a kész szöveget. Ez pedig nem könnyű feladat. Szerencsére találkozunk kreatív megoldásokkal, mint amilyen pölö a már említett indie zenekar dalszövegei, ahogyan olyan konkrét félrefordításokkal is, mint amikor valaki Maxet és Chloét srácoknak nevezve szólítja meg (itt az angol eredetiben guys volt, amit itt simán csajoknak kellett volna honosítani).

Mindez nem olyan vészes, hogy komoly gondnak számítsanak, de engem néhol kizökkentettek a mű élvezetéből (mondom én mindezt, aki követtem már el nagyobb leiterjakabot is). Szerintem teljesen korrekt lett ez a magyar kiadás, mindenképpen végig fogom olvasni az egész sorozatot, már csak a teljes történet megismeréséért is.

A végére már csak egyetlen kérdés adódott: hogy mégis kinek ajánlom a kiadványt? Azt kell mondanom, hogy mindenkinek, aki szerette 11 éve (majdnem egy évtizedet írtam, de rohan az a fránya idő :( ) az eredeti kalandot. Ugyanis egy kellemes nosztalgiautazásban részesülünk általa, miközben egy izgalmas új történetet ismerünk meg.