Wind Rose – Orden Ogan – Angus McSix koncertbeszámoló

Angus McSix

A bulihoz harmadikként csapódó Angus McSix nyitott a színpadon, és már rögtön látszódott, hogy a közönség jó része miattuk is jött, amit valahol megértek. Ez a vicceskedő vonal sokaknak bejön – nekem mondjuk annyira nem, bár azért a zenekar megszületése nem semmi: egy komolyan nem vehető zenekar (Gloryhammer) énekesét kirúgják, aki az abban a bandában betöltött szerepére utalva létrehoz egy új bandát, amiből aztán végül kilépett. Vagy átmeneti szünetet tart – hivatalosan a család miatt hiányzik, de az interneten amúgy sokan rebesgetik, hogy Thomas Winkler messze nem olyan jó arc, mint amilyennek látszik. Az énekescserére amúgy a koncert előtt pár nappal döbbentem rá, amikor a legfrissebb klipeket néztem.

Összességében azonban teljesen jó volt az új hang is, a banda kreatív agya úgyis az egyik gitáros, Sebastian „Seeb” Levermann, az Orden Ogan vezetője, aki itt a többiekkel együtt jópofa kosztümben tolja a slágeres, vicces, néha diszkós, de számomra leginkább fárasztó dalokat. Az eljátszott hat számban semmi meglepetés nem volt, eltolták az első lemez négy klipes dalát, meg a készülőről a már kiadott két dalt. Nekem személy szerint ennyi bőven elég is volt belőlük. Akire viszont nem lehetett panasz, az az új gitáros, Jasmin Pabst, aki most lépett fel először a bandával (itt kezdődött a turné), és látszólag 200%-os lelkesedéssel tolta a bulit a sztoriba betolt új karakter, a Dwarf (Törp) szerepében. Bár ha nagyon autentikusak akartak volna lenni, kapott volna egy álszakállt a hölgy, hehe.

Orden Ogan

Mivel különleges vendég státuszt kaptak, bizakodtam egy legalább egyórányi játékidőben, amit az előzetesen kitett menetrend is igazolni látszott. Hát csalódnom kellett, végül mindössze 40 perces lett a program, amibe nyolc (na jó, hét és fél) dal fért bele mindössze. Kicsit aggódtam amúgy, hogy mennyire lesz a Wind Rose vagy épp az Angus McSix közönsége vevő a zenéjükre, de szerencsére kellemesen csalódtam, nem lett gyérebb a nézőtér. Mert hát az Orden Ogan azért komolyabb, komorabb zenei és szövegi világgal operál a power metalon belül, ami finoman szólva is kilógott ebből a zenekari csoportból.

A dalokat vegyesen szállították a legutóbbi öt nagylemezről, amik közé két dal fért be az amúgy remek tavalyi The Order of Fear albumról. A címadó előtt volt egy kis énekeltetés Seeb részéről (aki itt már élőben csak az éneklésre fókuszál), hogy minél hangosabban kiálltsuk, hogy fear. Aztán annyira nem ment, így átváltottunk a beer szóra. Persze, a vége az lett, hogy énekeljük, ami jól esik. A másik ilyen közönségtrenírozás a cold, dead and gone-ra volt. Aztán persze ebből is az lett, hogy akár beer, beer and beer-t is énekelhetünk. A Gunman előtt némi extra konferálás is belefért, hogy mennyire tré a marketingjük a közösségi médiában (mert utálják a jelenséget), ezért aki teheti, vegye fel a dalt és ossza meg; az sem baj, ha a legvacakabb zene címszó alatt, mert a negatív reklám is reklám :-)

A Let the Fire Rain és a záró The Things We Believe In daloknál némi piró is belefért, utóbbinál ráadásul egy-egy műhógépet is felállítottak a színpad két oldalára, utalva az album és a klip disztopikus, jeges világára. A banda amúgy remek formában volt, láthatólag mindenki jó kedvvel tolta le a rövid, de annál erősebb bulit. Seeb úgy búcsúzott el a végén, hogy ne aggódjunk, vissza fognak térni. Úgy legyen; én biztosan nem fogom kihagyni, mert ebből még kétszer ennyit is simán elviseltem volna.

Wind Rose

Az olaszok szerintem a Minecraftól ismert Diggy Diggy Hole feldolgozásával tettek szert szélesebb körű ismertségre, ami amúgy tökéletesen passzol a törp metalos tematikába, amik köré a látványvilágot és dalokat építik. Mondjuk kosztümök ide vagy oda, egyedül a mackósabb énekesről, Francescóról tudnám elképzelni, hogy tényleg törp. Amúgy ők sem a túl komoly vonalat képviselik, de úgy látszik, manapság ennek a látványvilággal megspékelt könnyedebb, humorosabb vonalnak van igazán nagy keletje. Nagyon sok fiatal volt a majdnem 3000 néző között, ami egyrészt örömteli, másrészt ha abba gondolok bele, hogy egy The Night Flight Orchestrán vagy egy Unleash the Archersen (csakhogy idei koncertekről beszéljek) együtt nem voltak ezren, azért kicsit igazságtalannak érzem az életet. De nyilván mindenki így vélekedik a saját kedvencei kapcsán.

A Wind Rose-ra visszatérve, a koncertre készülve párszor végigpörgettem a tavalyi Trollslayer albumot, és bár nem volt rossz, azt hiszem, ez nálam legfeljebb háttérmuzsika marad. Nekem sok tétel összefolyt, ami sajnos a koncerten is bekövetkezett, ezért az a ritka pillanat történt, hogy jóval hosszabbnak éreztem a bulit a tényleges idejénél. Érdekes mód, szerintem az izgalmasabb tételek inkább a koncert második felében hangzottak el, és most nem is a koncertet záró, amúgy rendkívül nagyot szóló Diggy Diggy Hole és Rock and Stone párosára gondolok – utóbbi a végére átment valami borzasztó diszkóremixbe, amit látszólag mindenki élvezett, engem leszámítva –, hanem olyanokra, mint a Trollslayer, a The Returning Race vagy a The King Under the Mountain. A nemrég elhunyt Ozzy Osbourne tiszteletére elővett Shot in the Dark szintén nagyon jó volt, de olyan fagyást okozott a nézőtéren, hogy szinte az én pofám égett. Ha nem kap némi körítést a dal, szerintem sokan azt sem tudjak, mi ez. Mondanom sem kell, a refrénénekeltetés is elég lagymatag lett, és a dalt követő Ozzy, Ozzy kántálás is mesterkéltnek hatott. Persze, amint visszatértek a saját dalokhoz, a közönség energiája is visszatért.

Azt amúgy mindenképp a banda javára írnám, hogy élőben sokkal karcosabban szólaltak meg dalok, és a vokálokban is nagyon odatették magukat. Ennek viszont az a hátránya volt, hogy szinte mindenki a mikrofonja közelében maradt. Nekem a basszeros oldala jutott (szemből a jobb oldali), aki talán egyszer sem ment át teljesen a másik oldalon játszó gitáros helyére, de a szólistát is mindössze párszor láttam az oldalamon és akkor is csak pillanatokra. Mondjuk amit a közönség leművelt: egyszer ilyen csoportos evezésbe kezdtek középen, ami nem csak rohadt látványos volt, hanem egyedi is. Talán a nyitó, amúgy tök jó Dance of the Axesnél volt egy kis pogó, de szerencsére nem lett belőle rendszer, inkább a felfújható csákányok és balták lengtek, ami jobban is illett a buli hangulatához. És ha már itt tartunk, a dobos és a billentyűs között lévő óriás koponya pazar látványt nyújtott!

Összegzés

Nem volt rossz este, de igazán csak az Orden Ogan zenekar buliját tudtam az elejétől a végéig maximálisan élvezni, holott talán ott sikerült a hangzást a legkevésbé összekapni, bár a többi is messze volt a tökéletestől. A Wind Rose-ban amúgy látok potenciált, hogy engem is jobban elkapjon, de ehhez egy kicsit bátrabban kéne feszegetni a zenei határokat (a törpök azért kemény fickók) és a folkos kórusokat sem kéne alapvetően a lájlájozásra és héjáhéjázásra szorítani, hogy a billentyűs hangszer hangszíneit már ne is említsem – szólalt meg a renitens, gondolná az elégedett tömeg. Mindegy is :-) Az Angus McSix viszont sosem lesz az én világom, ha vicceskedős-beöltözős metalt akarok hallgatni, akkor inkább az október 27-én fellépő Grailknightsot választom, ők valahogy jobban szórakoztatnak.