Mickey 17

Pedig vannak ám jó koreai filmek, sőt Pong Dzsunho már kb. 20 évvel ezelőtt bebizonyította, hogy az övéire duplán érdemes odafigyelni. Talán nem meglepő, de a legjobban sikerült filmjei nem a Hollywooddal közösen gyártott alkotásai, hanem a szimpla koreaiak. Én személy szerint az egyik legjobb alkotásának a A halál jele (Memories of Murder) című neo-noir krimi-thrillert tartom még 2003-ból, de a érdemes megemlíteni az A gazdatestet (The Host) is, ami egy nagyon érdekes megközelítése a szörnyfilmeknek, vagy az Anya (Mother), amely szintén egy kiemelkedő pszichológiai thriller.

A cikk címében szereplő legújabb alkotása viszont ismét egy koprodukciós produktum lett, és sajnos tartja magát az előbbi állításom, miszerint ezek a filmjei mindig pár fokkal gyengébbek a hazai rendezésű munkáinál. Azonban, még mielőtt úgy tűnne, hogy lehúzni készülök a filmet, gyorsan leírom, hogy nem, a Mickey 17 egyáltalán nem rossz film, de a film alatt végig olyan érzésem volt, hogy pont az amerikai filmipar jellegzetességei fogják vissza a művet a teljes kiteljesedéstől.

Az Edward Ashton regényéből készült Mickey 17 2054-be repít bennünket, amikor a főszereplő, Mickey Barnes és barátja, Timo egy sikertelen üzleti vállalkozás miatt menekülni kényszerülnek a Földről. Eleve hülye ötlet volt Mickey-től, hogy hagyta magát rábeszélni a rémesen jó makaróni üzletre, de az még őrültebb húzás volt tőle, hogy az életéért menekülve egy olyan munkára adta be a derekát, amit igazából semmilyen épeszű ember nem vállalna el – a szerződések apró betűs részeit mindig érdemes elolvasni!

Mivel Mickey nem éppen egy észlény, és sem ideje, sem kedve nincs olvasgatni, ezért a legénység egyetlen „feláldozhatójaként” indul el a Niflheim bolygó felé, mit sem sejtve a rá váró feladatok súlyosságáról. A Földön betiltott technológiát használva Mickey-t klónozására és az emlékeinek a visszaállítására használják, és szó szerint „eldobhatóként” tekintenek rá. Mindenféle halálos dolgot ő rajta próbálnak ki, tesztelnek le, vagy küldik ki a halálos bolygóra felderítőként, miután négy év után végre megérkeznek a jégbirodalom felszínére. Mickey tehát igazából nem más, mint egy szófogadó laborpatkány.

A hajón dolgozó tudósok igazából nem is tekintenek rá másképp. Van, hogy elfelejtik, hogy nyomtatásban van, és nem tolnak asztalt alá, aminek köszönhetően simán a földre cuppan. És minél többször nyomtatják, annál kevésbé tekintenek rá valódi személyként. Az egyes elhalálozások és újranyomtatások után visszatöltik az előző emlékeit, és az egyetlen változás (legalábbis mindenki ezt hiszi), hogy a neve mellé kerülő szám egy értékkel újra megnövekszik.

Az előzetes videó persze már lelőtte a poént (ha semmit sem tudsz a filmről, akkor ez most nagy SPOILER), hogy a valódi bonyodalmak igazából akkor kezdődnek el, amikor az egyik Mickey, szám szerint a 17-es, bizonyos okok miatt túléli azt, amit nem lett volna szabad neki, és visszakerül az űrhajóra, ahol szembetalálja magát az újranyomtatott változatával, a 18-assal. 18-as viszont nem az a kocsonyatérdű, butuska fajta, hanem már-már hősies erőgép, akinek meglepő módon, de több esze van mint 17-esnek és sokkal realisztikusabban gondolkodik.

A bonyodalmakat tetézi, hogy valamilyen különös oknál fogva – amit talán csak Hollywood ért –, az előző anyámasszonykatonája verziókat imádják a nők. Többen is le akarnak csapni rá, de végül egy Nasha (Naomi Ackie) nevű nő ragadja magához, akiből egy földhöz ragadt, kemény és realista gondolkodású személyiség árad. Na és persze, ha már ketten vannak, miért ne élvezhetné ki a nő az ágyban a dupla izgalmakat, nem?

Ahogy a 17-es, úgy a 18-as Mickey-t is Robert Pattinson alakítja, akiről már rég lepergett a romantikus vámpírmaszk, elég csak a klausztrofób A világítótoronyra (The Lighthouse) gondolni. Én úgy vettem ki, hogy Pattinson mindkét karakter szerepében jól érezte magát. Sikerült megszerettetnie velem a kissé ügyefogyott 17-es személyiségét, hogy a film végéig szorítani tudjak neki, hogy elérje a célját. De ugyanúgy jól hozza a 18-as talpraesett, kissé talán pszichopata verzióját is, aki a film végére megérti elődje félénkségét és jóakaratát, és segíti őt, amiben csak tudja.

Az űrhajót egy dicsekvő, nagyképű, álvallásos, de egyébként teljesen buta fickó (Mark Ruffalo) vezeti a feleségével (Toni Collette) együtt, aki szinte állandóan helyreigazítja őt, ha valamit rosszul mond. Sajnos a karaktereik abszolút beleillenek a mai politikai világba, és ahogyan a mai észkombájnok vezetik az egyes országokat, én kész vagyok elhinni, hogy ahogy ezt eljátszották, úgy egyszer ez a jövőben simán meg is történik majd.

A film forgatását egyébként 2022-ben fejezték be, ezért a kissé narancsszínű arca a vezérnek talán csak a rossz utómunka eredménye. A koreai rendező egyébként hivatalosan is kijelentette, hogy bármiféle egyezés a valóságos személyiségekkel, csak a véletlen műve. Ennek ellenére, amilyen elképesztő mértékben idióták a mai amerikai politikusok egy része, én simán elhiszem, hogy ez akaratlanul is így alakult.

Akikről még érdemes néhány szót szólni, azok a Niflheim bolygó lakói, akit csak „creepers”-nek neveznek a filmben. Ezek a bolygó őshonos százlábú/mamut hibrid faja, akikbe sokkal több emberség szorult, mint magukba a kolonizáló emberekbe. Pong Dzsunho újra elővette a szörnyfóbiás ötleteit, de ha jobban belegondolok, több előző művéhez is hozzányúlt ötletekért. A Földön pl. a 2050-es években hatalmas homokviharok tombolnak, amely ökológiai katasztrófára utal, ami pedig a Snowpiercer – Túlélők viadala filmjére. Ha pedig még tovább megyünk, akkor a közösségi egyenlőtlenségek sémai is előjönnek az Az élősködők filmjéből.

Ami a látványvilágot illeti, én nem vettem észre semmi különöset, ami jó jel, mert ezek szerint a CGI egész jól működött. Az biztos, hogy nem tűnt úgy, hogy bármin is spórolt volna a Warner. Egyes jeleneteknél például kimondottan tetszett a fényképezés, ami sokat hozzátett a sötét humor még tökéletesebb ábrázolásához, valamint összességében a teljes hangulathoz.

A 2 órás és 17 perces filmbe rengeteg mindent sikerült belesűríteni, de a végére mintha egy kicsit túl lett volna már húzva. És ennek ellenére mégis kicsit hiányérzet töltött el, mert simán megnéztem volna még pár jelenetet Mickey-ről, hogy egy kissé jobban megismerjem őt. Ugyanígy érzek Kai Katz-szal (Anamaria Vartolomei) kapcsolatban is, akivel mintha nem igazán tudná Pong Dzsunho, hogy mit kezdjen a film végére.

A Pong Dzsunho filmek arról is híresek, hogy képesek meglepni a nézőt és arra is, hogy a mozilátogató elgondolkodjon azon, amit az előbb látott. Ennek a filmnek szintén megvan a maga mondanivalója, és sokkal, de sokkal egyszerűbben átjön, mint azt vártam. Néhány jelenet és párbeszéd számomra túlságosan is szájbarágósra sikeredett. Igen, tudom, Hollywoodban manapság már így kell, hogy bárki megérthesse a lényeget, és főleg az ekkora költségvetésű moziknál, ez már talán soha nem is fog megváltozni.

Összegzésképpen talán még annyit, hogy a Mickey 17 egy nagyon jó időtöltés, amit szerintem senki sem fog megbánni. De fontos megjegyezni, hogy ez egy amerikai-koreai koprodukció, és jobb, ha így is tekintünk rá. Jó film, de semmi eget rengető. Azonban azt pusmogják, hogy Pong Dzsunho visszatér Koreába, és már 3 új filmötlete is van, amiket hazai vizeken rendez majd. Na azokat várom igazán...