Négy hét Európában útinapló – 2. rész: Párizs
„Utaznék, vár egy léghajó, majd Párizsban lesz minden jó”
Folytatódjék hát az útinaplóm (némi csúszással a tervezetthez képest, de összejött ez-az; apropó, ha lemaradtál róla, az első részt itt találod), aminek következő felvonásában a francia főváros kerül terítékre, ami egyben utazásom fő megállója is volt. Agyaltam rajta, hogy 4 vagy 6 éjszakát töltsek el itt – beszúrjam-e melléje Strasbourgot vagy Lyont –, végül maradt Párizson a fő fókusz, és egyáltalán nem bántam meg.
De még ott tartunk, hogy Frankfurtban nagyjából 8 körül kiértem az állomásra. És bizony volt egy megkülönböztetett színű, felkiáltójeles háromszög a vonat mellett. Nagy szerencsémre engem nem érintett, de a következő két német megállót kihagytuk, mivel valahol tűzeset történt a sínek közelében. A mozdonyvezető azt is közölte aztán a hangosbemondóba, hogy a menetidő sem lesz hosszabb, marad négy óra. Sejtettem hát, hogy gyorsan fogunk menni, de mégsem voltam felkészülve rá teljesen. A német szakaszon amúgy még relatíve kimért tempóban haladt a szerelvény, aztán Strasbourgot elhagyva megkezdődött a száguldás! 280 km/h-ig rendben is volt minden, aztán kezdett előtörni az utazási betegségem. Ezek szerint vonaton is csak bizonyos korlátok között vagyok jól, tudtam meg legalább. A csúcstempónk amúgy 320km/h körül volt és nagyjából 105 perc alatt tettük meg a Strasbourg-Párizs távot, ami bámulatos! De tettek is érte, ugyanis kiépítettek egy településeket elkerülő gyorssínt, ami egyedül Reims külterületét szeli át, ahol emiatt le is lassítottunk picit, no de azon kívül semmit nem érintettünk. Én meg közben már-már úgy éreztem, mindjárt felszállunk, kb. mint a repülő a kifutópályán. Sosem haladtam ilyen gyorsan szárazföldön (hiába, no, a MÁV-tól nem ehhez vagyunk szokva), úgyhogy maga az út is egy élmény volt – kis émelygés ide vagy oda.
Párizs
A Gare du Nord állomásra befutva egy nagyjából fél óra hosszúságú várakozás következett a jegyautomatáknál. A párizsi tömegközlekedés a londonira emlékeztetett: veszel egy kártyát, amit feltöltesz jegyekkel, ezeket csippantod le, amikor felszállsz egy járműre, vagy áthaladsz a földalattihoz vezető kapukon. Maga a kis kártya két euró volt, és voltak ott munkatársak, akik örömmel álltak a vásárlók rendelkezésére. Első körben vettem 9 jegyet metróra/elővárosi vasútra, ugyanis baromira drágának találtam a napijegyet, ezért úgy kalkuláltam, hogy mindig be fogok menni a városba, egy adott területen megnézem a dolgokat, majd vissza a szállásba, és így napi 5,10 euróval meg is úszom a dolgot. Buszra és villamosra amúgy olcsóbbak a jegyek, de a metró tűnt a kézenfekvő megoldásnak, főleg, hogy egy jeggyel bármennyiszer át lehet szállni, amíg nem hagyod el az állomást. Ráadásul az első utam ingyen volt, ugyanis az állomáson nem működött a jegyrendszer, így mindenki kapott egy grátisz belépést :-)
A szállásom amúgy technikailag már nem Párizsban volt, de a fővárost gyakorlatilag körbenőtte az agglomeráció, így tömegközlekedés szempontjából kvázi akár Párizs is lehetett volna, amúgy nagyjából épp a város peremén kívül szálltam meg, Vincennes-ben. De még mielőtt rátérnék, muszáj megjegyeznem a metró kapcsán, hogy elég cifra átkötők vannak az egyes állomásokon, rengeteg átjáróval és elágazással, mert hát minden vonal másik sínpárt használt. Ráadásul a legtöbb helyen csak sima lépcső volt, amit külön öröm volt a bőrönddel megmászni. Kellett pár nap, mire rájöttem arra, hogy a Sortie felirat a kijáratot jelöli, valamint, hogy a kijáratokat is megszámozzák, és azok is jelölve vannak.
És ha már számok, az első metróra nem szálltam fel, mert más szám volt rajta, mint ami a vonalé. Utána jöttem rá, hogy minden szerelvénynek külön száma van, ami nem azonos a vonaléval – remek ötlet. A következő érkező járaton meg rögtön meg is tapasztaltam a kéregetők folyamatos jelenlétét. Nem voltak tolakodó az illetőnk, de természetesen mindenkinél bepróbálkozott. A Bastille megállónál kellett amúgy átszállnom elsőre, ahol újabb meglepetés várt: egyrészt a folyó felett volt a megálló, a szabadban, másrészt hogy óriási elektromos kapukkal felszerelt fal választotta el a peront a sínektől. Talán biztonsági okokból? Amint beállt a metrószerelvény a kapukhoz igazodva, természetesen megnyílt a peroné is a járatéval együtt.
Az itteni szállás szintén az ibis budget brand alá tartozott, de mégis kicsit gagyibbnak érződött. A szoba felépítése hasonló volt, viszont itt nem a tusoló mellett volt a vizesblokk, hanem az ágy másik oldalán. Ráadásul csak a zuhanykabinban volt all-in-one tusfürdő adagoló, a mosdókagylónál nem. Törölközőből is adhattak volna egy harmadikat a szétválasztott vizes szekció miatt. Amúgy nem volt rossz. Klíma persze itt sem volt, de még ventilátor sem. Ennek ellenére megint valami jó fekvésű szobát fogtam ki, mert a melegebb napokon is kellemes idő maradt (több negatív véleményt is lehet olvasni emiatt a booking.com-on). Mondjuk egy szúnyogháló azért hasznos lett volna, de hát eddig sehol nem volt. A szoba rendezett volt, bár a takarítás kicsit felszínesen sikerült, mert találtam egy fél mogyorót. Mindegy, az ágy tényleg rendben volt.
A reggeli ellenben alulmúlta a Frankfurtban tapasztaltakat, főleg hosszú távon. Egyrészt zöldség nem volt, és mindössze egy-egyféle sajt és sonka szerepelt a kínálatban, bár ezek legalább finomak voltak. Croissant persze volt, meg csokis párna, sőt, eleinte palacsinta és főtt tojás is. Utóbbi kettő aztán kb. a harmadik napon eltűnt, majd a tojás a legvégére visszatért. Lehet, hogy valami beszállítói gond volt, de hogy nem pótolták semmivel, az azért szomorú. Ellenben a két különböző üdítőautomatában különféle nedűk voltak – az alma-cékla kuriózum volt szerintem –, a pirítósoknak meg a gofrinak volt kirakva külön kenyérpirító, ráadásul KitchenAid márkájú, ami nem kiköpte a kész terméket, hanem fokozatosan kitolta. Tyű! Külön kiemelném az almapürét, ami kiválóan passzolt minden édeshez, kezdve a gofritól egészen a palacsintáig. Szóval, ami volt, az alapvetően rendben volt, csak hat egymást követő reggelen már unalmasnak hatott, főleg hogy sosem volt semmi újdonság. Ráadásul az ismertetőtáblák is csak egyszer kerültek ki, valamikor az itt tartózkodásom közepén, akkor tudtam meg, hogy a két vaj között az a különbség, hogy az egyik sós, a másik sótlan. Nem volt vállalhatatlan a hely ár-érték arányban, de legközelebb inkább máshol próbálkozok. Bár a szobaajtókon legalább volt cuki matrica, az enyémen egy cica. Ja, és nem kártyás rendszer volt, hanem kaptál egy hat számjegyű kódot.
1. nap: Château de Vincennes, Place de la Nation
Azt már előre eldöntöttem, hogy a Vincennes-i kastéllyal kezdem a turistáskodást, ami kb. húsz percnyi sétára volt a szállástól. Várnézőben még úgysem voltam ezen az úton. A helyszínen aztán nagy meglepetésemre biztonságiak és kialakított sportpályák tömege várt, ifjúsági rendezvény volt ugyanis. Ettől függetlenül be lehetett menni, és természetesen megvettem a külön jegyet a várba és a kápolnába is, mert nem csak kívülről szerettem volna őket megcsodálni. Az előbbiről nagyon szép kilátás nyílt az egész kastélyra, utóbbinak meg gyönyörű üvegablakai voltak.
Miután eltöltöttem itt bő egy órát, úgy döntöttem, másfelé sétálok vissza a szállásra, csakhogy egy kicsit beleshessek a kastély melletti parkba. Tényleg csak bekukkantottam kicsit, mert amúgy egy hatalmas hely – később néztem meg, hogy csak körbesétálni a szélén van vagy 15 km –, itt található például az állatkert is. Már a szállás felé közeledtem, amikor egy gondolattól vezérelve nem kanyarodtam be annak utcájába, hanem mentem tovább, egészen a Place de la Nation-ig, ami egy óriási körforgalom által közrefogott park, Aimé-Jules Dalou híres szobrával, a Köztársaság allegóriájával a közepén. Egy fószer szó szerint a szobor alatt vert tanyát és mintha árult volna valamit.
Ez a pár órás séta kiváló lehetőség volt, hogy megcsodálhassam a párizsi tömegközlekedés szépségeit, mint a fel nem festett autósávokat a körforgalmakban, vagy a senkire tekintettel nem lévő gyalogosokat, bicikliseket, rollereseket. Komolyan mondom, egyedül a gépjárművezetők figyeltek a jelzőlámpa színére, mindenki más magasról tett rá. Úgyhogy körültekintőnek kellett lenni, ha leléptem a zebrára, főleg, ha az autósáv előtt biciklisáv is volt.
2. nap: Palais Garnier, Musée du Louvre, Jardin des Tuileries, Place de la Concorde
A könnyed első napot egy sokkal tartalmasabb második követte, kihasználva végre, hogy teljes nap tudok nézelődni. Mind a Palais Garnier-be, mind a Louvre-ba már megvolt a jegyem előre (utóbbiba érdemes hetekkel előre megváltani), előbbi 10-re, utóbbi 12 órára volt betervezve, ugyanis nagyjából egy-másfél órát számoltam az operaházra, majd onnan egy fél óra sétát a gigászi múzeumra. Jól kalkuláltam.
Persze, már fél 10-kor ott voltam az operaháznál, hogy kívülről megcsodálhassam, majd a 10 órás nyitás után pár perccel már engedték is be az első csapatot. Jó volt korán érkezni, mert így tudtam pár embermentes fotót is készíteni a helyről. Hát ezek a termek, meg a színpad! Egyszerűen csodásak! Ért is egy kis veszteség, ugyanis az egyik csarnokban annyira bámultam a plafont, hogy a napszemüvegem lerepült a fejemről és természetesen el is törött a kövön. Szerencsére volt vagy 1200 Ft :-) Mindenesetre már itt megállapítottam, hogy a franciák szeretik… megadni módját a dolgoknak. Voltak amúgy kosztümök is kirakva, szobrokkal is lehetett találkozni és még egy mini kiállítás is volt a színjátszásról. Nem rajongok az operákért, de na, azért egy előadást szívesen megnéznék itt!
A Louvre-ról tudtam, hogy hatalmas, de ott állva az épületszárnyak között még nagyobbnak éreztem. Több bejárat is volt, végül az üvegpiramisos sorába álltam be – a beengedés amúgy flottul ment, ugyanis már a következő két időablaknak elő volt készítve a sorban állás. Miután egy lifttel megérkeztem az épület belsejébe, megkezdődött egy nagyjából 5 órás túra. Bár úgy terveztem, hogy kitartok zárásig, egyszerűen túl sok volt. Fantasztikus hely, nagyon megéri (22 euró volt a belépő), de szerintem csak annak nem olvad ki az agya pár óra után a rengeteg ingertől, aki él-hal a művészetért.
Mondanom sem kell, hogy megvannak a stabil turistavonzó kiállítási darabok – persze, egy Mona Lisát én sem hagyok ki, ha már itt vagyok –, de azért igyekeztem ennél bőven alaposabbnak lenni, és nagyjából mindhárom szárny mindhárom szintjét bejárni. Az egyik kedvencem a szoborkert lett, amit majdnem észre sem vettem (igen, a térképet csak ímmel-ámmal néztem meg), ezen kívül nagyon tetszettek az ókori leleteket bemutató részek, az Apolló galéria (amit nemrég nyitottak újra, miután tavaly megfújtak pár koronaékszert, immár ékszerek nélkül), de nem egy lenyűgöző festményt is láttam.
A kultúrsokk után a múzeumból kijövet az ottani Mekiben kötöttem ki – tudom, uncsi és biztonsági választás, de alapvetően nem drága és még azt is tudom nagyjából, mire számítsak; ennek ellenére a rendelőpult angol nyelvre állítva is félig francia volt –, majd a Tuileriák kertje melengette meg a szívemet csodás zöldterületeivel, medencéivel és szobraival, valamint az ismét kiállított párizsi olimpiai üsttel. A másik végéből ráadásul már lehetett látni távolról az Eiffel-tornyot. És akkor már természetesen a Concorde teret sem hagytam ki a hatalmas obeliszkkel, meg a csodás szökőkútjaival – utóbbi ismerős lehet például Az ördög Pradát visel című filmből is. Ha továbbhaladtam volna, egy újabb kertet is megcsodálhattam volna, de úgy voltam vele, mára elég volt, ideje megpihenni.
3. nap: Belvárosi séta, Maison de Victor Hugo
Ez volt az a nap, amire nem voltak konkrét terveim, és először tört rám úgy igazán a fáradtság. Meleg is volt, vasárnap is volt; jó volt végre nem túl korán kelni és egy kicsit még heverészni a szálláson délelőtt. Előző este ugyanis megnéztem a Da Vinci-kódot az HBO Maxon – fogalmam sincs, miért kaphattam kedvet hozzá :-) – és be kell valljam, eddig inkább fanyalogni szoktam rajta, most valamiért jobban megfogott (a könyv más kategória, most szigorúan a filmről beszélek). Azért nagyjából 13 órára összeszedtem magamat, és elmetróztam spontán a Szajnához, hogy sétálgassak kicsit a rakparton, meglátogassam a Cité-szigetet, meg hogy úgy általánosságban céltalanul lődörögjek. Volt ugyan előzetesen egy olyan elképzelésem, hogy különböző filmforgatási helyszíneket látogatok meg, de ezt végül sutba dobtam, inkább arra mentem, amerre kedvem tartotta épp. A folyópartnál például rengeteg árus volt, akik különböző emléktárgyakat, könyveket vagy képregényeket árultak. De még egy négyszintes képregényboltba is beléptem séta közben – ahol szomorúan konstatáltam, hogy sajnos nem tudok franciául, mert az itteni művek bizony inkább az én ízlésemnek valók, mint a szuperhősös füzetek. Hogy a játékos hasonlatnál maradjak, volt XIII és Nikopol is például (Sokalt nem láttam, pedig arra ereklyeként talán beruháztam volna). Betértem amúgy egy lemezboltba is, de nagyon gyér volt a rock-metal szekció, úgyhogy üres kézzel távoztam.
A térképet bámulva találtam rá Victor Hugo házára, ami gondoltam, lesz olyan jó, mint Goethéé. A véleményeket nézegetve, egykor ingyenesen be lehetett menni, most viszont fizetős volt, 11 euró. És kissé csalódottan távoztam, hogy őszintén megmondjam. Túlságosan egy műre fókuszált, ami az irodalmat illeti. Na, kitaláljátok, melyikre? Hát persze, hogy a Párizsi Notre-Dame-ra! Viszont legalább megtudtam, hogy az író-költő rajzolással is foglalkozott, méghozzá a tussal kísérletezett, nem is rosszul! A kiállítás ezen darabjai voltak a legizgalmasabbak.
Összesen két bejárható szint volt, a másodikon voltak a hagyományos értelemben kialakított szobák. Nem mondom, voltak szép bútordarabok, de nem volt igazán érdekfeszítő. Viszont a kilátás a házakkal közrefogott, fákkal borított parkra pazar volt. Látogatásom végeztével végül úgy döntöttem, visszasétálok a szállásra, végtére is csak 4,5 kilométerre volt. Legalább így láttam például a Colonne de Juillet emlékművet is a Bastille börtön régi helyszínén. Meg tartani kellett az átlag lépésszámot is, ha már ilyen nehezen indultam útnak.
4. nap: Eiffel-torony, Pont de Bir-Hakeim, Atelier des Lumières: Van Gogh
A következő nap eredetileg sűrűbbnek ígérkezett, csak nem számoltam azzal, hogy az Eiffel-torony ennyire magával fog ragadni. De ne szaladjunk előre! Reggel az Arc de Triomphe-nél, vagyis a Diadalívnél szálltam le a metróról, végül csak a körforgalmon kívülről csodáltam meg, mivel a toronyhoz bizony időpontra kellett menni, és kicsit megcsúsztam az indulással. Sebaj, visszajövök még! Innen aztán gyalog közelítettem meg a Gustav Eiffel híres művét, és mivel a több szakaszos beengedés miatt az volt a jegyen, hogy érkezzünk legalább 15-20 perccel a kiírt kezdés előtt, végül a szomszédban lévő Bir-Hakeim hidat is átütemeztem a torony utánra.
Amit nem tudtam, hogy a torony konkrétan egy elzárt parkosított részen van, ergo simán marasztal még egy kis lazításra a kilátásban való gyönyörködés után, plusz az egész konstrukciót érdemes alulról is megtekinteni szerintem. Olyan jegyet vettem, amivel a második szintig mehetek fel, gyalogosan a lépcsőkön – ez volt a legolcsóbb, 15 euróba került. A legtetejét amúgy sem éreztem volna már komfortosnak a tériszonyom miatt, így a 115 méteres magasság is bőven kielégítőnek tűnt. Már ha túl merek menni az első szinten, mert előre ebben sem voltam biztos. A lépcsőzést mindenesetre jól bírtam (a magas, szinte ketrecszerű kialakítás komoly biztonságérzetet adott), hozzá vagyok szokva, így megállás nélkül feljutottam az első szintre, majd miután ott körbenéztem, szintén egy lendülettel másztam meg a másodikat. Azért nem ment mindenkinek ilyen jól, többen szuszogtak és pihentek a lépcsőfordulókon. Aki tényleg nem bírja, vagy nem olyan a kondija, inkább szánjon némi plusz kreditet a liftre.
A kilátás amúgy mindkét szinten szemet gyönyörködtető volt – élmény volt látni kicsiben például a gigászi Louvre múzeumot –, aki erre jár, mindenképpen mássza meg a tornyot. A második emelet nyilván szűkösebb volt, de a tömeg ellenére bőven volt hely nézelődni és üzletek is voltak, például az egyik büfé pezsgőket árult. Úri muri lett volna, bár autentikus. Az első szinten még több vendéglátóegység volt, köztük egy nagyobb étterem, de akadt filmposzteres kiállítás is az itt forgatott filmekről. A hangulatot meg az egyes pontokon lehelyezett üveg járólapok fokozták, amik remek kilátást biztosítottak lefelé. Mivel kifogtam a legmelegebb napot az itt töltött időszakban, végül beruháztam egy háromgombócos fagyira – egyrészt nem féltem, hogy nem csúszik le, másrészt a több gombóc egységárra olcsóbb volt –, amit aztán kényelmesen el is fogyasztottam 57 méter magasan, a tájat bámulva. Evés közben jöttem rá, hogy magyar színeket kértem: pisztáciát, kókuszt és epret. Kicsit más állaga volt, mint a hazainak, de nagyon finom volt, az eperben gyümölcsdarabok is akadtak bőven.
Naivan nagyjából egyórás programnak képzeltem, amiből kettő lett, és persze még a távolból is lőttem pár szelfit a toronnyal. A parkban amúgy vízvételi lehetőség is volt kifolyóból, úgyhogy fel is töltöttem a flakonomat (erre amúgy több helyen is lehetőség volt szerte a városban), mielőtt továbbálltam. Fura, de ezekből sokkal jobb víz folyt, mint amit a szállodában lehetett vételezni, ráadásul hideg is volt! Kiváló a 34 fok ellen. Na, immár tényleg átbattyogtam a már említett hídhoz – aminek a biciklisávos részének egy részét elkordonozták felújítás alatt –, hogy ott legyek például az Eredet egyik forgatási helyszínén.
Ezután következett volna az Invalidusok háza, ahová nem mertem előre megvenni a jegyet a bizonytalan érkezés miatt. Végül elsétáltam az épülethez, ahol némi töprengés után úgy döntöttem, nem megyek be (pedig hogy kilogisztikáztam), mert max két órát tudnék rászánni, és ez olyan kevésnek tűnt; 17 órára ugyanis már megvolt a jegyem az Atelier des Lumières-be. Végül újfent a kóricálás mellett döntöttem, aminek következtében találkoztam egy nagyon érdekes szoborral:
Az Atelier des Lumières tulajdonképpen egy különleges mozi: bemész a terembe és nézed a falakra kivetített művet. Nem hagyományos filmeket vetítenek, hanem direkt erre a célra és helyre alkotott művészi utazásokat. Egy barátom ajánlotta a helyszínt, amiért nagyon hálás vagyok, ugyanis óriási volt. Amit tudni kell, hogyha bementél, bármeddig bennmaradtál, nem kellett kijönnöd egy vetítés után. Így esett, hogy kétszer is megnéztem a Van Gogh műveire fókuszáló darabot, amihez egy japán mesés darab is társult, hogy nagyjából kitöltse az 50 percet. Két vetítés között meg voltak ajánlók. Mivel fotókkal nehéz leírni az élményt, egy videóval kedveskednék kivételesen:
Kifelé menet aztán belemerültem az ajándéktárgyak átvizsgálásába, és végül egy kis herceges kulcstartóval távoztam (hiába, a név kötelez). Bár az ajánlót vetítették, eskü nem esett le, hogy amúgy műsoron van a darab, legalábbis a helyszínen. A szálláson már igen, és mivel annyira elbűvölt a hely, az indulást megelőző napra vettem arra is jegyet. Az előző években is voltak mesés darabok, például Asterix és Tintin, amiket így utólag nagyon szívesen megnéztem volna. Mielőtt azonban a szállodába értem volna, engedtem egy kicsit a kulináris élvezeteknek, és beugrottam az egyik palacsintázóba egy galette-ért, vagyis egy sós palacsintáért. Érdekes élmény volt a hússal töltött tészta, de bejött.
5. nap: Invalidusok háza, Musée Rodin, Diadalív
Ami előző nap kimaradt, most bepótlásra került minden szempontból! Dél körül érkeztem az Invalidusok házához (ezúttal már előre megvett kombijeggyel, mivel a mellette lévő Rodin Múzeum is nyitva volt a hétfői nappal ellentétben), ami gyakorlatilag egy épületkomplexum sok-sok hadtörténeti kiállítással. Napóleon sírjánál kezdtem, akinek nyughelye a kápolna dómja alatt csodálható meg. A vörös színű kőkoporsó királyi hatást keltett. Természetesen más katonatisztek és háborús hősök is nyugszanak itt.
Ezután fedeztem fel igazán a többi épületrészt, ami több múzeumot is tartalmazott a hadtörténethez kapcsolódóan, mindig valami alapján tematizálva, meg hát a kápolnához kinyúló templomba is be lehetett térni, természetesen a másik irányból. Rengeteg hadi és háborús tárgy volt kiállítva, leginkább az utóbbi két-három évszázadból. Volt például interaktív vetítés Napóleon hadjáratáról vagy a világháborúkról, de a deportálással kapcsolatban is voltak külön ismertetőanyagok. Maradjunk annyiban, hogy tartalmas volt. Az épület legfelső szintjén például óriási makettek is kiállításra kerültek, némelyike nagyobb volt, mint a nappalim. Majdnem 4 órát töltöttem el, holott annyira nem vagyok egy hadtörténet-rajongó. Ebből nagyjából 3 órán keresztül a Sabaton szólt a fülembe – valahogy megjött hozzá a hangulatom, ki érti ezt? :-)
Teljesen más hangulatot árasztott magából a szomszédos Musée Rodin, ahol Auguste Rodin szobrai voltak javarészt kiállítva, olyan híres darabokkal pl., mint A csók, A három árny, A gondolkodó. Ráadásul művei egy részét nem is az épületben lehetett megtekinteni, hanem a kertben, amiben csoda szép virágok nőttek! Hihetetlen, hogy súlyos rövidlátása mellett mi mindenre volt képes, mekkora hatással lett a modern szobrászatra. És műveiben tényleg van valami különleges, élmény volt őket lencsevégre kapni.
Ezután ismét megtettem gyalog az utat az Invalidusok és a Diadalív között, ezúttal közelről is megcsodálva az emlékművet. Kicsit hülyén volt kitáblázva az aluljáróban, mert azokból azt szűrtem le, hogy csak az mehet fel a Diadalívhez, aki vett jegyet, holott az csak ahhoz kell, hogy tényleges felmenj a tetejére. Mivel az Eiffel-toronyból már megcsodáltam a várost, ezt kihagytam, ámbátor állítólag nagyon izgalmas látni fentről a bitang nagy körforgalmat az emlékmű körül. A Napóleon győztes ütközeteire emlékező Diadalíven azért megtaláltam a Raab feliratot, ami a napóleoni háborúk egyetlen hazai összecsapását képviselte, az 1809-es győri (kismegyeri) csatát. De nézhetjük úgy is, hogy legalább mi is szereplünk a műemléken.
Azt hiszem, ezen a napon fogyott el a metrójegyem a kártyáról. Mondom, semmi gond, utántöltöm, eddig minden metrólejárónál volt automata. Hát richtig nem kifogtam azt, amelyiknél nincs? Azt ugyan kiírták, hogy hol tudok jegyet venni, csak azt nem, hogy ahhoz merre induljak el… De semmi pánik, meglett, megoldottam.
6. nap: Notre-Dame, Luxembourg-kert, Panthéon, Atelier des Lumières: Le Petit Prince
Korán keltem, ugyanis 9:15-re sikerült időpontot foglalnom a székesegyházba való belépéshez. Persze, biztos ami biztos alapon vagy húsz perccel korábban ott voltam, és mivel kifejezetten gyér volt még az érdeklődés, simán beálltam a rendes sorba, így 9 óra után pár perccel már bent is voltam. Nehéz szavakkal leírnom, amit bent éreztem, ebből a helyből ugyanis árad valami különleges! Gyönyörű, meseszép, csodálatos, bámulatos! Szerintem jobb is, ha szavak helyett inkább a képekre hagyatkozom:
Voltak kijelölt helyek imádkozásra, ahol direkt kérték az embereket, hogy ne fényképezzenek, tartsák tiszteletben mások szándékát, de persze voltak, akik magasról tettek erre, mert hát onnan jobb, közelebbi képeket lehetett csinálni. A személyzet nem lacafacázott velük, szemrebbenés nélkül küldte ki őket ezekről a helyekről, nagyon helyesen. Én is beültem imádkozni, pedig nem vagyok túlságosan vallásos. Bár elmondtam a Miatyánkot, a Hiszek egyet, inkább elhunyt nagyszüleimhez szóltam a gondolataimmal, semmint Jézushoz vagy Istenhez. Megérintett nagyon a hely.
Külön fizetés ellenében meg lehetett nézni a kincseket, amitől először ódzkodtam, de aztán úgy voltam vele, ha már itt vagyok, nem hagyom ki, meg a székesegyház amúgy is ingyenes volt, akkor legalább ezzel támogatom a helyet. És megérte, mert nagyon szép darabokat is kiállítottak. Mindezzel együtt vagy egyórásra duzzadt a látogatás és az egyik kedvenc helyemmé vált Párizsban.
Ahogy a következő Luxembourg-kert szintén, ami egy bő negyedórás sétányira volt a Notre-Dame-tól. A 23 hektáron elterülő, javarészt zöldterület maga volt a béke szigete! Leültem az egyik padra a szökőkutas medence és a palota közé, majd nagyjából egy órán keresztül mást sem csináltam, mint néztem ki a fejemből. Nem telefonoztam, az embereket néztem, a gyönyörű pázsitot, szobrokat (amiknek a tetején madarak tanyáztak), a kastélyt, a vitorlásokkal játszó gyerekeket. Teljesen kiszakadtam a való életből és a mindennapos gondokból. Majd ezután alaposan bejártam, végignéztem a szobrokat, a Medici-kutat, a kialakított sétányokat, a teniszpályákat, csak hogy pár dolgot említsek. Illetve a parkból lehetett látni a következő célállomást, a Panthéont is.
Én megértem, ha valakit nem vonz, hogy sírok között barangoljon, de számomra különleges, hogy a francia hon olyan nagyjainak végső nyughelyénél lehettem, mint Victor Hugo, Voltaire, Monet vagy a Curie házaspár. Látványra amúgy nem a síremlékek a lenyűgözőek (azért Rousseau-é például különleges), hanem maga az eredeti templomi rész. A kriptában amúgy helyett kapott Marc Bloch történészről egy emlékkiállítás, akinek jelképes síremlékét szintén ide helyezték.
Innen egy gyors kitérő következett a közeli pékségbe, hogy megkóstoljam a helyi bagettet, majd a Moulin Rouge elé – ha már be nem megyek, legalább kívülről legyen egy fotóm róla –, hogy utána siessek vissza kedvenc színházamba, ahol ezúttal a Kis herceg feladata volt elbűvölni. Fura volt, amikor a terembe lépve meghallottam a francia szinkront (a Van Gogh-ban nem beszéltek), gyorsan elkönyveltem, hát majd legfeljebb nézem, ha nem is értem. Aztán nagyjából két perc után felfedeztem az angol feliratot, amit a kép legtetején „rejtettek el”. Oké, akkor így menni fog – nyugtáztam, majd teljesen átadtam magam az élménynek. Persze, nem lett oldalról oldalra adaptálva a könyv, de a kiragadott részeket hangulatosan oldották meg. Inkább itt is egy videós kedvcsinálót mutatnék belőle:
7. nap: A párizsi katakombák
Mivel csak délután háromnegyed 3-kor indult a vonatom a következő állomásra, nem akartam a délelőttöt szabadon hagyni. Így esett, hogy egy héttel korábban a szerda kora este helyett a csütörtöki első időpontot foglaltam be a katakombáknál (ha nincs jegyetek, ne is gyertek a helyszínre). Gondoltam, délig csak visszaérek a szállásra – addig kellett ugyanis kicsekkolni –, de azért persze előkészítettem mindent a távozáshoz még a reggeli előtt.
Szokásomhoz híven már nagyjából fél órával az időpont előtt a helyszínen voltam. Akkor még csak pár fiatal várakozott ott, majd szép lassan megérkezett mindenki a háromnegyed 10-es kezdésre. Természetesen audioguide is járt a tárlatvezetéshez, és nagyon hangulatosan, totális beleéléssel adta elő a férfi és női hang a katakombák rejtélyes történetét. A hely meg alapvetően hátborzongató, ám bizarr mód békés is egyszerre. Annak ellenére, hogy egyszerre mentünk be sokan, és lineáris az út, hamar szétszóródott a társaság, és volt, hogy sem előttem, sem mögöttem nem láttam senkit. A tömegsírokon túl voltak információs panelek is, és a végén még üzenetet is lehetett hagyni. Nem egy hosszú program, nagyjából 45 perc (1,5 km járható be a 300 km-es rendszerből), de intenzív élményt kínál. Talán lehetne egy picit olcsóbb, mégsem érdemes kihagyni különlegessége okán. Természetesen több helyen is kiírták, hogy a csontokhoz ne nyúljunk, mert annak súlyos pénzügyi következménye lesz.
A szállás lobbijában aztán még elücsörögtem kicsit a kicsekkolás után. Minden szép és jó volt, amíg meg nem szólalt a tűzriasztó. Mint kiderült, valami tévedés volt, de azt hittem, szétreped a dobhártyám, nagyon lassan hallgattatták el. Aztán útra keltem… előbb egy bagettért azért elmentem a közeli pékségbe, amolyan ebédpótléknak jó lesz majd az állomáson alapon. Ezúttal a Gare de Lyonra kellett mennem, mert hát dél felé folytatódott az utam.
Záró gondolatok Párizsról
Vegyes gondolatokat hallani a francia fővárosról, nekem összességén kifejezetten kellemes élményt nyújtott, pár dolgot leszámítva. A közlekedést már említettem, ahogy a kéregetőket is a metrón, ezt leszámítva voltak kifejezetten büdös részek az utcákon, főleg a nyilvános vécék miatt, amikben van egy kisebb piszoárblokk férfiaknak. Hiába öblíti le a falat, jut abból a földre is! Viszont ezt leszámítva minden oké volt. Az árusok nem voltak tolakodóak, a metrón nem akartak kirabolni, az utcán sem volt semmi balhé, bár továbbra is hangsúlyozom: nem az éjszakai élet miatt voltam itt. Bár megfordult a fejemben odakint, hogy megnézhetném az Arch Enemyt, de inkább végül elengedtem, amúgy sem volt nálam a koncertfüldugóm, a tinnitusomnak meg nem biztos, hogy jót tett volna.
Ami a legfontosabb: rengeteg és sokféle látnivaló várja a kíváncsi turistát! Itt is aztán lehet mindenfélét csinálni, és simán el lettem volna még egyszer ennyit! Gyorsan meg is fogadtam, hogy visszajövök, mert például a Versailles-i kastélyt is szívesen megnézném (az a borsos ára miatt ugrott már az előkészületekkor), akárcsak a Grand Palais-t, a Sainte-Chapelle-t, a Diadalív tetejét vagy egy csomó egyéb múzeumot, parkot. De ha legközelebb a környéken járok, biztos megnézek más városokat is, mert az utam során ez volt az egyetlen ország, ahol végig egy helyen voltam (most a vincennes-iek felszisszentek). Persze, van miért Párizsban sok időt eltölteni, nem panaszképp mondom. Sőt, mindenkinek ajánlom a helyet! Csak nézzetek körül, ha leléptek a bicikliútra ;-)
Remélem, ezt a megemlékezést is élvezettel olvastátok! A folytatás valamivel rövidebb lesz, mivel csak egy ötnapos időszakot ölel fel. Igyekszem minél előbb megosztani veletek.
Feneséges henceg, önjelölt videójáték-fordító, valamint megátalkodott point-and-click- és metalrajongó. Nyomokban nyelvtannácit tartalmaz.
Minden cikke →Olvasd el ezt is
Hozzászólások
Csak regisztrált felhasználók tudnak hozzászólni.
Írd le a véleményedet a témában!