Négy hét Európában útinapló – 3. rész: Torinó, Velence
Napsütés és zivatar Olaszországban, meg éhes sirályok
Ahogy az előző rész végén ígértem, ezúttal némiképp rövidebb visszaemlékezés következik, mert bár mindkét helyen három éjszakát töltöttem, igazából Torinóba este érkeztem, így kvázi két teljes napom volt, amik nem épp a legaktívabbakra sikeredtek (legalábbis turisztikai szempontból), de ne szaladjunk ennyire előre!
Miután háromnegyed háromkor felszálltam a vonatra, nagyjából 5 és fél órás út várt rám, amely során először is befejeztem az Eredetet (igen, Párizs miatt előkaptam, de előző nap végül csak a kétharmadáig jutottam; sőt, megnéztem előtte amúgy az Angyalok és démonokat is, hiába nem készültem Rómába), majd miután nagyjából másfél óra után már Lyonnál ténferegtünk, hirtelen a táj is nagyon szép lett a Dolomitoknak hála, úgyhogy akadt bőven mit nézni kívül is! Hiába no, alföldi gyerekként mindig is lenyűgöztek a magaslatok!
Torinó
Az út amúgy zökkenőmentesen telt, először tepertünk megint 320-szal, aztán nyilván a hegyek között, alagútról alagútra haladva már sokkal kimértebb volt a tempó. Ahogy néztem, nagyjából a távolság kétharmadát tettük meg az idő egyharmada alatt. Talán egy minimális csúszás volt csak, így hozzávetőleg 9 körül be is tudtam jelentkezni a Hotel Italiába. Odafele a hozzá távolabbi állomásra (Porta Susa) érkeztem, de ez is csak 20 perc sétányira volt a szállodától, így úgy döntöttem, kihagyom a tömegközlekedést.
Maga a szállás kicsit régimódi volt kialakításilag, de ezt leszámítva semmire nem lehetett panaszom, talán a klíma volt kicsit zajos, de amikor este 9-kor is 31 fok van, akkor személy szerint ez a legkevésbé sem érdekelt (bezzeg Párizsban csak huszonegynéhány volt napközben, szüpp). Az ágy újfent kényelmes volt, a fürdő itt normál mód teljesen el volt szeparálva és egy kis franciaerkély is tartozott hozzá, aminek amúgy kb. semmi értelmét nem látom. Ami vicces volt, hogy elsőre nem találtam a szobámat, kicsit keringtem a folyosón, merthogy az egyik vége bizonyos szögből úgy tűnt, hogy zsákutca. Mikor másodszor mentem oda, fedeztem fel, hogy van tovább. Ja, a wifijel sem volt a legerősebb, erre írták is a recepción, hogy a lenti közös helyiséget ajánlják… de azért túl lehetett élni.
A reggeli a párizsi után némi felüdülést hozott, bár rántotta és zöldségek itt sem voltak. Ellenben volt paninisütő (amit kenyérpirításra használt a többi vendég), úgyhogy igen guszta melegszendvicseket készítettem minden reggel (egy ázsiai csóka igencsak elismerő pillantásokat vetett egyik reggel az alkotásomra – ennek ellenére mégsem élt a lehetőséggel, hogy készítsen magának). Volt palacsinta és többféle croissant is, a magos például az üres tábla alatt szerepelt, úgyhogy dobtam rá két szelet sonkát, majd beleharapva jó nagy meglepetésként ért a lekváros töltelék. Az egyetlen gagyi dolog az üdítőknek kitett eldobható műanyag poharak voltak, ez nagyon kilógott a kínálatból. Viszont a joghurtot nem csak müzlivel lehetett tuningolni, hanem volt kinn dió, mogyoró, mandula például. Nem egy német szint, de közel volt hozzá, jól indult mindhárom napom.
1. nap: Parco de Valentino, belvárosi séta, Museo Egizio
Este nagyjából megálmodtam az első napi programot, úgyhogy 11 körül útnak is indultam a Pó folyó mellett elterülő Valentino-parkba, ami nagyjából félórás sétára volt a hoteltől. Közben megnéztem a Porta Nouva állomást is, ahonnan majd megyek tovább Velence irányába. A parkban amúgy jó volt sétálgatni (mókust és hódot is láttam), de sajnos a híres Fontana dei 12 Mesi (12 hónap szökőkút) nem üzemelt. Persze, a szobrok így is csodásak voltak, de víz nélkül nyilván nem volt az igazi, így kénytelen voltam beérni egy minivízeséssel a park másik végén.
Végül a folyópart mentén sétálgattam észak felé, egész a Ponte Vittorio Emanuele I-ig (I. Viktor Emánuel híd), ahol aztán balra kanyarodtam a belváros irányába, hogy gyönyörködjek kicsit az épületekben és a rengeteg árkádban, ami később nagyon hasznosnak bizonyult. Erősen érződött, hogy Torinó nem egy turistahely, nem volt tömeg, de ettől függetlenül kár kihagyni bárkinek a várost, mert vannak itt jó dolgok. Mielőtt azonban a nap főprogramjára került volna sor, a KFC csábított el. Mondom, veszek egy dürümös menüt, abban van zöldség. Hát nem sikerült valami olyant választanom véletlenül, amiben csak hús volt meg szósz… Viszont a fagyi kapcsán nagyon aranyosak voltak, mert megkérdezték, hogy most adják-e ki, vagy majd akkor, ha végeztem a többivel. Hát itthon ilyet még nem pipáltam gyorsétteremben...
A Museo Egizio mellé tartozott egy kis kiállítás – ezt javasolták kezdésnek a jegyvételkor –, a Rock-cut Chapel of Ellesiya, amiben Az ellesijai sziklatemplom van úgymond rekonstruálva az ottani kövekből. Igazából jó kis extra, amihez egy kis vetítés is társult, hogy megismerjük a kápolna kialakításának történetét. De hát az igazi durranás az Egizio Múzeum, ami az egyik legnagyobb egyiptomi gyűjteménnyel rendelkezik – és amit nem feltétlenül Torinóban keresne az ember. Mivel imádom ezt a világot, természetesen kihagyhatatlannak tűnt, és hát el is töltöttem közel 3 és fél órát benne (kvázi zárásig maradtam), bár ebből 20-30 perc az audioguide applikációjával való cseszekedéssel telt. Igazából letöltöttem inkább a teljes anyagot, de később így is egy csomószor kidobált, és indíthattam újra. Nem is hallgattam meg mindent végül, de mondjuk a telómon azóta is ott van. Azért teszem hozzá, nemcsak egyszerű felolvasás volt az egész, hanem képeket is prezentált, hogy épp miről beszélt. Ami amúgy nem ártott, mert szerintem elég észrevétlenül volt itt-ott megjelölve, mihez tartozik hanganyag.
Ezen apróságot leszámítva azonban ez a többszintes múzeum tényleg a paradicsomot jelenti a téma iránt érdeklődőknek. Rengeteg ereklye, az apró csetreszektől kezdve a múmiákig, szobrokig; kisfilmek, például a temetkezési szokásokról; az akkori színezési technikákat is részletesen bemutatták, kezdve azzal, miből nyerték ki a különböző színeket; szóval óriási élmény volt. És hát az egyiptomiak is huncutok voltak, a papiruszkiállításon berkein belül itt is volt némi erotikus tartalom, hehe (sajnos igazán jó képet nem sikerült lőnöm róla, úgyhogy ezt most megúsztátok).
Kifelé viszont elég felhős volt már az ég, érezni lehetett, hogy mindjárt pukkan a lufi. Hát el is kapott a zuhé menet közben, de mivel szinte minden épület oldala árkádos volt, elég közel el lehetett jutni a szállodáig, csak az úttesteken kellett gyorsan átrohanni. Aztán nagyjából 150 méterre a hoteltől már ömlött az eső, így többedmagammal meghúzódva várakoztunk kicsit a biztos fedezékben. Szerencsére épp valamit újítottak az épületen, így oldalról az állvány is védett minket. Majd miután végül lecsillapodott az idő, egy gyors sprint után már a szálláson is voltam.
2. nap: Museo Nazionale dell'Automobile
Ez egy rövid beszámoló lesz, ugyanis megint rám tört kicsit a fáradtság, másrészt a délelőtti és kora délutáni program mosásból és bevásárlásból állt. Vagy negyedórányira a szállástól találtam egy korrekt mosodát, ahol 5-6 euróért ki tudtam mosni egy adag ruhát, majd még 3-4-ért vagy 20 percig szárogattam is őket. Akár el is mehettem volna addig vásárolni, de inkább ücsörögtem ott egy kicsit és a telómat nyomkodtam. Senki nem volt ott, közben szólt valamilyen rádió... és hát nagyot néztem, amikor megszólalt a Blink 182 Adam’s Song című dala… Ezek tudják, hogy itt vagyok? Ezer éve nem hallottam a dalt. Aztán bebattyogtam a Lidlbe, és vettem ezt-azt, például gusztának tűnő, előre csomagolt pisztáciás croissant (legalábbis reméltem, hogy az lesz, a dobozba nem lehetett belelátni, de igen, mind a hat darab külön volt fóliázva), hogy a holnapi úton se haljak éhen.
A délutáni programon agyaltam kicsit, és bár nem vagyok autóőrült, úgy döntöttem, a belvárostól eléggé kieső autómúzeumot, a Museo Nazionale dell'Automobile-t lesem meg délutáni programként. Meg így kipróbáltam a város egyetlen metróvonalát is, ami sokkal elegánsabb és kulturáltabb volt a Párizsban látottaknál. Hát megérte kiutazni a múzeumhoz, ugyanis rengeteg autómodell volt kiállítva, és nem is csak olaszok, de persze abból volt a legtöbb, érthető okokból. Meg lehetett tekinteni például az első Fiatot, aminek keretében azt is megtudtam, hogy a FIAT betűszó tulajdonképpen a Fabbrica Italiana Automobili Torino rövidítése (mondtam, hogy nem vagyok autóőrült). A kiállítás gyakorlatilag végigment a teljes XX. századon, belekóstolva a mostaniba is, de amúgy kicsit az autók előtti időszakra is visszakacsintott itt-ott. Többen családostul látogatták a helyszínt, amit nem csodálok, szuper program korosztálytól függetlenül. Aki akar, nagyon bele tud mélyedni az infókba, más meg csak megcsodálja a szép autókat, mint én. Így is kétórás program lett. Ja, muszáj megemlítenem a termet, ahol régi autóreklámokat vetítettek. Hát volt egy-két hangosan nevetős :-)
Végül úgy döntöttem, hogy inkább visszasétálok a szállodáig, mert ha már máshova nem is jutok be, legalább egy kicsit többet látok magából a városból (meg a kondinak sem árt). Este szokás szerint összepakoltam mindent, mert 8:40-kor indult a vonatom. Szerencsére 5 percre volt a szállás az állomástól, így bőven elég volt 7 körül kelni.
Záró gondolatok Torinóról
Kicsit sajnáltam, hogy csak ennyi fért bele a látogatásba, de hát muszáj volt mosni, ugyanis a további állomásokon ez csak jóval macerásabban lett volna kivitelezhető. Ráadásul, tök őszintén mondom, hogy Torinó csak azért került fel a térképemre, mert hol is áll meg a párizsi vonat, és mivel Milánóban már jártam, e mellett a város mellett döntöttem. De nem bántam meg. És hát vannak még híres látnivalók, például a filmmúzeum, úgyhogy muszáj lesz ismét közhellyel élni: legalább lesz miért visszatérni, ha errefelé járok. Amúgy relatíve tényleg egy nyugis hely; nagyon tetszett benne, hogy nem voltak kezelhetetlen tömegek mindenütt (talán nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy Velencére ez nem lesz igaz), kicsit olyan volt, mintha itthon mászkálnék. Remek hely.
Velence
Többféle útvonalon is el lehetett jutni Velencébe, én Bolognán keresztül érkeztem az alapból beajánlott milánói átszállás helyett, ugyanis ezt a két külön jegyet sokkal olcsóbb volt megvenni, a menetidő pedig csak minimálisan volt hosszabb. Meg hát gondoltam, lesz egy órám a vasútállomás környékén nézelődni, de mivel annyira durva hőmérséklet-különbség volt az állomás és a szabad ég között, hogy a kijárat felé rendesen megcsapott a meleg, így inkább a váróteremben ücsörögtem végig, lemondva a városról. Teszem hozzá, farmerben voltam pulcsival a derekamon, mert a vonatokon meg ezerrel nyomták a klímát.
Nem ecsetelném az utat részletesen, ezek a vonatok is mentek rendesen. No de a szigetre való beérkezés a sínen az valami meseszép! Ugye egy keskeny szakasz visz be Velence szívébe, amin a vonatokon túl az autók és buszok is közlekednek. Ahogy kikeveredtem az állomásról, rögtön lefotóztam a Canal Grandét – nem mindennapi látvány egy vízi város –, majd a térképet tanulmányozva határozott léptekkel elindultam a szállás felé. Hogy aztán eltévedjek. Aztán megint. És még egyszer is. Ezek után döntöttem el, hogy nem érdekel, mennyire fogok turistának tűnni, a kezembe veszem a telefonomat és nézni fogom. Így lett a tízperces sétából harminc, ugyanis rögtön az elején átmentem egy hídon, amin nem kellett volna, és utána meg nem értettem, hol vagyok, így körbe-körbe keringtem szinte. Teszem hozzá, a Google Maps sem állt a helyzet magaslatán, mert pl. a mozgásomat teljesen rosszul jelölte (a pötty melletti nyílra gondolok).
A szállás különleges volt a maga nemében, ugyanis a Casa Caburlotto részben egy zárda, úgyhogy apácákkal is lehetett találkozni, a reggelinél például ők pótolták az elfogyott étkeket. Amúgy jó fejek voltak, egy idősebb német ajkú házaspár kérésének eleget téve simán fotózkodtak velük. A szállás tetszett, a szoba egyszerű volt, de ízlésesen berendezett, volt szúnyogháló és klíma is (meg feszület és Biblia, de hát nem zavartak senkit), a fürdő-vécé sem volt kicsi. A reggeli mondjuk itt sem volt túl változatos (nuku zöldség, nuku tojás, egyféle sonka és sajt), viszont a gyümölcskenyerük nagyon bejött, úgyhogy nem panaszkodom. Ha valaki viszont Velence éjszakai életét szeretné felfedezni, annak nem túl rózsás választás a szálloda, ugyanis éjfélkor bezárnak – aki nem ér vissza időben, az kinn marad :-)
1. nap: Canal Grande, Gallerie dell'Accademia, Szent Márk tér
Mivel fél négy elmúlt, mire átvettem a szobámat, esélyem nem volt komolyabb programra. Kicsit nézelődtem a neten, mi az, ami még nyitva van legalább két órán át és talán el sem tévedek az oda vezető úton, így végül a Gallerie dell'Accademia nyert, ahol a velencei és venetói művek legjava van kiállítva. Legfőképp festményeket tartalmazott a múzeum, de például helyett kapott egy időszakos és felettébb érdekes kristályos kiállítás is, ami az energiák áramlásáról, átadásáról szólt.
Szép is volt, meg jó volt (minden irónia nélkül írom), de igazán csak utána sikerült belekóstolni a velencei életbe, amikor elkezdtem céltalanul kóricálni. Ki is kötöttem a Santa Maria della Salute templomnál, ami kvázi a Canal Grande torkolatának egyik fele, ahol a látvány bár csodás volt, rá kellett ébrednem, hogy ha a Szent Márk tér felőli részre szeretnék visszajutni, vissza kell gyalogolnom az Accademiánál lévő hídig, ugyanis ott volt az utolsó gyalogos átkelési pont. Persze, nem kapkodtam, elég sokan ücsörögtek ebben a „csücsökben”. És még show is akadt: egy sirály egy galambbal viaskodott épp a szétszórt potyafalatok miatt (nem volt fair küzdelem, maradjunk ennyiben).
Amúgy Velencében sétálni külön izgalom, főleg térkép nélkül. Sosem tudhatod, hogy az egyes utcák merre haladnak majd, hogy egyáltalán olyan pontra érkezel-e meg, ami nem zsákutca. Például átkeltem egy hídon, amiről egyik irányba elnézve egy másik hidat láttam, a parton azonban nem volt út. Ahol álltam, onnét viszont láttam, hogy az út kicsit odább a másik híd felé kanyarodik, így gondoltam, jó lesz az irány… Hát nem, egy zárt belső térre érkeztem. Szóval volt némi oda-vissza mászkálás, mert hát szabályszerű utcák nincsenek, és hát tájékozódni is baromi nehéz a szűk utcák miatt. Viszont valahol jó móka. Azért sikerült eljutnom a térre, és hát rögtön feltűnt, mekkora élet van. Vettem is két gombóc fagyit az egyik üzletben, majd gyanútlanul folytattam az utamat. Pár percig semmi gond nem akadt, aztán gyanúsan sok volt a sirály és egyszer mintha éreztem is volna, hogy elszáll valami a fülem mellett. Majd nem telt el fél perc és csak annyit éreztem, hogy valami pofán csap, majd a kezemben már csak egy tölcsért szorongatok. Hát a köcsög madár nem elvitte a fél gombócomat! Oké, valami rémlett, hogy nem tanácsos itt enni, de mondjuk azt nem gondoltam, hogy az epres sajttortás fagyira buknak. Most már tudom, hogy mindenre, és ez nem túlzás! Másnap reggel még egy galambtetemet hurcolászó és bele-belecsipkedő sirállyal is találkoztam – a fene a gusztusát!
Ettől függetlenül szép látvány volt a tér, el is határoztam, hogy holnap betámadom a dózsepalotát, meg a különálló harangtorony is csábított, hogy kicsit felülről is megcsodáljam a várost. De egyelőre úgy döntöttem, hogy inkább a vízparton sétálgatok. Persze, a szerencsétlen incidens után rögtön szembe jött egy tábla velem, hogy „Ne egyen a szabadban!” Kösz! No de, ahogy szépen leszállt a nap, bizony igazán szép látvány volt a víz a szigetekkel, és végre az idő is kellemesnek bizonyult!
Nyolc óra után nem sokkal aztán egy másik úton elindultam visszafelé; inkább időben, hátha tovább tart az út, mint hiszem. És így is lett. Oké, nem feltétlenül volt jó ötlet ismeretlen irányba menni, de hát az ember nem mindig hallgat az eszére, nemdebár? Több mint egy órát sétáltan végül; mikor végre visszakeveredtem egy ismerős helyre, próbáltam memóriából hazatalálni. Majdnem sikerült, de hát persze a sötétben eltévesztettem a szállást egy utcával – pontosabban már túlmentem egy utcányit rajta, amikor végül engedtem a technikának, hogy megnézzem, hol is vagyok, mert nem ismerős a hely. Hiába no, sötét volt! A szálláson meg extrán megmostam a jobb szememet és környékét, reménykedve abban, hogy másnap reggel nem úgy kelek, hogy elkaptam valami fertőzést attól a fagylalttolvaj tollcsomótól...
2. nap: Museo Correr, Museo Archeologico Nazionale di Venezia, dózsepalota, Campanile, Museo Fortuny
Mivel reggelre nem lett semmi bajom, nagy örömmel indultam neki a napnak, ami végül elég múzeumos lett, ha lehet így mondhatni. Ugyanis azt néztem, hogy a palotába önmagában 35 euró a belépő, míg a tizenvalahány múzeumba jó Museum Pass pedig 50 euróba fáj. Utána jöttem rá, hogy a 35 euróban amúgy benn volt a Szent Márk tér másik három múzeuma is, szóval nem nyerek vele olyan sokat, de ha már beruháztam rá, akkor igyekeztem is kihasználni. Úgy terveztem, hogy 10 körül a palotánál leszek, de persze megint eltévedtem. Ezúttal ugyanis a Rialtó-híd felől akartam megérkezni, csak hát a megtévesztő iránymutató táblák ismét kifogtak rajtam, úgyhogy majdnem 11 volt, mire a térre értem. Igazából végül jól jártam, ugyanis 12 óra előtt nem lehetett a bérletemmel bemenni, addig csak a fix időpontosok látogathatták. Sebaj, ott az átellenes sarkon a Correr Múzeum, addig megnézem azt.
Meg kell hagyni, Teodoro Correr jó ízléssel válogatta össze anno a kincseit, és igazán hálás lehet a város, amiért anno ők örökölték meg, ugyanis kifejezetten változatos gyűjteménynek lehetnek a látogatók szemtanúi. Külön kiemelném a kristályosodott tárgyakat, de nagyon tetszett Velence vedutája, az aranyozott hajók, a gyönyörű porcelánok és az egyik terem közepén álló nagyobbacska földgömb is.
Hogy ne legyen olyan egyszerű, hogy mi hova tartozik, a kiállítás gyakorlatilag összenőtt a régészeti részleggel (holott elvileg két külön múzeum – igaz, egy jegy van rá), így az egyik teremben még épületmodelleket nézeget az ember, aztán hirtelen ókori törmelékmaradványok és múmiák kerülnek az ember orra elé, majd váratlanul már a Biblioteca Nazionale Marciana (könyvtár) olvasótermét csodálja, hogy aztán az egész végén ismét a Correrben kössön ki. Együttesen nagyon szépen lefedték a művészetek különböző ágazait, érdemes beiktatni programnak – azt viszont nem merem garantálni, hogy 100%-ig eltaláltam a képeknél, melyik darab melyik múzeumból való :-)
Mivel kicsit tartalmasabbra sikeredett a múzeumos kör, majdnem délután egy óra volt, mire átkeveredtem a palotába, ahol aztán az olaszok is megmutatták, milyen szép és grandiózus épületeket tudnak felhúzni! Nagyon tetszett az árkádos belső udvar, a hatalmas termek a nem kisebb festményekkel, a csodás kilátás a felsőbb szintekről, de a Sóhajok hídja és a börtön is emlékezetes élmény marad. Előbbiről szépen ki lehetett látni az egyik utcai hídra, ahol a turisták szép nagy tömege fotózta a hidat, amit épp befoglaltam.
Annyira fel is lelkesített a felsőbb szintekről elém táruló látvány, hogy gyorsan megnéztem, lehet-e a Campanile-re időpontot foglalni a következő fél-egy órára – eredetileg ugyanis következő napi programnak terveztem, de úgy voltam vele, ha már itt vagyok, akkor legalább nem kell holnap időben beérkeznem, abban reménykedve, hogy ezúttal nem tévedek el – és szerencsére lehetett (bezzeg a naplementés időablakra már elkelt minden jegy, haha)! Úgyhogy szűkös időn belül már lifteztem is fel (nincs más alternatíva) a közel 100 méter magas harangtoronyba. Erre külön kellett jegyet venni, de a látvány miatt azt mondom, megéri, vagy fél órát töltöttem a magasban, ami a hely méretéből és a tériszonyomból kifolyólag szép teljesítmény.
Magába a székesegyházba nem mentem be, csak kívülről csodáltam meg (majd legközelebb; valahogy úgy voltam vele, hogy a Notre-Dame-ot úgysem tudná felülmúlni), így azt kezdtem el nézegetni, melyik múzeumot támadjam be, végül a Museo Fortuny nyert, amiről jókat írtak, bár szokványosnak épp nem nevezték. Ezt a látottak alapján teljesen meg tudom erősíteni, modern és bizarr is volt a maga módján, itt-ott erotikus, de elvitathatatlan, hogy felettébb kreatív is. Már rögtön az első ruhás alkotásnál felhúztam a szemöldökömet, de ez még csak a kezdet volt. Az uborkás teremre egyáltalán nem voltam felkészülve, vagy hogy például takarítószerek is lehetnek kiállítási darabok – holott azért Frankfurtban is láttam már ezt-azt.
A nap zárásaként úgy döntöttem, hogy feltérképezem a szállás és a vasútállomás közötti terepet, hogy majd az induláskor ne legyen gond. Hát igen, sokkal könnyebb volt megtenni a távot, mint az érkezéskor (nem volt 10 perc), én meg jót röhögtem magamon, milyen szerencsétlen voltam. Aztán, ha már itt voltam, a KFC-ben rendeltem csirkefalatkákat salátaágyon (végre zöldség), mert itt legalább jó távol voltam az összes koszlott sirálytól, bár a város turistavonzó ereje még itt is jócskán érezhető volt. Kicsit hiányzott Torinó…
3. nap: Murano, Burano, Torcello, Museo di Storia Naturale Giancarlo Ligabue
Ha nem tudtam volna, hogy másnap egy tóban fogok fürödni a családommal, akkor valószínűleg a Ludo nevű strandot is útba ejtettem volna valami kárára, így azonban maradtak az olyan egyéb klasszikus célállomások, mint Murano és Burano; előbbi az üvegfújásról, utóbbi a csipkéjéről híres. Előző este meg is vettem a vízibuszra a 24 órás jegyet (igazából a vonaljegy baromi drága, ezért mindenkinek azt tanácsolom, aki hajókázni szeretne ide-oda, inkább időtartamra szóló jegyre ruházzon be), pontosabban csak egy kódot kaptam, amit a jegyautomatában kellett beváltani… Jee, környezettudatosság 1000. szint.
Az első állomásom Murano volt, ahol 10-kor nyitott az üvegmúzeum. Persze, megint sikerült korábban érkezni, úgyhogy próbáltam valahol árnyékra lelni a kánikula elől. Hogy aztán szinte rögtön belefussak egy magyar turistacsoportba… eskü, ha nem lett volna tele tervekkel a napom, még mászkáltam is volna velük pofátlanul egy kicsit. No de az üvegmúzeumra visszakanyarodva (Museum Pass része), hát az valami meseszép volt! Olyan alkotások tárultak elém, amiken csak ámulni meg bámulni lehetett.
Már alig vártam, hogy az üvegfújást is lássam, de sehol semmi, csak egy videó ment. Ekkor kezdtem el gyanakodni, hogy valamit benéztem, és tényleg! Az üvegfújás ugyanis a szemközti gyárban (híd persze arrébb volt a csatornán) volt megtekinthető, nem itt. Úgyhogy gyorsan foglaltam egy időkaput (fölösleges volt amúgy), majd a helyszínen kiperkáltam az 5 eurót a 10 perces bemutatóért (ez a normál jegy, van exkluzív is, amikor besegítesz a mesternek, a show része vagy, na, arra tényleg jó előre foglalni kell, meg hát nyilván drágább is), amely során két tárgyat készített el előttünk az üvegfújó. Közben egy másik úriember olaszul és angolul is kommentálta a látottakat. Még sosem láttam ilyesmit, úgyhogy nagyon élveztem, ráadásul a végén a második kész művet – egy lovat – ki is tették egy asztalra, ha valaki szeretné lefotózni. Mi az hogy! Előtte amúgy egy váza készült. A bemutató végén az embereket beterelték az ajándéktárgyüzletbe, ahol aztán olyan rohadtul nyomatták a klímát, hogy szép termékek ide vagy oda, két percet sem bírtam benn és mentem vissza a vaporettokikötőbe, hogy továbbinduljak Buranóba, ami lényegesen nagyobb távolságra volt Velencétől.
Maga a sziget a színes városaival sokkal szebb látványt nyújtott, mint Murano, ugyanakkor a csipkemúzeum (bérletes szintén) inkább tűnt egy kihagyott ziccernek. Volt ugyan egy gyár történelmét bemutató videó (angol felirattal kiegészítve), de annyira nem ragadott el, hogy végignézzem, inkább a kiállított darabokra fordítottam a figyelmemet. Egynémelyiknél megcsillant amúgy a potenciál, hogy milyen kreatívan lehet csipkét készíteni – például nagyon tetszett a kör alakú horoszkóp –, de amúgy nem volt nagy eresztés számomra.
Ha már eddig eljöttem, akkor felpattantam egy minivaporettóra, ami a szomszédos Torcello szigetére vitt, ami tulajdonképpen olyan hatást keltett, mintha a világ végén mászkálnék. A kikötőből egy út vitt előre, aminek bal oldalán kicsit odébb felbukkant egy-egy büfé, étterem, majd házak álltak sorjában, jobb oldalán pedig a csatorna békés vize, tömve motorcsónakokkal; kb. mintha garázssort látnék kocsikkal, csak vízi változatban. Nyugalom és csend a büfétől északra, minimális mozgással, ide tényleg az jön, aki kicsit félre akar vonulni a világtól. Persze, itt is akad egy kisebb múzeum a helyi leleteknek (a bérlet része), van egy templom is, aminek a harangtornyába szintén fel lehetett menni pár euróért (inkább kihagytam), meg egy panorámás művészeti múzeum is akad, amit akkor észre sem vettem, hogy létezik, annyira nem lehetett látni, hogy egy helyen el lehetett volna menni balra is a fűben… No mindegy. Ha nem lett volna majdnem 40 fok, elsétálgattam volna még kicsit jobbra-balra, de így háromnegyed óra bőven elég volt itt. Ettől függetlenül azt mondom, aki Muranóig elmegy, az ugorjon át ide is.
Miközben a vaporettón utaztam, azt kerestem, mit lehetne megnézni még a városban, és meglepődve bukkantam rá, hogy Velencének bizony természettudományi múzeuma is akad. Úgyhogy a majd egyórás hajókázást követően a frissen kijelölt cél felé vettem az irányt. A Museo di Storia Naturale Giancarlo Ligabue amúgy tisztességes gyűjteményt tudhat magáénak, még hatalmas dínócsontváz is akad a sok fosszília, kitömött állat mellett, ráadásul oktató jelleggel interaktív szoba is akad. De voltak emberi maradványok és ásványok is többek között. Az egyetlen egy hátránya az volt, hogy angolul kvázi semmi nem volt kiírva, amit nem is értek egy turistaközpontnál, főleg, hogy a többi helyen alap volt mindenütt. Persze, bohóckodhattam volna a Google Lensszel, de az én nem vagyok, úgyhogy inkább csak a szememmel csodáltam a dolgokat, a tudományos blabla háttérbe szorult. Talán nem is baj.
Ezután még bolyongtam kicsit a városban céltalanul, persze mindenhova vízibusszal mentem, nehogy már ne használjam ki a jegyet! Amúgy sokkal egyszerűbb közlekedni vele a városban, ezt el kell ismernem. Az ott tartózkodásom során rendszeresen nézegettem a gondolásokat is, de hát horroráron volt egy magányos utazónak, úgyhogy ezzel a lehetőséggel ezen a napon sem éltem. A szállásra visszatérve szépen elrendezgettem a cuccaimat másnapra, egyben búcsút is ejtve a magányos kalandozásnak, ugyanis az utolsó hetet Ausztriában már a családom (szülők-tesók) társaságában fogom tölteni.
Záró gondolatok Velencéről
Meglepően tartalmas város, ha valaki kulturális kikapcsolódásra is vágyik a város látványán (ami önmagában fenséges) és hangulatán túl, de a tömeggel számolni kell, mert bár bele lehetett nyugisabb helyekbe futni, azért a látványosságok körül nem ez a jellemző. Óriási előnye viszont, hogy mindenfajta közlekedési eszköz ki van tiltva Velencéből, bár a sok lépcső miatt ezek kvázi használhatatlanok is lennének – mégis van abban valami báj, hogy az embernek nem kell attól tartania, hogy egy biciklis vagy egy rolleres letarolja… Párizs után különösen!
A vizet én személy szerint nem éreztem büdösnek (a vízszinten nem lehetett érezni a szárazságot), bár a színe annyira nem volt bizalomgerjesztő, viszont ha valaki tart a patkányoktól, az ne nézelődjön sötétebb, elhagyatottabb helyekre be, mert bizony lehetett látni egy-egy példányt – lehet, őket még a sirályok sem csípik? Amúgy kuriózum az egész hely, tőlünk nincs is olyan messze, szóval szerintem aki teheti, legalább egy hosszú hétvégét szánjon rá.
Ennyi lett volna a harmadik felvonás, remélem, ismét sikerült kellemes perceket okoznom az írásommal és a közzétett képekkel! Hamarosan következik a finálé!
Feneséges henceg, önjelölt videójáték-fordító, valamint megátalkodott point-and-click- és metalrajongó. Nyomokban nyelvtannácit tartalmaz.
Minden cikke →Olvasd el ezt is
Hozzászólások
Csak regisztrált felhasználók tudnak hozzászólni.
Írd le a véleményedet a témában!