The Hundred Line -Last Defense Academy- teszt

A vizuális regények, főleg azok, amelyek Japánból érkeznek, általában nem csak olvasásból állnak. Igazából rengeteg kalandjátékelemet hordoznak magukban, hisz a legtöbb ilyen játék cselekménye a legtöbb esetben valamilyen nyomozás köré épül, ezért a tárgyak, bizonyítékok összegyűjtése, illetve különböző rejtvények megoldása mindig is központi elemei voltak ezeknek a játékoknak.

De ahogy a hagyományos kalandjátékok, úgy a vizuális regényeknek is egy kicsit alkalmazkodniuk kellett az évek során. Bár még mindig nagyon sok, teljesen point-and-click stílusú készül belőlük, de kb. 10-15 éve a japán stúdiók az interaktívabb formát kezdték el alkalmazni. Voltak akik a még „kalandjátékosabb” stílust választották (Zero Escape-sorozat, Ace Attorney-sorozat, AI Somnium Files-sorozat), és voltak akik az RPG, a stratégia, vagy egyéb más műfajokat keverték bele az összképbe. A jelenlegi tesztalanyunk, a The Hundred Line az utóbbi csoportba tartozik, és bár a végeredmény nem lett tökéletes, azt azért TL;DR-ként röviden kijelenthetem, hogy az idei év eddigi legjobb vizuális regényével van dolgunk.

Ahogy az a fenti kis érdekességből is kitűnik, a játékot készítő csapat tagjai szívüket-lelküket és összes pénzüket beleadták ebbe a projektbe. Az alkotásuk iránti elkötelezettség és szeretet már az elejétől kezdve érződik a játékon, amelyben sosem futottam bele semmilyen bugba, fagyásba vagy egyéb technikai problémába. Persze nem csak ez jelzi a törődést. Igazából, így a játék végére érve, és végiggondolva azon, milyen játék is lett a The Hundred Line valójában, az embernek akaratlanul is ez az elcsépelt szöveg jut eszébe: manapság már ritkán készülnek ilyenek. Az AAA játékiparból lassan kiveszik a kísérletezgetés, de ugyanúgy az az erős „személyiség” vagy meglepő tulajdonság is, ami kiemel egy adott játékot a tömegből. És most, ahogy ezeket a sorokat is írom, szerintem erre a játékra még nagyon sokáig jó szívvel és emlékekkel gondolok majd vissza... Na, de kezdjük akkor az ismertetőt, jöjjön először a történet.

A történet

Röviden: spoiler, spoiler és spoiler. Nem is tudom, mikor voltam ekkora gondban egy játék cselekményének körülírásakor. Mi sem jelzi ezt jobban a tesztpéldányhoz kapott „útmutató” is, amelyben 4 vagy 5 oldalon keresztül ecsetelik, hogy miket nem szabad még csak meg sem említenünk az ismertetőnk során. Éppen ezért nem is akarom ezt túlbonyolítani, és egyébként erősen ajánlom, hogy csak óvatosan olvassatok el teszteket a játékról, mert néhány weblap nem igazán ódzkodott, és eldurrantott egy-egy szerintem fontos sztoricsavart.

Ezért csak annyit írok le, amit már az előzetesemben is elárultam róla: ahogy a Danganronpa-sorozatban, úgy a The Hundred Line-ban is a középiskolásoké főszerep, és ezúttal is 15 karakter sorsát követhetjük végig, akiket valamilyen ultra-futurisztikus módszerrel „elraboltak” és egy különös iskolába zártak. Egyikük sem tudja, hogy miért került oda és azt sem, hogyan kerülhetnek ki onnan.

A játék és a történet lényegi pontja a „megszállók” elleni küzdelem. Az iskolát ugyanis bizonyos időközönként nagyon furcsa, már-már nevetséges megjelenésű szörnyek támadják meg. A cukkermókus „Sirei” (a Danganronpából megismert robotmaci félresikerült másolata – hivatalosan nem, ezt csak én írom így) szerint mindez azért történik, mert a „megszállók” valami „iszonyatosan fontos dolgot” akarnak megszerezni az iskolából, és ha sikerrel járnak, az nem csak a diákok, de az egész emberiség vesztét hozza magával.

Azok, akik játszottak a Zero Escape-, illetve a Danganronpa-sorozattal, azokat nem igazán fogja meglepni a cselekmény minősége, ugyanis véleményem szerint hozza azt a szintet, amit a rajongók elvárnak ettől a stúdiótól és az azt alkotó íróktól. A sztori fordulatos, tele van poénnal (bár némelyik tipikusan az a japánosan erőltetett) és drámával, de a karakterek személyiségei is változatosak, jól megírtak lettek.

Ahogy azt már az előzetesemben is tippeltem, a The Hundred Line játékideje nem tartozik a legrövidebbek közé. Mármint… tartozhat, ha úgy döntünk. Az alkotás egyik nagy erőssége ugyanis, hogy egy bizonyos idő után mi magunk dönthetjük el, merre visz a sztori, és hogy milyen befejezést is akarunk magunknak. Ebből is sejthetitek, hogy ha minél több végkifejletet szeretnénk megnézni, akkor a teljes játékidő 70-80, de akár 100+ óra is lehet, attól függően, hogy milyen tempóban toljuk. De higgyétek el, megéri. Itt ugyanis valódi változtatásokról van szó, csakúgy, mint annak idején a Zero Escape-sorozatban. És a legjobb ezeknél a játékoknál az, hogy mint egy könyvhöz is, később is visszatérhetünk hozzá, nem kell egyből végigkényszeríteni magunkat rajta.

De most akkor játszunk is vagy csak olvasunk?

A The Hundred Line -Last Defense Academy-ban bizony nem csak olvasni fogunk. Bár a hangsúly még mindig a vizuális regényen van, ezúttal harcolnunk, felfedeznünk, lopakodnunk és a karaktereket is fejlesztenünk kell. Jó, a lopakodás kicsit túlzás, de tényleg lesznek ilyen részek is. És bár nekem különösen nem okoztak gondot, páran azért panaszkodtak miattuk az interneten. Ha nem lennének a játékban, abszolút nem hiányoznának, ez viszont tény.

Nagyon fontos része lett a játéknak a körökre osztott harc. Ezekben a részekben az iskolánkat védelmezzük és minden egyes új csata erősebb főellenséget hoz. Merthogy bizony főellenségekből is lesz egy pár, és ezek egészen kellemesen fel tudják dobni a harcokat, ugyanis mindegyikük különböző módszerekkel harcol. Ha viszont odafigyelünk és megfelelően fejlesztgetjük a karaktereket, akkor egy kicsit is tapasztalt játékosnak ezek a harcok nem sok kihívást jelentenek. Mármint egy ideig… mert utána… bíííp spoiler!

Ahhoz, hogy a karaktereinket fejleszteni tudjuk, nyersanyagokra és pénzre van szükségünk. Plusz, mivel ha már iskolában vagyunk, az új ismeretek megszerzése is fontos, amiket vagy könyvekből, vagy a karakterekkel való beszélgetésekből nyerhetünk el. Egy idő után mélyrehatóbb kapcsolatrendszert is ki tudunk építeni a karakterek között, és ha úgy találja kedvünk, akár ajándékokat is készíthetünk nekik. Ha eltaláljuk, hogy az adott karakter milyen tárgyra vágyik, akkor maximum ponttal jutalmaz a játék. Ezek a pontok aztán az ismeretek megszerzéséhez lesznek fontosak.

Az ismereteink nem csak a karakterfejlesztéshez kellenek (egyes tulajdonságokat csak bizonyos ismeretpontok elérésével lehet aktiválni), hanem a felfedezéshez is jól jönnek. Lehetőségünk van ugyanis néha kidugni az orrunkat az iskolán kívülre is, ahol nyersanyagokat és pénzt gyűjthetünk be. Ez a része a játéknak megint különbözik a többitől, itt ugyanis társasjátékszerű módon és térképen, amolyan dobókockaszerűen lépkedünk előre. Minden egyes ponton feltesz nekünk a játék egy kérdést, és a válaszunk alapján megjutalmaz vagy megbüntet bennünket. Ha viszont megfelelő tudással rendelkezünk, akkor itt is mindig a maximum nyersanyagot tudjuk begyűjteni.

Nagyon sok helyen olvastam, hogy ez a leggyengébb pontja a játéknak, de nem tudok rájönni, hogy miért. Ez egy társasjátékszerű mechanika, ahol mint a valóságban is, ha szerencséd van a dobással, jól kijössz belőle, ha meg nem... hát akkor pech. Beismerem, néhol idegesítő, mert főleg az elején a játékos nem tudja, hogy pontosan mit is válaszoljon a kérdésekre, de egy idő után szerintem ez kiismerhető. Főleg, ha az ismereteinket is a megfelelő szintre fejlesztettük.

Visszatérve egy kicsit a harcokhoz. Fontos megemlíteni, hogy minden karakter másban erős, és másképp harcol. Emiatt nagy hangsúly van a taktikázáson, ráadásul egy idő után képesek leszünk tárgyakat is készíteni, például elektromos kerítést, ami megbénítja az ellenfeleket, illetve bombákat, ami értelemszerűen megsebzi őket. Ha megöltünk egy ellenfelet, akkor plusz akció-pontot kapunk, amivel szintén érdemes taktikázni. És erre még rájön egy lapáttal az egyik legfontosabb része is a harcoknak, hogy feláldozhatjuk a karaktereinket egy végső, nagy erejű csapás beviteléhez. Ilyen esetben egyszerre több ellenfelet is el tudunk pusztítani, aminek köszönhetően nem csak a lépéseink száma növekszik, hanem a 3 szakaszra osztott feszültségmerőnk egy szakasza is megtelik.

A feszültségmerőnket érdemes töltögetni, és szintén nagyon fontos része a stratégiánknak. Amikor megtelik, elérhetővé válik a karakterek speciális képessége, amikkel szintén nagy erejű csapást mérhetünk az ellenfelekre. De másképp is felhasználhatjuk ezt az energiát. Úgy is dönthetünk, hogy amolyan „support” támogatói módon a karakterek egymást segítsék ki a harcban. De felhasználhatjuk egy extra lépés megszerzésére is.

Egyébként a harcot a szabadidőnkben is tudjuk gyakorolni, és nem csak a tréning, vagy az új stratégiák kitalálása miatt fontos, hanem mert pénzt is kapunk érte, amivel meg ugye a karakterek tulajdonságait tudjuk fejleszteni. Fontos megjegyezni, hogy ezeket a fejlesztgetéseket, a karakterekkel való kommunikálást, és az ajándékkészítést, csak a szabadidőnkben tudjuk megtenni. Ezek általában a nagyobb fordulatok, értsd: főellensége legyőzését követő napokban lesznek elérhetőek, tehát lényegében itt is ki kell okoskodnunk a megfelelő stratégiát, mert mindenre bizony nem lesz időnk.

Hangulat és megjelenés

A felhasználói felület minden Danganronpa rajongónak ismerős lesz, így nem lesz nehéz megszokni, vagy belerázódni. A főszereplőnket oldalnézetből irányítjuk, ezért melegen ajánlom a kontrollert hozzá. Mivel ez nem egy nyomozós játék, ezért a helyszíneken túl sok mindent nem tudunk megvizsgálni, és tárgyakat sem gyűjtögethetünk. Cserébe a suliban rengeteg helyszín áll a rendelkezésünkre, amelyek között a menüből (vagy gombnyomásra) elérhető térkép segítségével gyorsutazhatunk.

A helyszínek jól néznek ki: nagyjából úgy, ahogy egy modern japán vizuális regény hátterei szoktak: semmi különös, de nem is ezek a lényegesek. A karakterek viszont szépen meg vannak rajzolva, és különösen az érzelmi állapotuk kifejezése tetszett. Néhány arckifejezés kifejezetten vicces, és az aktuális helyzetkomikumokkal együtt még jobban ütöttek.

Maradt még a zene. Igazából rengeteg zeneszám csendül fel a történet során, bár igaz, hogy némelyik önmaga verziójának kicsit felturbózott változata. Ennek ellenére abszolút elégedett vagyok velük, és ha kedvünk tartja, a menüben megtalálható galéria pontban újra meghallgathatjuk őket.

Tehát az előbb felsoroltak alkotják a játék atmoszféráját, amire összességében nehéz negatívumokat találni. Bár a játék nem kapott teljes szinkront, azért a legfőbb jelenetek igen, és ezek még egy szinttel tovább emelik a már eddig is kellemes élményt. Számomra leginkább az érdekes sztori, a karakterek és a poénok adták meg a The Hundred Line alaphangulatát, az összes többi csak hab volt a tortán. Bármi történt is a képernyőn, valamelyik karakter mindig meg tudott mosolyogtatni, viszont az is tény, hogy a cselekmény magja még távolról sem komédia. Talán éppen ez a komoly-humoros egyveleg az, ami miatt annak idején a Danganronpára is rácuppantam. Szóval, ha az bejött neked, szinte biztos, hogy ez is be fog.