Legacy of Kain: Ascendance teszt

Aki egy gondoskodó családban nőtt fel, annak megtanították hogy este hét óra után már nem eszünk. Azért születtek eme késői falatozás körüli intelmek, mert az emberi szervezet emésztési ciklusa ilyenkor kitolódik, és nem lesz meg a cirka 12 óra az esti és a reggeli étkezés között. Azt mondanom sem kell, hogy a gyomor tartalma az efféle nassolgatásos eseteknél erjedésnek indul, végül keserves hasi panaszokba torkollik. Na most valaki úgy döntött, hogy felrúgja eme aranyszabályt, és renitens módon, szigorúan éjfél előtt pár perccel megeszik egy tucat főtt tojást, amire pluszba rányakal 2-3 liter Red Bullt. Majd jóízűen ágyba bújunk, hátha megsegíti az élelem lebontását a csicsikálás (amúgy nem fogja), és a hajnali ébredést követően rögvest a mosdó felé kell vennie ennek az egyénnek az irányt, nehogy az ágyba ásítozza ki a gyomrában fellelhető csernobili mocsarat. Ez a fajta emberi hülyeség új értelmet nyert, ennélfogva egy új fogalom lett belőle, melyet ezek után csak úgy hívunk: Legacy of Kain: Ascendance...

A Legacy of Kain: Ascendance lényegében egy vámpírokkal és csalódással teli oldalnézetes játék, melyet a Bit Bot Media fejlesztett. Egyébiránt pedig... nekik köszönhetjük a Legacy of Kain: The Dead Shall Rise című "mesterművet" is. Annak idején az Adventure Games hasábjain Trish, az oldal Obi-Wan Kenobija is szentelt neki egy hírt.

Na de, hogy igazán megértsük miről is van szó, ugorjunk vissza kicsit az időben. A Legacy of Kain mítosza, legendája a Blood Omennel kezdődött, és a Defiance-szel végződött 2003-ban. Végül a kiadói huzavonák után a Crystal Dynamics úgy döntött, hogy feltámassza a sorozatot a 2020-as években, ennek eredményeképpen születtek meg a Soul Reaver 1-2 és a Defiance újrakevert verziói, melyeket külső csapatok hoztak tető alá. Valaki úgy érezte, hogy kellene a rajongóknak valami, ezért születhetett meg a retró kinézetű folyatás és egyben előzmény is. Az Ascendance egy teljesen új perspektívából kívánta megmutatni Raziel történetét... de csak akarta megmutatni, merthogy nem is Raziel a főszereplő... A tesztünk alanya a The Dead Shall Rise képregény teljes feldolgozása, azaz mégsem, de mégis. Két teljesen új szereplőt kapunk, akiket próbálnak az eddigi történetek kereteibe szorítani, méghozzá olyan agresszívan, hogy a végére sehogy nem jön ki a matek.

Ha párhuzamot kellene vonni, hogy min siklott ki a játék sztorija, akkor erre jó példák lehetnek a Terminator és a Star Wars franchise-ok. A Terminatort legutóbb a Netflix féle animében vették kezelésbe, amolyan végtelenített időhurokba küldve a történetet. Többször visszaküldünk valakit az időben, de minden egyes alkalommal kicsit másképpen csinálunk valamit az előző alkalomhoz képest, hátha más mederbe terelhetjük az eseményláncolatot. A Star Wars esetében pedig Ahsokát írták bele Dave Filoniék a messzi-messzi galaxis történetébe, és igaz kicsit nyögvenyelősen, de sikerült az integrációja. És most képzeljük el azt, hogy fogunk egy nem létező karaktert, akit beleírunk a Legacy of Kain történetébe, egy olyan karaktert, aki folyamatosan ugrál az idősíkok között; egy olyan valakit, akinek még jutott bőségen Mary Sue-ból is.

Az új karakterek egyike egy Elaleth nevezetű vámpír, aki kezdetben ember volt és a sötétség szívét keresi. A másik karakter pedig Ky'Set'Syk, aki egy félig ember, félig hylden entitás. A The Dead Shall Rise azzal nyit, hogy Raziel egy küzdelem során Elaleth-tól szerez egy medált, amitől később látomások gyötrik. Ezt követően eszmél rá, hogy Elaleth nem más mint a rég halottnak hitt húga. Végül a kettejük drámája egy bosszúhadjáratban csúcsosodik ki, aminek mind a ketten a vesztesei lesznek. A medálnak a sztoriban kulcsszerepe van, hiszen ha elveszíti Raziel, akkor minden emléke odavész. A játék végén hogyne-persze alapon Raziel természetesen elveszíti az emlékezetét...

Ky'Set'Syk-ről egyébiránt így szinte semmit se tudunk meg, azon kívül, hogy Elaleth társa és a hyldenekkel áll kapcsolatban. Talán egy új főgenyának tervezték a franchise életében, vagy nem is tudom. Az pedig mérhetetlenül nevetséges, hogy egy paradoxon beiktatásával tudna csak megszabadulni Moebius átkától. Bár a szériától nem lenne idegen az idősíkok manipulálására helyezett mechanika és történetvezetés, mégis jól tudjuk, hogy a paradoxonok nem így működnek a Legacy of Kainben.

Na már most Elaleth történetének alapjai úgy ahogy megállnának a saját lábukon, ha együtt lehetne érezni Elaleth-tel; de képtelenség egy olyan karakterrel azonosulni, akinek állandóan a manipuláláson járnak a gondolatai. Ráadásul ezt a felettébb mérgező karaktert beledobták a Mary Sue feliratú pöcegödörbe, és miután megmártózott, úgy mászik ki onnan, mintha ő lenne a legszebb és a legokosabb lény, aki a Föld nevű sárgolyóra valaha is érkezett. Természetesen e karaktertípus velejárója, hogy bárkit képes lenyomni a kisujjával bármiféle képzettség nélkül... Sőt mi több, ő maga áll Raziel vámpírrá válása mögött, a feltámasztása mögött is és Raziel ledobása mögött is. Ennek tetejébe, Lady Elaleth viszonylag nagy erejére azzal a magyarázattal álltak elő az írók, hogy a számtalan dimenzióugrás és a harcok megedzették... vagy valami ilyesmi...

Annyit viszont sikerült elérnie az írógárdának, hogy a történet végén egy huszárvágással ki is írták a történetből ezt az újdonsült a karaktert, meg nem is.

Az pedig csak hab a tortán, hogy olyan narratívát kanyarítottak mellé, miszerint a cél érdekében képes végiggázolni bárkin, akárcsak a segesvári gyorsvonat. És itt jönnek a siralmasabbnál siralmasabb írói döntések: a végigjátszás alatt nem lehet eldönteni, hogy mit akartak és mit fognak retconolni. Mert bizony, amit Amy Hennig szinte egyedül összehozott majdnem 30 év alatt, azt három felszínes, maximum középszerű írónak haza kell vágnia feltétlenül. A Soul Reaver első részében láthatjuk, ahogy Razielt megfosztják a szárnyától és levetik a Holtak tavába, de az új történetszál szerint nem a ciklusosan bekövetkező metamorfózis miatt kapott Raziel új szárnyakat, hanem a medál erejétől indult be az átalakulása. Kain pedig nem féltékenységében veteti a mélységbe a legkedvesebb fiát, hanem azért, mert nincs más választása.

És ez csak a jéghegy csúcsa, amit a Facebook tengerében jól megragadtak a felhasználók:

A Legacy of Kain legnagyobb erőssége mindig a karakterek fejlődésében és a mély filozófiai gondolatokban rejlett. Igaz akadnak bőven jó dialógusok az Ascendance-ban, de azt a fajta Shakespeare-i magasságot még így is képtelenek elérni. A szövegek jóval egyszerűbbek, mondhatni talán sótlanabbak mint eddig voltak bármikor. És elkeserítő, de eljutottunk arra a szintre, amikor is kijelenthetjük: a Blood Omen 2 talán nem is volt olyan rossz játék. A mindenható IMDB szerint az írói, a produceri, a rendezői és a kreatív rendezői feladatokat Joshua Viola látta el büszkén. Joshua Viola teljesítményéről akaratlanul is Tommy Lee Thomas neve ugrott be, de véletlenül sem azért, mert 12 évnyi vakfolt van az IMDB-s önéletrajzában... A képregény első lapjairól feltűnhet, hogy az árnyékban lapuló Angie Hodapp pedig társíró volt. Ja, meg az a pár narratív-író, meg az a pár segédíró és ki tudja még kicsodák is felkerültek "a dicsőség csarnokába". Csöppet nehéz megemészteni, hogy ilyen-olyan formában kb. 9-10 munkatárs dolgozott a sztorin, de képtelenek voltak bővíteni a már meglévő alapokat.

Talán ezt nevezik annak, hogy olyan emberekre bíztuk a munkát, akik azt se tudják miről van szó.

A játékmechanika annyiból áll, hogy mindenkit le kell gyilkolni az adott fejezetben, végül egy boss-fightban lezúzni valakit és továbbugrani onnan. A mesterséges intelligencia, hát az mint olyan, az nem létezik egyáltalán. Az ellenfelek vagy körbeugrálják a játszható karakterünket vagy támadóállásból izomból rászaladnak. De ha már a grafika retró, akkor retró AI dukál mellé, vagy nem? És ha a grafika is így előtérbe került, akkor csak ennyit fűznék hozzá: a keményvonalas rajongók száját egy 2D-s pixelartos játékkal pofátlanság volt betömni. Olyan címekkel pedig labdába sem rúghat mint a Blashpemous vagy Grime és a Hollow Knight. Egyedül a szinkronmunkába nem lehet belekötni, mert azon most se spóroltak, viszont a zene az megint egy más dolog.

A zene egy rockosabb irányt vett, ami tényleg nem rossz, de így sem hozza azt a pluszt, amit elvárna az ember. Az irányítás pedig bűn rossz lett, a játszható karakterek mozgásai pontatlanok és jóval lassabbak az ellenfelekhez képest. A boss-fightok szintén kiszámíthatóak egytől egyig, és ezeknek köszönhetően semmilyen élvezetet nem nyújtanak. Az átvezetők pedig hol 2D-s állóképekből összetákolt valamik, olykor pedig animékre hajazó kisfilmek.

[És technikailag sincs a toppon ez a gőzőlgő tehénylepényre hajazó valami. Én balga azt hittem, hogy egy ilyen pixelcunci játék kellemes lesz a kínai nintendóra mondjuk a parkban elütni a szép időt. Erre nemátall 9-10 W körül fogyasztani, miközben 70 fok fölé löki a masina hőmérsékletét. Összehasonlításképpen, egy Crysis 1 remaster fogyaszt ennyit, nem egy ily izé, ami esetében egy 2W és 45 fok is sok lenne - Trish]

A képregényről is szólnék pár szót. A net sötét zegzugait bejártam, hogy megcsodálhassam az alapul szolgáló képregényt; ám azt kell mondanom, hogy a képregény nélkül nem igazán érdemes a játékba belefogni. Ugyanis a játék közvetlenül a képregény felénél veszi fel a fonalat, bármiféle felvezetés nélkül. Bár jómagam sem tudtam, de felvilágosítottak korábban, hogy a japán kultúra szerves részét képező animék általában az alapul szolgáló mangákat hivatottak pontosan így reklámozni. Ha már ebből indulunk ki, szerintem nagyon rossz reklámot csináltak a Bit Botnál... Eleve a képregényt is egy egyfajta negatív légkör lengi be, egyrészt a történetbeli hiányosságok miatt, másrészt a rajzolás minősége is kérdéses. Sokszor stílusidegen vagy váltakozó a rajzolás stílusa, mellette még a színezés is több helyen el lett rontva. Szóval semmit se veszítenek azok, akik kihagynák.