The Stepfather Remake teszt

A 2003-as El Padastro című, a Keresztapa és egyéb maffia filmeket kiparodizáló, humoros kaland mifelénk nem ismeretes annyira (egyetlenegy képen kívül totálisan nem találtam semmit se róla, még a MobyGamesen sincs fent), azonban bizonyára a spanyol ajkú országok játékosai számára egy olyan kultklasszikusról van szó, amit két évtizeddel később megérte felújítania a készítőknek, hogy a bolygó többi része is élvezhesse azt. És azt kell mondanom a remake-kel töltött két egész óra után, hogy nem ok nélkül szerették az eredetit.

A játékban egy eléggé alternatív 1920-as években, avagy a dübörgő húszas években járunk, ami ebben a világban nemcsak a végeláthatatlan jazz és a femme fatale-ok kora volt, hanem valamiért a tejé is, aminek kábé akkora szerepe van, mint a miénkben az alkoholnak. Ellenben van egy kisebb gond: nemrégiben minden tehénnek nyoma veszett a történet otthonául szolgáló városban, ezért korlátozásra került a tejivás. Az emberek persze mindig arra ácsingóznak, ami tilos, így rácuppan az új lehetőségre a maffia is, aminek köszönhetően innentől kezdve csakis az ő titkos tejcsárdáikban lehetséges tejitalokhoz jutni.

Ezekben a laktózmentes időkben üzemelteti a nem túl sikeres magánnyomozói irodáját Aurelliot, akihez még egy ilyen parodisztikus noirban is a végzet asszonya jelenik meg egy szép estén, hogy megbízza azzal, kerítse már szépen elő az eltűnt teheneket, mert az teljességgel tarthatatlan, hogy nem lehet egy jó epres shake-et inni. A botcsinálta magánnyomozó természetesen elvállalja a dolgot, elvégre sosem árt, ha van mit aprítani a nemlétező tejbe.

A nyomozás során nagyrészt a városka néhány helyszínét járhatjuk be, amik nagyjából kimerülnek egy bárból, egy füstös csehóból, egy sikátorból, a tehenek jogaiért küzdő szervezet irodájából, a maffiafőnök szobájából, meg egy farmból, és kábé ennyi az egész. Ezek között ide-oda rohangálva kell valahogy rájönnünk, miként görgessük tovább a történetet. Ehhez természetesen kishalom tárgyat zsebelhetünk be, és szintén egy csomó logikai feladványt oldhatunk meg, mely utóbbiak általában meglepően könnyűek, és adják is magukat.

Ha mégis félünk az elakadástól, a kaland legelején bekapcsolhatjuk, hogy az inventoryban lévő naplónkat bújva kapjunk némi segítséget, azonban cserébe több achievementet is elvesztünk. Ezért szerintem nincs értelme használni, mert túlságosan rébuszokban tud beszélni, így a 2-3 alkalommal, amikor tényleg jól jönne a segítsége, több értelme van inkább a netet túrni a megoldásért. Szintén bármikor megnézhetjük a hotspotokat is, így nem lehet lemaradni az elrakható holmikról, és a díszként a helyszíneken elszórtakhoz fűzött megjegyzésekről sem. Ha nem egérrel szeretnénk pointolni meg clickelni, akkor használhatunk controllert is, ilyenkor a bal analóg karral mozgatjuk a magánnyomozónkat, a jobbal pedig az adott képernyőn lévő hasznos és haszontalan dolgok között válogathatunk.

Ha már képernyők, a grafika, ha nem is forradalmi, egészen kellemes szép ceruzarajz, ami digitálisan lett kiszínezve. Láttam már persze szebbet is, meg csúnyábbat is, de legalább van egy sajátos stílusa, ami (az egyetlen fellelhető kép alapján) szépen követi az eredetiben látottakat, és jól kiegészíti azokat. Ha húsz éve jelenik így meg, akkor a jobban kinéző klasszikusok közé lett volna sorolható, de azért nem egy Monkey Island 3 vagy Broken Sword 1-2.

Az audiószekció is kissé felemás, például a jazzes muzsikák kifejezetten fülbemászóak, jó hallgatni őket, remélhetőleg elérhetőek lesznek a Jútúbon vagy valamelyik zenei streamingen. A szinkron ellenben, hm, érdekes. Itt azért nagyon kiütközik, hogy egy pár fős kis csapat alkotásáról van szó. Hősünk hangját például a játék írója szolgáltatja, aki próbálkozik, de azért néha kiütközik, hogy nem profi színész. És ő még a jobbak közé tartozik. A többi hang totálisan olyan, mintha egy baráti társaság némi tejes serből beitalozva darálta volna le a szöveget, de találkoztam még egy Microsoft Sam-szerűséggel felolvastatott mondattal is.