Split Fiction teszt

Teljesen megérdemelten, hisz a játék rendkívül kreatív volt, fejezetről fejezetre jöttek az újítások, változások, ráadásul a két főszereplő mindig egymástól eltérő képességekkel rendelkezett, így a két játékosnak valóban össze kellett dolgozniuk a sikerért. Mindehhez ráadásul egy olyan üzleti modellt alkalmazott a csapat, aminek köszönhetően elég volt egy példánnyal rendelkeznie a két játékosnak, ha mondjuk online játszottak. Rendkívül szimpatikus kezdeményezés, bár szerintem az élmény akkor a legteljesebb, ha egymás mellett ültök. Fura is volt, hogy nem lepték el a piacot a hasonló felfogásban készült cuccok, bár szó se róla, a léc rendkívül magasan volt. No mindegy, legalább négy évvel később végre itt van a fejlesztők új játéka, ami ugyanezt a kooperatív vonalat képviseli. Vajon meghalt a király?

Fantasy és sci-fi, az érem két oldala

Míg az It Takes Two főszereplői egy válófélben lévő házaspár voltak, akiknek aztán babákká változva kellett újra megismerni önmagukat és a másikat, a Split Fictionben két írópalántát, Miót és Zoét terelgetjük majd, akiknek ezidáig még nem sikerült publikáltatniuk semmit. Főhőseink négy másik íróval együtt meghívást kapnak a Rader Kiadóhoz, hogy teszteljenek egy kísérleti szimulációs eszközt – amire a J. D. Rader vezérigazgató csak a „Gépként” hivatkozik –, amely lehetővé teszi, hogy a benne lévők valóságként éljék meg az általuk beküldött történeteket. A Gép beindításakor egyfajta buborék képződik az alanyok köré, akik sztázisba kerülnek, ám Mio ezt látva pánikba esik, és megpróbál kiszállni a projektből, Rader azonban próbálja maradásra kényszeríteni és némi dulakodás következtében végül Mio Zoe buborékjában köt ki. A következmények pedig katasztrofálisak.

A fúzió természetesen nem várt hibákat eredményez, így a két teljesen eltérő személyiségű és ellentétes műfajban, fantasyben és sci-fiben alkotó lány innentől kezdve egymás történeteiben találják magukat, ahol muszáj összefogniuk, ha ki akarnak jutni a szimulációból. Közben nem csak egymást ismerik meg jobban, hanem a kiadó valós céljait is.

Bevált recepten ne változtass!

A Split Fiction elkészítésének alapvető célja vélhetően az lehetett, hogy a korábbi irányt tegyék még jobbá, még kreatívabbá, így az alapokhoz nem nyúltak. Vagyis ismét egy szigorúan két fővel játszható, javarészt osztott képernyős akció-kaland játékot kapunk, amit akár egy szobában vagy a világhálón keresztül is tolhatunk. A játék és vele a játékmenet folyamatosan változik és megújul minden alkalommal, ahogy a két szereplő képessége is, mindig igazodva az adott történethez.

Sci-fi után fantasy, fantasy után sci-fi gondoskodik a szórakozásról, legalábbis a fő fejezetek esetében. Lesznek itt sárkányok, kibernindzsák, trollok, óriás robotok, amit csak el lehet képzelni. Miközben pedig az egyik író történetében kóricálunk, többször bukkanhatunk úgynevezett melléksztorikra, amik a másik karakter kisebb vagy be nem fejezett írásaira fókuszálnak, és ahol aztán teljesen elgurult néha a fejlesztők gyógyszere. Nagyon szívesen beszélnék ezekről, de a játék ereje részben a meglepetésekben rejlik, így igazából a kirakott előzetesek megtekintését sem tudom jó szívvel ajánlani. Annyit azonban elárulhatok, hogy nagyon jó dinamikát sikerült a játék köré rittyenteni, vagyis egy-egy húzósabb rész után sokszor kapunk valami teljesen eltérő hangulatú dolgot.

Ahogy az előző játékban, itt is fontos az összhang, összedolgozás, ugyanis a legtöbb helyen bizony csak aktív összefogással lehet továbbjutni, ami annyit takar, hogy a teljes élményhez mindkét játékosnak azért legalább egy kicsit konyítania kell a videójátékokhoz, különben reménytelenül elakadunk, hacsak nem nyúlunk a beállításokban a kisegítő lehetőséghez, ami a következő ellenőrzési pontra ugraszt. De az úgy már nem az igazi. Ez sajnos olyan dolog, amit nem igazán lehet kivédeni ebben a műfajban, hacsak nem akarják teljesen leegyszerűsíteni a játékmenetet. A Split Fiction érzésem szerint jól balanszíroz a nehézséggel, akad benne egészséges kihívás, de a rengeteg automentésnek köszönhetően csak egyes főellenségeknél kell hosszabb szekvenciáknak nekiugrani újra meg újra egy-egy sikertelen kísérlet után. Ott is csak akkor van baj, ha mindketten egyszerre halálozunk el; amennyiben egyikünk túléli a másik pár másodperces hiányát, amíg vissza nem teszi a program, addig nincs gond. Javarészt.

Van új a nap alatt

Bár a Split Fiction érezhetően nehezebb elődjénél, azért valószínűleg az igazán rutinos játékosokat nem fogja túlságosan megizzasztani (sebaj, ők majd élvezik a kreativitást), akkor sem, ha érezhetően kicsit feléjük tolódott a fókusz. Általánosságban több főellenség és hagyományos akció jellemzi a játékot, de egyes logikai és ügyességi fejtörők is komplexebbé váltak, valamint a cselekménynek is vannak durvább, kissé véresebb pillanatai. Ez van, amikor az alapvetően mesés háztartási környezetet felváltja a kőkemény sci-fi.

Az ember azt gondolná, hogy az It Takes Two őrülete után már nem tudja igazán semmi meglepni, de erre elég gyorsan rácáfolnak a készítők újra meg újra, még a legutolsó fejezet is bőven okoz meglepetéseket! Persze, vannak ismerős mechanikák és ötletek az előző játékból, de valahogy sosem érezni azt, hogy újrahasznosítanának konkrét dolgokat. Már eleve a környezet mássága miatt az egész kissé másmilyen hangulatot áraszt, de természetesen ennél sokkal többről van szó. Jó, azt azonban muszáj hozzátenni, hogy a sci-fis részek lehettek volna dizájn szempontjából kicsit egymástól jobban eltérőek, ha már a fantasyben sikerült kicsit szélesebb skálájú és hangulatú koncepciókat lefektetni. A teljes képhez azonban hozzátartozik, hogy Zoe van megáldva a nagyobb fantáziával, és talán ezt így próbálták érzékeltetni.

Nem lehet azonban nem észrevenni a pályákon a rengeteg kikacsintást és utalást, legyen szó akár a csapat előző játékárairól, más videójátékokról vagy egyéb kulturális jelenségekről, amik könnyen mosolyt csalhatnak az arcunkra. Persze, hozzá lehet úgy is állni, hogy mondjuk lenyúlták az egyik klasszikus sci-fi lényeit, de melyik amatőr íróra nincsenek hatással az irodalmi nagyok? Egy percig sem szabad feledni, hogy kiket irányítunk!

Nem a legszebb, de kit érdekel?!

Számomra a videójátékok már nagyon régóta elérték azt a grafikai megvalósítást, ami úgymond tökéletesen kielégítik az igényeimet – oké, nekem a ’90-es évek kézzel rajzolt point-and-clickjei is gyakorlatilag ebbe a kalapba esnek –, így a mai fotorealisztikus megközelítés nekem inkább csak amolyan extra. A Split Fiction látványra bár szuper (azok a hátterek!), a két főszereplő szépen kidolgozott, mimikáik kiválóak, ahogy a különböző egyéb karakterek dizájnja is tök jó, mégsem rendelkezik etalon látványvilággal 2025-ben, ha szigorúan a technika jelenlegi képességeihez viszonyítjuk. Ellenben teljesen stabilan biztosítja a 60 képkockát másodpercenként több éves konfiguráción is némi kompromisszummal, ami mindenképp megsüvegelendő. Ahogy az is, hogy miközben a lányok a Gép hibáit kajtatják, maga a játék elég szegényes benne; mindössze kétszer kellett visszatöltenünk az előző ellenőrzési pontot (ami kvázi percenként frissül), mert beakadtunk.

Az audioszekcióról is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Az aláfestés mindig tökéletesen illeszkedik az adott környezethez, a sci-fis részeknél nagy teret kap az elektronika, a fantasys szegmenseknél viszont főképp a hagyományos hangszerek dominálnak. A háttérzene legalább annyira eklektikus, mint maga a játék; ha kell, nyugis, ha kell, háromszázon pörög, néha filmzenés, máskor meg mintha egy vidám gyermekdalt hallgatnál. Érződik a gondos hozzáállás és a színességre való törekvés, ami egyáltalán nem megy a minőség kárára; ennél nagyobb dicséretet talán nem is mondhatnék Gustaf Grefberg és Jonatan Järpehag közös munkájára. Mindemellett a hanghatások is ütősek, az állati hangokon át a járműveken keresztül a különböző fegyverekig minden autentikusan szól. Else Bennett és Kaja Chan pedig remek munkát végeztek a két főszereplő hangjaként.

Az irányítás egy rutinos játékosnak nem fog problémát okozni, feleségem viszont szenvedett a kamerától, mert nincs hozzászokva, hogy mozgás közben a jobb karral korrigáljon (ez az It Takes Two esetén is így volt), de becsületére legyen mondva, csak két szegmensnél cseréltünk szereplőt, illetve talán háromszor kellett segítenem neki egy-egy akadály leküzdésénél. Ki is tolódott a végigjátszásunk 30 órára, ami valószínűleg két tapasztalt játékos esetén inkább csak 10-15, de tulajdonképpen nem bánom, mert így tovább tartott az élmény. Persze, volt némi beszólogatás, sóhajtozás, de annál több hangos nevetés, pacsi meg Mi a f@sz? felkiáltás.

Páratlan élvezet a megfelelő párral

Tulajdonképpen el is értünk a konklúzióhoz, amit a szebbik felem elég tömören fogalmazott meg: Kurva jó ez a játék! Nehéz elválasztani a játék önnön minőségét a kapott élménytől, mivel utóbbiba az is hozzátartozik, kivel és miképp éled meg. Ami meg nyilván az előbbi érdeme valahol. Egy biztos, engem személy szerint ez a játék még a 30. órában is bőven meg tudott lepni, egy percig nem unatkoztam, és volt olyan szombat, amikor egy röpke szünetet leszámítva 7 órán keresztül toltuk egyhuzamban! Aztán hajnali fél 3-kor egyszer csak úgy van az ember, hogy az ugrásai már nem olyan pontosak, jobb aludni menni. Ilyen élményem utoljára a Stardew Valley-nél volt szintén kooperatív játszmában.

Hogy némi kritikát is megfogalmazzak, az írásra még mindig lehetne gyúrni. Az It Takes Two az emberi kapcsolatok újraépítéséről szólt (benne egy hihetetlen idegesítő könyvvel), de egyértelműen a narratíva volt a leggyengébb pontja; egyszerűen az érzelmi töltetet nem igazán sikerült, mint amennyire a történet megkövetelte volna. Persze, ott is és most is a játékmenetet van a fókusz, ami ötletességével kvázi bármit képes lehet elfojtani. A Split Fictionben jobban működnek az érzelmi szálak (ezúttal a saját életünk elfogadása és a múlt feldolgozása jelenik meg erősebben), bár tény, elég klisés megoldásokkal és karakterekkel operál, mégis valahogy jobban belesimul az egész cselekménybe. A zseniális alapkoncepció mellett azonban az ember több kraftot várna a narratívától, talán legközelebb ez is meglesz. Mert hogy a csapat már neki is látott a következő játékának, amit már most tűkön ülve várok!