Shadows of the Afterland teszt

Ellenben arra nem gondoltam, hogy egy igazán kiváló Blackwell pótlékot köszönthetünk benne, ugyanis nemcsak a túlvilág kérdését feszegeti merőben sajátosan, hanem egy egészen sötét sorozatgyilkosság összekuszált szálait is fel kell göngyölítenünk benne.

De kezdjük az elején: Pilar Madridban éldegél a férjével és a fiával az Úr 1960. évében, szerető anyaként és feleségként pedig az egyetlen hobbija, hogy időnként kilátogat a közeli állatkertbe segédkezni, meg az egyik idős tigrisnek beszámolni az aktuális problémáiról. Történetünk kezdetén, egy viharos estén is az utóbbi hobbijának él, amikor valami ismeretlen erő kiszippantja a lelkét a testéből, és ez utóbbit pedig egy medve kifutójára irányítja. Azonban mielőtt a békés maci szétmarcangolhatná a nőt, lecsap rá egy villám, és emiatt szenderül jobblétre (kellemesebb halálnem, mint egy ragadozó bendőjében végezni, hát nem?).

Ellenben valami nem stimmel, ugyanis Pilar ektoplazmatikus szellemtestében nem ő, hanem egy Carolina nevezetű másik hölgy érkezik a túlvilágra, méghozzá egyenesen a jövőből. Ő ugyanis a ’80-as években fiatal detektívként unja éppen halálra magát az irodájában, mire hirtelen azon kapja magát, hogy nemcsak eltávozott az élők sorából, hanem időt is utazott. A szellemvilág vele foglalkozó hivatalnoka természetesen nem hisz neki, és közli vele, hogy ismerkedjen meg szépen az új hm, életével, aztán majd csak helyreállnak az emlékei.

Carolina, mint vérbeli zsaru természetesen nem hagyja annyiban a dolgot, és a saját, nem létező szakállára nyomozásba kezd azzal kapcsolatban, hogy ugyan miként halt meg, és miért találta magát a múltban, méghozzá nem sokkal azelőtt, hogy egyáltalán a világra jött volna. A történet kifejezetten csavaros, néhol egészen sötét fordulatokkal, bár annyira sosem lesz depresziós, mint a bevezetőben említett Blackwell-széria.

Szóval Carolinát/Pilart irányítva a mi feladatunk lesz ezt a sajátságos túlvilágot felfedezni, ami amúgy a legkevésbé sem hasonlít a keresztény hiedelemképre, ahogyan pölö a dél-amerikaira sem (pedig utóbbi a spanyol fejlesztők miatt azért adná magát, de valószínűleg nem akarták, hogy mondjuk a Grim Fandangóra emlékeztessen az alkotásuk). Az egész hely beillene a mi létsíkunknak is, és nagyjából onnan tudjuk, hogy a holtak földjén kószálunk, hogy hús-vér emberek helyett kékesen átlátszó helyi Casperek akadnak az utunkba.

Két dolog van, ami azért emlékeztet minket, hogy a túlvilágon tevékenykedünk. Az első, hogy bármelyik lélek bármikor foghatja magát, és átlépve az erre a célra szolgáló portálon reinkarnálódhat, hogy új életet kezdjen. Ezt a vezetőség minden eszközzel szorgalmazza is, mert eléggé túlnépesedett már a szellemvilág. A második, hogy azok, akik már többször is megjárták az élet s halál örök körforgását, egy idő után olyan tiszta lélekké válnak, hogy felemelkedhetnek egy Nirvána-szerű szupermennyországba (vagy valami hasonlóba, ez nincs annyira részletesen kifejtve). Erre persze azért elég ritkán van példa, így elég fontos látványoságnak számít, amikor megtörténik.

A helyszíneken kolbászolva (amit megtehetünk rágcsálót és controllert használva is, de az utóbbi esetben is az egérkurzort irányítjuk az analóggal, és a hátsó ravaszokkal kattinthatunk) amúgy egészen változatos figurákkal futhatunk össze. A kalandunk első ötpercében találkozunk például Gasparral, aki még éltében pék volt, így megpróbál holtában is különféle üzleti vállalkozásokba fogni, nem nagy sikerrel. Miután segítjük reklámozni neki a jelenlegi üzletét, ő amolyan beépített helpdeskként működve próbál a megfelelő irányba terelgetni minket, ha nagyon elakadnánk.

De össze fogunk például futni egy olyan könyvtárossal, aki rühelli a könyveket, ezért egész áldott nap keresztrejtvényt fejt, vagy összetűzésbe fogunk kerülni a láthatóan a Men in Black ihlette kísértetügynökökkel, akik egyszerre szolgálnak rendfentartó erőként, nyomozóként, és börtönőrként is (nem mintha utóbbira olyan nagy szükség lenne). És ez még csak a jéghegy csúcsa, temérdek, többé-kevésbé fura alakkal fogunk összefutni a holtak és az élők földjén is.

Ugyanis mindkettőt meg fogjuk látogatni a jó 5 órás élmény során. Alapvetően egy teljesen hagyományos, már-már konzervatívnak mondható point and click kalandjátékról van szó, amiben nagyrészt annyiból áll a dolgunk, hogy körbesétálunk az elérhető helyeken (a 3. óra környékén jöttem rá, hogy lehet futni is, mármint dupla sebességgel lebegni, annyira smooth élmény szellemként suhanni 120 FPS-vel), zsebrevágunk mindent, ami nincs lecsavarozva, és szóba elegyedünk mindenkivel is. Miközben megpróbálunk rájönni, mi a továbbjutás kulcsa. Ez pedig általában meglepően könnyűnek bizonyul.

Olyannyira, hogy egész idő alatt csupán két teljes alkalommal sikerült elakadnom. Bár az elsőt kissé magamnak is köszönhetem, mert akad egy tárgy, amit ha el akarunk tulajdonítani, akkor a már említett könyvtárosnéni csúnyán leszid, hogy ez nem ildomos, és mégis miként gondoljuk mi ezt. Ebből kifolyólag egy idő után eszembe se jutott, hogy megpróbáljam elrakni. És sajna egy darabig akkor sem, amikor pont az lett volna a feladat, hogy rájöjjek, miként is lehetséges ez.

A második elakadás egy hat darabból álló színkombinációs zár feloldásához szükséges megfelelő sorrend kiokumlálása volt, amit, bevallom férfiasan, egy idő után feladtam, és inkább megnéztem a neten, mi a megoldása. Alapvetően azért nem erre fogunk majd később úgy visszagondolni, mint az év egyik legnehezebb kalandja.

A dolgokba kis változatosságot visz, amikor a történet második felében poltergeisteset játszhatunk néhányszor, avagy pár élőt megszállhatunk, akikkel aztán egymással kell dumcsizni, meg tárgyakat csereberélni, vagy éppen olyan helyszínekre bemenni, ahová testetlen kísértetként nem lenne érdemes. Ezeknél a részeknél akadt néhány érdekesebb feladat, simán el tudtam viselni többet is belőlük.

Ahogyan az egész játékból is. A röpke 5 óra úgy elrepült két és fél este alatt, hogy észre sem vettem. Remélhetőleg a csapat következő alkotása nemcsak ugyanilyen színvonalas, hanem legalább kétszer ilyen hosszú is lesz. De ez még a jövő zenéje. A jelenlegi játékuk muzsikája ellenben kellemes aláfestőként szolgál, szépen megbújik a háttérben, azonban, ha kell, erőteljesen rázendít, hogy fokozza a hangulatot (ez főleg a komorabb történéseknél fordul elő). Mindvégig valódi hangszerekkel előadott dallamokat hallhatunk, nem valami elektronikus prüntyögést, ami dicséretes.

A szinkron is profi munka, a főszereplőtől kezdve a legutolsó szellemig mindenki teljes beleéléssel adja elő a mondanivalóját. Kissé mókás, hogy Carolina sokszor olyan hangnemben és hangszínben beszél, mint a tavalyi év egyik legjobb kalandjának, az Old Skies-nak a hőse, Fia Quinn, így végig azt hittem, hogy ugyanúgy Sally Beaumont szolgáltatja neki a hangját, hogy aztán a credits során csodálkozva lássam, hogy valójában egy másik kaland-veterán, Ivy Dupler szólaltatja meg. Mondjuk ő képes az Unavowedben három különböző karaktert is úgy eljátszani, hogy nem ismerhető fel, hogy ugyanaz a színész van mindannyiuknál a mikrofon mögött :).

A program nemcsak a hallójáratainkat, hanem a látóidegeinket is kényezteti annak ellenére, hogy már megint egy olyan alkotásról van szó, ami régimódi kíván lenni a pixeles, kisfelbontású grafikájával. Azonban a paszteles színeinek, a változatos háttereknek és a minőségi animációinak hála jó ránézni. Amúgy menet közben nem esett le, de a trailerét újranézve kissé olyan hatást akarhattak kelteni a fejlesztők, mintha egy modernebb GBA játékot játszanánk, és ez szerintem sikerült is nekik.

Szerintem a minőségibb pixelpornók közé tartozik, ráadásul a kézzel rajzolt, teljesen 2D-s technikájának hála a nulla felé konvergál a gépigénye. Így még PC sem szükséges hozzá, akár egy közepes mobilon is játszhatjuk Winlatorban még 4K-ban is, ha mondjuk a buszon vagy most, hogy lassan itt a tavasz, a parkban szeretnénk szellemeskedni egyet.