Elroy and the Aliens teszt

Elroy Delunával, a vöröshajú, huszonéves, kissé szerencsétlen botcsinálta tudóssal még a legutóbbi Steam demófesten ismerkedhettünk meg egy jó fél órás kipróbálható verzióban, amivel a története legelejébe pillanthattunk be. Egy képzeletbeli új-mexikói városkában, Slope Cityben járunk a ’90-es évek elején, amikor a tudóspalánta elhívja magához a helyi lap egyik feltörekvő riporterét, Peggie Wolfe-ot, hogy prezentálja neki a legújabb kísérletét: a háza tetejéről indított, és remélhetőleg oda vissza is térő rakétát.

A bemutató természetesen balul sül el, a rakétát megzavarja ugyanis valami elektronikus kisülés, ami a település legnagyobb épületének, a polgármester irodaházának tetejéről érkezik. A kísérleti jármű ettől kőként hull le az égből, egyenesen hősünk otthonát célbavéve, és meg sem áll egyenesen a nappaliig. Minden rosszban akad valami jó, ugyanis a leszakadó plafon maradványai közül előkerül egy furcsa kristály, ami egy holografikus üzenetet tartalmaz Elroy 18 éve halottnak hitt apjától.

Ebben az egykor archeológusként dolgozó férfi elmondja, hogy nagyon is él, de úgymond akadályoztatva van, és a fia segítségét kéri a szabadulásához. Ehhez pedig annak meg kell fejtenie egy ősi civilizáció után megmaradt rejtélyes építmény, a Hani Pentagon titkát. Peggie pedig mint minden jó riporter, élete legnagyobb sztoriját szimatolja ebben az egészben, ezért csatlakozik a sráchoz (plusz kislányként imádta az idősebb Deluna régészeti könyveit, így szívesen találkozna vele, ha tényleg életben van az öreg). Hamar kiderül, hogy rejtélyekben aztán nincs hiány, ugyanis 1975-ben nem csak a régésznek kelt hűlt nyoma, hanem az ásatásának otthonul szolgáló teljes településnek is, ahogyan szintén akkor hunyt el furcsa körülmények között a felesége a polgármesternek, aki nem mellékesen a fenti ásatás finanszírozója volt.

Szóval jó sok mindenre deríthetünk fényt Elroy és Peggie párosával, akikkel először Slope Cityt bejárva kell valahogy rájönnünk, mi is a neve és hol található a település, ahol a balsorsú feltárás zajlott, és hogy ez ugyanaz-e, mint az az állomás, ami valamiért nemcsak kikerült a környék vasútvonalának menetrendjéből, hanem mindenki esküszik az égre, akit csak kérdezünk, hogy soha nem is állt a mostaninál több megállóból a vonal. Később aztán kolbászolhatunk majd az elhagyatott településen, Losantosban (lol), az ásatási területen lévő fura romok között, és SPOILER végül még idegenekkel is találkozhatunk (ha már szerepelnek a játék címében), ugyanis a játék olyan utolsó harmada egy távoli, egzotikus bolygón, a Fuxián játszódik.

Mivel teljesen hagyományos point and click kalandjátékról van szó, így a temérdek kutyagolás közben kishalom tárgyat fogunk zsebrevágni, amiket aztán a megfelelő helyen használva szépen biztosítjuk a továbbjutásunkat. Elakadni nem nagyon fogunk (mármint az első néhány órában biztosan nem), ha meg mégis ne tudnánk, miként menjünk tovább, akkor sasszemmel nézzük végig az elérhető helyszíneket, hogy megleljük a továbbjutásunk kulcsát (pl. a bádogkorona elkészítéshez szükséges sárga festék a vasútállomás peronján van, és nem a parkban a festőhölgynél; az ufósörhöz szükséges gombát pedig az arcképkészítő sikátorában találjuk a falon – szívesen :) ).

Az utunkba fognak akadni hagyományos logikai feladványok is, amik egészen változatosak, és az első néhány órában szó szerint gyerekjáték a megoldásuk. Így a program elhiteti velünk, hogy úgy fogunk keresztülsuhanni a 8-10 óráján, mint kés a vajon, de aztán jön a meglepetés, hogy mégsem. A steames értékelések alapján sokaknál az első komolyabb akadályt a jó öreg Aknakereső mókás klónja jelenti, ami tény, hogy egy-hiba-egy-halál módon működik, azonban ha elmélyültünk néhány évtizede a Windows egykoron egyik legkedveltebb alkalmazásában, akkor kis túlzással csukott szemmel végig lehet menni rajta.

Rajtam inkább a Hani Pentagont működésbe hozó “csillagkapu irányítópultok” megszerelése fogott ki. A feladvány során 4 tárcsát kell jobbra-balra forgatnunk úgy, hogy a rajtuk lévő lyukakon és kristályokon áthaladhasson a működéshez szükséges néhány fénynyaláb. A probléma abból adódik, hogy nem szabadon forgathatjuk ezeket, hanem váltanunk kell egy gombbal, hogy melyiket szeretnénk éppen mozgatni, és előfordul, hogy összeragad két tárcsa, amik ilyenkor együtt forognak, és természetesen nem ugyanannyit. Mondanám, hogy ez még egy egészen korrekt feladvány, ha ráérzünk a működésére, azonban ötször kell megcsinálni, méghozzá az egyre több kristály miatt egyre nehezebb fokozaton. Emiatt pedig nemcsak a feladványok változatossága tűnik el, hanem szerintem lesznek, akik az idegeik épsége miatt feladják a kalandot a cirka felénél, pedig a legjobb részek pont utána következnek (hogy aztán az idegenek számrendszerén alapuló matematikai feladványok ismétlődjenek orrvérzésig; tök fura, hogy amilyen sokféle módon kell logikáznunk a játék elején, annyira egykaptafa dolgokat kapunk a végére).

Amikor éppen nem tárgyakat, meg a továbbjutás kulcsát hajkurásszuk, akkor egy csomó NPC-vel elegyedhetünk dumálgatásba, és mivel nem egy vérkomoly alkotásról van szó, a legtöbbjük egészen szórakoztató figura (nekem a kedvencem az erősen Douglas Adams műveiben lévőkre hajazó robotok voltak, akik nemcsak kemény brit akcentussal törik az angolt, hanem merőben erős személyiségek is; akad köztük, amelyik színésznek, és van, amelyik régésznek képzeli magát). A két főszereplőnk is amúgy kedvelhetőre van megírva, Peggie például feljegyzéseket és fotókat készít, ha új helyszínre érkezünk, vagy éppen kérdésekkel bombázza Elroyt mindennel is kapcsolatban. Tökjó látni, miként barátkoznak össze egymással szépen lassan a történet folyamán. Bevallom, engem mindig is zavart pölö egy Broken Swordben, hogy George és Nico leginkább azért jönnek össze minden rész végére, mert az egyikőjük a férfi, a másik a női főszereplő. Itt sokkal életszerűbben és hihetőbben van előadva hőseink kapcsolata. Főleg, hogy az újságírólány nem csak biodíszletként van szerepeltetve, hanem időnként átvehetjük felette az irányítást, amikor arra van szükség. Nem spoilerezek, de az uccsó néhány órában kifejezetten sokat lesz szükség erre.

A játék grafikája kifejezetten minőségi; olyan szép, stílusos kézzel-rajzolt látványt kapunk, hogy alig hiszem el, hogy az egész csupán alig pár ember műve (jó, cserébe már 10 éve is voltak videók a készítők csatornáján a fejlesztéséről). Szép színes, interaktív rajzfilmet látunk, ami mégsem lesz sose csiricsáré, és még a karakterek is minőségien meg lettek animálva. Jó ránézni az egészre. Emellé a gépigénye úgy konkrétan nem létezik; 4K-ban az I5-8600-os procimnak és a 3060ti-s kártyámnak olyan 15 százalékát ette meg; szerintem egy böngészőben róla nézett jútúb videó erőforrásigényesebb.

A zeneszekció is rendben van; hangulatos aláfestő muzsikákat hallhatunk, amik, ha nem is fogunk majd nagyon emlékezni rájuk, jól megteremtik az atmoszférát, és még egy szívszorító énekes számot is kapunk a vége felé. A szinkron pedig úgy a dupla A játékok szintjén mozog, minden fontosabb és mellékszereplő is kiváló színészi játékkal adja elő magát, ami nem véletlen; megnézve a játék IMDB oldalát, csupa veterán szinkronszínészt láthatunk a szereplőgárdában.