Nem bírom a vérző gyerekek látványát
Lili, egy teljesen aranyos, 8-10 év körüli kislány, aki egészen átlagosnak mondható, ha nem vesszük figyelembe azt az aprócska tényt, hogy a katolikus nővérek által működtetett árvaházban, ahol a mindennapjait tengeti, sorban különös balesetek érik a bentlakókat, és minden egyes eset valahogy az ártatlan, őzike szemű gyermekhez köthető. Van, aki szerint Lili csak roppant balszerencsés és vonzza a bajt, de van, aki szerint direkte keni össze a gyilkos termeszek kedvenc csemegéjével a társai frekventált pihenőhelyéül szolgáló padot…
A kisleány egyetlen barátja a bentlakásos iskolában egy bizonyos Edna, aki meglepően normálisnak tűnik az előzményekhez képest. A tinilány a beszélős plüssnyula nélkül nem nagyon akar dolgokat felgyújtani, meg pszichológusokat kicsinálni. Maximum a kertben keresgél egy titokzatos kincs után, amit még a második nagy háború közben rejtettek el az égen köröző fémmadarak. A két lány idilli barátságát az szakítja meg, amikor a Főnökasszony bejelenti, hogy nem bírja már idegileg a sok rosszcsontot, ezért szakember segítségéhez folyamodik. Mármint nem saját magát kívánja kezeltetni, hanem a diákokat. A kiszemelt agyturkász pedig merő véletlenségből nem más, mint dr. Marcel, akinek igen sötét közös múltja van Ednával. Lili persze nem szeretné elveszíteni az egyetlen személyt, aki, ha nem is szereti, de legalább emberszámba veszi, ezért mindent elkövet, hogy eltüntesse a barátnője nyomait, amik lebuktatnák, hogy valaha az intézményben járt. Ebbe meg az is beletartozik, hogy újra szükség lehet néhány, immár halálos kimenetelű balesetre is.
Oogie-woogie
A játék első másfél, két órájában tehát semmi mást nem csinálunk, mint megpróbálunk rájönni, miképpen tüntessük el az árulkodó nyomokat. Ehhez pedig a Daedalic-től megszokott kicsavart logika szerint minden mozdítható tárgyat zsebre kell vágnunk, hogy a lehető legfurább módon párosítsuk össze őket vagy használjuk mindenféle mókás szituációban. Szerencsére a jobb analóg kart lenyomva minden hotspot láthatóvá válik, így legalább pixelvadásznunk most nem kell. Ellenben semmilyen más segítséget nem kapunk, nincsen beépített súgó; ha végigjátszás nélkül szeretnénk boldogulni, akkor bizony meg kell erőltetnünk a kicsi szürke celláinkat, plusz nem árt, ha rá tudunk hangolódni a tipikus németes debil gondolkodásmódra.
Bevallom, emiatt az elején nem is tetszett a kaland. Valahogy konkrétan irritált, hogy semmi mást nem csinálok, csak sorban gyilkolom meg „véletlenül” a szerencsétlen árvákat, akik különféle véres módon távoznak az örök vadászmezőkre. De mivel ez nem egy 18 pluszos móka, ezért az elhalálozásuk után a képernyőn felbukkan egy furcsa kis lény, és lila festéket ken oda, ahová a belsőségek fröccsennének egy felnőttebb kategóriába sorolt alkotás esetén (nyami). Már előre fogalmaztam magamban a cikket, miszerint „az Edna 2 az előd mondanivalóját alulról sem nyaldosó, rettenetesen öncélú erőszakkal operáló trutyimutyi, amiben még Lili múltjáról vagy a tettei mozgatórugójáról se tudunk meg semmit. 4 pont”. Szerencsére az első néhány óra után úgy megváltozik a játékmenet és a történetmesélés, hogy erősen át kellett értékelnem magamban a véleményemet róla. A kaland második felében meg már szinte tapsikoltam, olyan ötletes kreatív megoldások jöttek szembe. Első körben a bentlakásos iskolából kijutva kinyílik a világ, és az addig erőteljesen lineáris játékmenet is megváltozik. Némileg behatárolva, de mi dönthetjük el, hogy hova megyünk és miképpen fogunk neki a továbbjutáshoz szükséges feladatok megoldásának.
Másrészt új elemként megjelenik az alternatív valóságba, a Limbóba történő átjárkálás is. Ez annak köszönhető, hogy dr. Marcel hipnotizálja szerencsétlen Lilit, hogy mostantól jó kislányként engedelmes rabszolgaként kövesse a parancsait. Harvey, a plüssnyúl pedig itt lép a képbe új szerepében: ő az, aki minden egyes alkalommal felbukkan, és helyreteszi a kislányt, amikor az valami „csínytevésen” töri a buksiját. Pedig a kalandjaink során nagy szükségünk lenne olyan apróságokra, mint a hazudozás, éles tárgyakkal való játszadozás, dolgok felgyújtása, alkoholizálás és a felnőttek tanácsainak letojása. Csupa olyan dolog, amit egy jólnevelt nyolcéves csinálni szokott. Természetesen a pszichés blokkokat el kell szépen sorjában távolítanunk, ami azt jelenti, hogy hipnotizáljuk magunkat az „ooogie-woogie” varázsigével, és az éppen aktuális helyszín egy alternatív, másvilági változatába kerülünk, ahol az eszünket használva kell a tiltásokat jelképező démonokat sorban legyőznünk. Ezek után már nyugodtan kibökhetjük bárki szemét egy kötőtűvel.
Droggeljug!
A későbbiekben tehát a játékmenet a démonok legyőzéséből és Edna felkutatásából áll, aki hiába próbált elrejtőzni, mégis dr. Marcel fogságába esik (hiába öltük le az árvákat miatta :( ). Így egy halom ötletes logikai fejtörőre is akadhatunk, amik az első részben lévő homokozós - zen kertes feladványhoz hasonlóan külön képernyőn zajlanak, és a nehézségük a „rögtön a homlokunkra csapunk” szinttől a „szidjuk a Daedalic és Poki összes felmenőjét, lehetőleg németül”–ig tart. Szerencsére az új, konzolos kiadásokban egy kivételével mindegyik ilyen feladványt átugorhatjuk, ha nem kívánjuk tovább rombolni velük a játék során erőteljesen leépülő agysejtjeinket.
Ami rombolásban tetemes szeret vállal a hülye humor. Elnézést, de jobb kifejezés nincsen rá. Ha valaki szerint Rufus kalandjai Deponiában a németek legdebilebb alkotásai, akkor kicsit távol áll az igazságtól, ugyanis a Harvey’s New Eyes szerintem lepipálja ilyen szempontból. Kezdve azzal, hogy Lili, mint főszereplő nem szól egy kukkot sem az egész játék során, így egyrészt a szereplők találják ki a mondanivalóját a maguk vérmérsékletétől függően a szavába vágva. Másrészt a narrátor adja elő a kislány minden búját, baját. Vagy nem. A néhány évvel később megjelent Stanley’s Parable-hoz hasonlóan a narrátornak itt is saját személyisége van, szinte már második főszereplővé lép elő. Így pedig, mint mindenki, néha téved, néha pedig szereti elferdíteni a valót. Néha pedig még a történetmesélői szerepétől is vissza kell vonulnia pár percre, mert nem alkalmas az adott jelenethez.
Szintén a humorforrást erősíti a többi szereplő is, akik közül az újak sem teljesen komplettek, a visszatérő régiekről pedig nem is beszélve. Eljutva majd a jó üres diliházba, olyan jó barátaink fognak kotnyeleskedni, mint a mélydepressziós Peter, a folyamatosan vigyorgó barátnője, Petra, a mindig ugyanazt a szót ismételgető Droggeljug!, és Bee-man.
Amúgy az Edna 2 szerintem az elődjéhez képest sokkal több humorral és főleg sokkal elvontabb történésekkel operál. Emiatt pedig hajlamosak lehetünk elfelejteni, hogy valójában ez nem egy humoros játék. A viccelődés csak a mélyben szunnyadó tragédia elrejtésére szolgál. Ami, ha máshogyan is, mint az első részben, de úgyis a felszínre bukkan a végére. Ehhez kapcsolódik kissé, hogy hiába akart a Daedalic egy hatalmas csattanót rakni a sztoriba, SPOILER!!, a végkifejlet értelmetlenné tesz szinte mindent, ami az egész kaland során történik (a plothole-okról nem is beszélve). Tökéletesen értem, hogy a sorozat védjegye a meghökkentő csavarok bedobása a mesélésbe, de itt jóval átgondolatlanabbnak érződik, mint az eredeti játékban. Arról nem is beszélve, hogy hiába Lili a történet hőse, ő csak szinte azért cselekszik mindvégig, hogy Ednát kihúzza a pácból. Magáról a kislányról pedig szó szerint semmit sem tudunk meg. Nem derül ki, miért került árvaházba, ahogy az sem, hogy dr. Marcel miért pont rajta próbálja ki az újabb módszereit (ja, mert azok Ednánál is olyan jól beváltak régebben), de még az sem, hogy miért is ilyen érzéketlen a saját maga által okozott tragédiák iránt.
Harvey régi szemei
De elég is ennyi a történetből és a német humorból. A kaland grafikailag már 2011-ben is a szebbek közé tartozott a száz százalékig kézzel rajzolt és animált mivoltának köszönhetően. A konzolos verziók közül a switchest próbáltuk ki, és azt kell mondanom, hogy a kis képernyőn kifejezetten kellemesen néz ki a látvány. Minden tűéles, a színek pedig vibrálóak. Ellenben Tv-re kötve a dokkolóval már nem ilyen mesés a helyzet. Nem azt állítom, hogy megcsúnyulna, csak erőteljesen látszik, hogy nem fullHD-ban rajzolták, és hiába van felskálázás (ha fel van; a Nintendo gépére megjelenő játékoknál ezt sose tudni), már nem olyan éles és szép a grafika, mint kézikonzol üzemmódban.
Az irányítás egészen kellemesen lett átültetve. A point and click metódust el is felejthetjük rögtön (pedig direkte ezért vettük a Kapcsolóra, de a főmenün kívül sehol se használja az érintőképernyőt. -4 pont, Droggeljug!). Lilit amolyan J-RPG módon a bal analóggal irányítjuk, az akciógombokkal vizsgálgathatunk, beszélhetünk, vagy vehetjük fel a tárgyakat. A jobbra-balra nyíllal választhatjuk ki a nekünk kellő tárgyakat, a felfelé nyíllal meg az inventory-t nyithatjuk meg. A hátsó ravaszokkal pedig a feloldott pszichés blokkok között váltogathatunk. Nem egy atomfizika, de teljesen jól illik a játékhoz.
Az audiószekció is nagyon kellemes annak ellenére, hogy a zenék csak fő helyszínenként váltakoznak, de mégsem válnak unalmassá, vagy mennek az agyunkra (az intro/credits zenéje pedig zseniálisan van előadva a Daedalic vezetője és a játék fődizájnere, Poki által). A szinkron igazán profi munka, tök aranyos, ahogy Lili nyöszörög beszéd helyett. A többi karakter is teljes átéléssel adja elő a mondanivalóját. Szerencsére minden egyes visszatérő szereplőnek az eredeti színész adja hangját, amiért jár a pirospont (Edna még mindig olyan cukika, Harveytól meg jobban tudtam félni, mint bármikor).
Mindannyian a saját téveszméink rabjai vagyunk
Így a végére érve nem is olyan könnyű értékelnem Edna, Lili és Harvey második kalandját. Bevallom, először nem értettem, mi szükség van egy olyan játék folytatására, ami, ha nem is happy enddel (sőt, kétféle negatív befejezéssel) de kerek történetként le lett zárva. Ha gonosz akarok lenni, ez a második részből se derül ki, de legalább jól lehet szórakozni vele, ha már létezik. Ha valaki szereti a német, azon belül is a Daedalic-féle humort, és nem zavarja, hogy a legádázabb Sierra időket idéző kifacsart gondolkodásmód szükségeltetik hozzá, az szerintem mindenképpen szerezze be akár az eredeti PC-s, akár az újabb konzolos változatot, mert egy 8-10 órás agyament, de kifejezetten szórakoztató élményben lesz része.