Theropods teszt

Akik odafigyeltek töri órán, most mindenképpen hunyják be a szemüket, ugyanis ebben a remekműben nem csak Földünk sok-tízmillió évvel ezelőtti múltjába teszünk látogatást, hanem egy olyanba, ahol az ősemberek, ha nem is békésen, de együtt élnek a dinoszauruszokkal. Az intróban rögvest megismerkedhetünk rozsdás hajú hősnőnkkel, aki még kislánykorában eltévedt az ősrengetegben egy hirtelen kitört zuhénak köszönhetően. A szülei éppen időben találtak rá, hogy ne végezze egy rusnya T-rex gyomrában, azonban a gyilkos ősgyíkkal szembeszálló édesanyja sajnos nem volt ilyen szerencsés.

A lányt még évekkel később is rémálmok gyötrik azzal a szörnyűséges nappal kapcsolatban [Amikor is találkozott Trish-sel - István, a szerkesztők gyöngye], azonban ez nem akadályozza meg benne, hogy az ősközösség hasznos tagjaként felügyelje az ifjakat, meg időnként maga is vadászni menjen, ámbár szigorúan csak növényevő dinókra feni a lándzsáját. A történet úgy első félórájában a fentieket élhetjük át, míg el nem érkezünk oda, ahol a demó véget ért: miután sikeresen csapdába csaljuk az ebédnek szánt állatot, hatalmas robaj hallatszik, és egy meteorszerű, titokzatos égitest zuhan le a mennyekből, egyenesen az ősfalu szomszédságába.

Hamar kiderül, hogy nem a 65 millió évvel ezelőtti nagy kihalás szemtanúja vagyunk, hanem egyikének azon első alkalmaknak, amikor idegen lények látogattak el a planétánkra. Ugyanis az égitest nem más, mint egy meghibásodott űrhajó, a nem tervezett földre szállás túlélője pedig egy meglehetősen humanoid nő, aki amúgy nem ok nélkül látogatott el a galaxis ezen sarkába.

Ellenben erről nem fogok részleteket elárulni azonkívül, hogy az őskori meg a modern technológiával felszerelt, egymástól teljesen különböző világokból származó két fiatal hamarosan megismerkedik egymással, és a körülmények hatására először bajtársi, majd viszonylag baráti kapcsolat is kialakul közöttük, miközben megpróbálnak közösen túlélni az ősdzsungelben. Egy fordulatos, és nem csak az előadásmódja miatt érdekes történetet ismerhetünk meg a főszereplésükkel.

A játék megjelenési trailerje

Amiről azonban fogok regélni, az a játékmenet, ugyanis az meglepően szokatlanra sikeredett. A jó ideje elérhető demó alapján egy teljesen hagyományos, felfedezős, tárgyhasználós kalandjátékra lehetett számítani, aminek a legnagyobb különlegességét az szolgáltatja, hogy az általa bemutatott korszakból adódóan a szereplői bárminemű értelmes beszéd nélkül, csupán hümmögve és zagyválva kommunikálnak egymással.

A végleges program azonban nem teljesen ilyenre sikeredett; a sokévnyi fejlesztés során a játékmenetet valószínűleg többször is újratervezték, míg a készítők el nem jutottak ahhoz a formulához, amivel a legjobban ki lehet azt használni, hogy az idő nagy részében két szereplőt irányítunk, akiknek az útjába folyton valamiféle akadály gördül, ami miatt állandóan 2-3 képernyőre (vagy éppen egyetlen) korlátozódik a mozgásterük.

Ez pedig nem más, mint a nemrégiben új részt kapott Goblins-szériában olyan három évtizeddel ezelőtt kitalált mechanika: két hősünk közül egyiket-másikat vagy éppen mindkettőt felváltva terelve végigkattintgatunk mindent, ami az orrunk előtt a monitoron van, és egy idő után a hajunkat tépve próbálunk rájönni, hogy mégis mit szeretne tőlünk a drága jó dizájner azért, hogy továbbmehessünk végre.

A szituációk legalább valamennyire változatosnak mondhatóak. Például a lezuhant űrleánnyal el kell oltanunk a csúnyán szétzúzódott hajó okozta tüzet vagy éppen kihúzni a partra a folyóba belepottyant, és aléltan egy kőbe beleakadt ősleányt. Vagy ügyesen rávennünk az út közepén falatozó többméteres ősteheneket, hogy jó lenne, ha máshol fejeznék be az ebédjüket, netalántán a tenger fenekére kerülve egy óriás vízi ragadózóval fogócskáznunk. Kár, hogy ezek a részek jelentik a kisebbséget; jóval többször fogunk találkozni olyan szituációval, hogy a két lány közül az egyik fogságba esik, és vagy vele vagy a szabadon maradt társával kell kimenekítenünk. Hogy aztán egy fél perces hangulatos sztoriátvezető után újabb slamasztikába kerüljön valamelyikük, megrekedve már megint egyetlen képernyőnyi helyszínen.

Főleg nagyjából az utolsó másfél óra nem szól semmi másról, ami miatt csak azért nem lettem frusztrált, mert alig 4 óra alatt elértem a kaland végére úgy, hogy egy később patchelt bug miatt legalább húsz percre totálisan elakadtam, és csak pislogtam magam elé, hogy a tök egyszerűnek érződő aktuális feladatot ugyan miért is nem tudom abszolválni. Egy tíz évvel ezelőtt kitalált, hét éven át fejlesztett programba azért vihettek volna több változatosságot is a megalkotói. Félreértés ne essék, nem azzal van bajom, hogy a temérdek Goblins-ban látottak erőteljesen megihlették a fejlesztőket (de legalább a debil humort nem vették át), hanem az, hogy néhány kivételtől eltekintve nem nagyon aknázták ki az ebben a stílusban rejlő lehetőségeket. Remélhetőleg egy esetleges folytatás kevésbé lesz majd repetitív.

A grafikára azonban nem lehet panasz; kellemes, nagy pixelekkel dolgozó látványt kapunk, amiből külön kiemelném a képkockánként kézzel rajzolt mozgásanimációkat. Emelem a kalapom, hogy olyan kifinomult, aprólékosan kidolgozott mozgásfázisokat sikerült megalkotnia a pár fős csapatnak, amik az eredeti kettő Prince of Persia és az Another World szintjén mozognak, és tették mindezt anélkül, hogy használtak volna közben rotoszkóp felvételeket. Igazán jó ránézni. Az ősvilág is egészen változatos tud lenni, bár persze nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy nagyrészt barlangokat, dzsungelt meg mindenféle dinókat fogunk tekintgetni.

Az audioszekció is kellemes; ahogyan fentebb már írtam, rendes szinkronra ne számítsunk a szereplők sajátos kommunikációs stílusának köszönhetően, azonban pár perc után mindenkinek fel lehet ismerni a hümmögését, tökéletesen lehet hallani, mikor ki „beszél”. A muzsikák kiválóan visszaadják a korszakot a hangszerválasztásokkal, és nagyon jól aláfestik az eseményeket, ellenben ha megszakadnék, se tudnék külön dallamot felidézni belőlük. Ez persze nem baj, a hangulatteremtő funkcióját szépen elvégzi a zenei anyag.