Casebook 1899 – The Leipzig Murders teszt

Mert ki ne szeretne belebújni néha Sherlock, Mrs. Marple vagy épp Poirot bőrébe egy csavaros történet erejéig? Épp ez a vonzerő sodorta el hozzám ezt a játékot, és ha már sikerült megmenteni a Lamplight City fordításomat egy komoly adatvesztéstől (igen, ez itt a reklám helye, hehe - Ádám), ennek örömére leírom végre, hogy mi mindent tapasztaltam meg Lipcsében.

A játékmenet mindenféle szempontból klasszikusnak mondható, a fejlesztők a régen bevált módszerekbe fektették a bizalmukat. Emellett akadt néhány nagyon érdekes fejtörő is, ami feladta a leckét, és igazán jó érzés volt, amikor sikerült puskázás nélkül megoldanom őket. Némileg viszont újítás, hogy a talált tárgyak felhasználása mellett sokkal gyakrabban kellett a naplómba felvett gondolatokat tanulmányoznom a haladáshoz. Akadt viszont néhány furcsa, logikátlan fejtörő is, amelyek megoldásáért néhány extra ősz hajszállal fizettem. A beépített súgó gyakran segített a haladásban, de néha azért sikerült olyan helyzetbe is kerülnöm, amikor így is mindent át kellett kutatnom és végig kellett próbálnom, hogy rábukkanjak a továbbhaladás kulcsára.

Egy rendőrnyomozó szerepébe huppanunk bele a korabeli Németországban, aki néhány megoldatlan eset felgöngyölítését kapta következő feladatául. Szerencsére nem egyedül kellett megbirkóznom a kihívásokkal, hanem számíthattam ügyész barátom segítségére is. A történet egyszerűen indul, a nyomozók szokásos munkáját végezzük, aztán a vége felé világossá válik, hogy egy meglepetés vár ránk. Nem akarok túl sokat elárulni, de annyit talán igen, hogy mindig is érdekesnek tartottam azt a keskeny ösvényt a krimik esetében, amit nagyon nehezen találnak el az írók.

Az egyik hiba, amikor mindent az ember szájába rágnak, és túl korán tudja az olvasó, hogy miről is lesz szó a végére. A másik, talán gyakoribb hiba pedig az, amikor az olvasónak semmi esélye nincs, hogy ő maga rájöhessen bármire is, hanem a végén elé rakja az író, hogy „na igen, fordulat/meglepetés/ármány”, és az ember egy kicsit becsapva érzi magát utána. Ideális esetben valahol középen lavíroz a történet: érezzük, hogy valami nem stimmel, de nem tudjuk pontosan belőni, viszont valahogy megerősítve érezzük magunkat, amikor kiderül a végső turpisság. Ezt igazán nehéz elérni, és a játék fejlesztőinek is van még mit tanulniuk ezen a téren.

A játék angol, német és olasz felirattal jelent meg, külön pozitívum, hogy csak német szinkron készült hozzá. Üdítő volt a játék világának nyelvét hallani a szokásos angol hang helyett. A brit hanghordozás meg aztán tényleg furcsa lett volna. A párbeszédeken kívül nem kapott minden sor szinkront, de a beszéd nélküli részekbe is sikerült néhány érdekes megnyilvánulást belefoglalni. Jobban is sikerülhetett volna, ha több szinkronszínészt szerveznek be. A beszélők igyekeztek, hogy változatosabb hanghordozásokat érjenek el, de azért így is hiányzott némi extra változatosság.

A pixelekkel megfestett világ és a zenei anyag is segített jobban elmerülni 1899 Lipcséjében, külön kiemelném a kis átvezető videót, amit a helyszínek közötti utazáskor látni. Mindig is tetszett a német építészet, ezért kifejezetten örültem, hogy visszaköszönt néhány klasszikus motívum. Zenei téren jobban esett volna néhány további darab, mert elég gyakran maradt néma a háttér az alkalmi aláfestő zajokat leszámítva.