Négy hét Európában útinapló – 4. rész: Karintia

De hogy ott vegyem fel a fonalat, ahol legutóbb letettem, amikor kibattyogtam a velencei állomásra, meglepődve tapasztaltam, hogy első osztályon fogok utazni Villachig – már nem is emlékeztem, hogy arra vettem jegyet, de aztán beugrott, hogy csak pár euró eltérés volt az osztályok között. A vonatút a szokásos mód eseménytelenül telt, a táj persze ismét adott gyönyörködésre okot. Villachban aztán volt bő egy órám az átszállásra, így betértem az egyik kebaboshoz az állomás közelében, ahol aztán ettem egy igazán finom dürümöt! Első ránézésre elégnek tűnt a fele, de aztán annyira elkapott az ízvilág (meg a sok zöldség), hogy inkább befaltam egyszerre és még egy kávét is kikértem ódzkodva, de felettébb kellemesen csalódtam!

Karintia

Még mielőtt a szállásra térnék rá, muszáj volt beékelni egy nagyobb egységet, ami talán a legjobb helymeghatározás a nyaralás ezen szakaszán: Ausztria nagyon tág fogalom lenne, településen meg sokon megfordultunk. Így azért jobban behatárolhatóbb, ha valaki ezen a környéken szeretne kirándulgatni.

Bodensdorf

A negyedórás második vonatút gyakorlatilag az Ossiachi-tó mellett vitt, így már ekkor megcsodáltam a csodás tavat. A vonatról leszállva a szülők fogadtak, majd kemény két perces sétát követően már a kibérelt apartmanban is voltunk – gyakorlatilag a vasút utcájában, jó választás volt ilyen szempontból is. Meg különben is, az amerikai konyhás, nappali + kétszobás, hatalmas terasszal rendelkező lakás kiváló lehetőséget biztosított a pihenésre – egyedül a mosógép hibádzott, ami bár volt, de nem lehetett használni (teszem hozzá, nem is volt megjelölve a szállásnál). Nekem természetesen a kihúzható kanapé jutott a nappaliban, de tökéletes kényelemben aludtam minden éjszaka, ráadásul volt egy nagy tévé is, amire a laptop képét kivezetve (mert hát HDMI-kábel minden úton van nálam, hátha) még filmezésre is akadt lehetőség az esős napokon. Amúgy meg a Broken Sword 5-öt nyúztam továbbra is leginkább, meg a Korokon átot, mármint lefekvés előtt.

Innentől természetesen életbe lépett az önellátás, ami nem is volt gond, főleg, hogy két bolt is volt a közelben, egy Spar és egy Billa. Az itten bezsebelt harapnivalók, meg az otthonról hozott házi zöldségek (vééégre!) gondoskodtak javarészt a reggeli és esti gasztronómiai élményekről. Magáról a településről amúgy sok mindent nem tudok mondani, ha valaki nyugalomra és fürdőzésre vágyik, tökéletes kikapcsolódást nyújt.

1. nap: Bodensdorfi strand

Mi is lehetett volna stílszerűbb első napi program, mint egy kis strandolás? A szállástól nagyjából tíz perc sétára volt az ingyenes szabadstrand (ez viszont azzal is járt, hogy strandfelügyelő sem volt, úgyhogy gyerekeseknek amúgy csak óvatosan!), amit egy stég dobott fel az ugrálni vágyóknak – ki is használtam –, meg persze a kisgyerekeknek is volt egy elszeparált rész. Az iszapos alj ellenére a víz átláthatóbb volt a Balatonnál, a hőmérséklete pedig kifejezetten kellemes volt.

2. nap: Landskron vára, Ossiach

A következő nap azért már elhagytuk a falut, persze volt vagy 15 óra, mire elindultunk – nos igen, maradjunk annyiban, hogy ez nem rajtam múlt –, az első úticél pedig a Villach melletti Landskron vára volt. Igazából mi már a lenti sorompónál ott hagytuk a kocsit, ugyanis elvileg egy 10-15 perces út vezetett a felső pihenőhöz. Ez stimmelt is, csak kicsit meredekebb volt, mint az ember számított rá, de a vadregényes túraútvonal szerintem kárpótolta ezt a kellemetlenséget. A várhoz amúgy egy szintén meredekebb aszfaltút vitt fel, de az legalább rövid volt. Ide már csak apámmal mentünk fel, de a 658 méteres magasságról csodás volt letekinteni – és ez még csak a kezdet lesz. Én nagyon szívesen megnéztem volt a ragadozómadár-bemutatót, ha már itt voltunk, de hát nem akartam senkit megváratni, úgyhogy inkább még a lentebbi megálló szintjén sétálgattunk kicsit, mielőtt visszacaplattunk az autóhoz, immár inkább a rendes úton.

Nagyjából hat órára értünk a tó legnagyobb településére, Ossiachba, ahol egy kisebb vásár fogadott minket némi vurstlis beütéssel. Rengeteg kézműves termékből lehetett válogatni, az ételektől kezdve a különböző tárgyakig, voltak is emberek becsülettel. A stégre is kimentünk, ahonnan ráláttunk a szemközti Bodensdorfra, meg gyönyörködtünk a vásár melletti park hárfa alakú szökőkútjában. Pihentető másfél óra volt, még a sok látogató ellenére is.

3. nap: Pyramidenkogel, Minimundus

Na, elérkezett a nap, ami számomra tulajdonképpen ismétlés volt, bár teszem hozzá, hogy hét év kihagyás után egyáltalán nem bántam, hogy ismét láthattam ezeket a helyeket, főleg, hogy anno sajnos a Pyramidenkogel tetejére nem jutottam fel. Na, majd most! – gondoltam, és le is lőném előre a poént: úgy is lett.

Ezúttal tehát a Wörthi-tó partjainál mulattuk az időt, aminek első állomása az a közel 100 méter magas kilátótorony volt, amit eleve – nagyon jó érzékkel – egy 860 méter magas pontra húztak. A csavart formájú, fából épült torony körpanorámája 950 méter magasban ebből kifolyólag olyan káprázatos látvánnyal rendelkezik, amit igazán még a képek sem tudnak átadni, ezt bizony érdemes megmászni! Szerencsére tényleg csak a tornyot kell, a talpa alatt némiképp ugyanis több parkolóhely is ki van alakítva, de kell is, mert hát rengeteg az érdeklődő. Bátrak (némi pluszpénzért) amúgy drótkötélen is leereszkedhetnek, vagy használhatják a csúszópárnás belső csúszdát, ahonnan kb. 20 másodperc az út lefelé. Én inkább kihagytam ezeket a mókákat, ennyire azért továbbra sem bírom a magasságot. Felfelé is volt olyan pillanat, amikor nagyon fókuszáltam, hogy ne nézzek le, csak előre.

Innen aztán mentünk is tovább a klagenfurti Mimimundusba, ami arról nevezetes, hogy a világ híres épületeinek másolatait tartalmazza 1:25-ös arányban lekicsinyítve. De persze első az ebéd volt, mert hát a lépcsőzés következtében elszenvedett energiavesztést valamivel pótolni kellett. A helyszín éttermét választottuk, ahol büfé jelleggel lehetett többféle főételből szemezgetni: nálam a palacsintatésztás csontleves és a spagetti nyert – utóbbi amúgy savanykásabb volt a megszokott ízekhez képest, de nekem bejött.

A kertbe kiszabadulva aztán megkezdődött a pózolás a különböző frissen látott épületcsodák, például a Diadalív, az Eiffel-torony vagy a Szent Márk-székesegyház előtt. A fantasztikus részletességgel megalkotott modellek némelyike amúgy interaktív (a Tower Bridge például), emellett a modellvasutak szerelmeseinek is akadt látnivaló. Szerintem korosztálytól függetlenül kötelező program a Klagenfurtba látogatóknak. Ráadásul minden nap vetítenek félóránként egy röpke 4D-s kisfilmet is – pechemre ezen a napon pont ugyanaz ment (a kínai nagy falas), mint amikor 2019-ben voltam itt, ám igazából most is baromi szórakoztató volt!

És bizonyos szempontból még nem ért véget a nap, ugyanis sötétedés után apámmal úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a tóparti bárba, hogy alkoholizáljunk egy kicsit (ha jól emlékszem, ő aperol sprizt-t, én meg limoncellósat kértem), meg persze megcsodáljuk az immár sötétségbe borult Ossiachot. Amúgy szidnom kell egy kicsit a bárt, mert nehezen akartak észrevenni. De mindegy, összességében kellemes zárása volt a napnak.

4. nap: Villachi alpesi panorámaút

Már az előző nap is felettébb tartalmas lett az azt megelőzőkhöz képest, de most fogunk eljutni az utolsó szakasz csúcsára, és szó szerint is! Ugyanis a szombati program igazából egy hosszú kalandról szólt, mégpedig a villachi alpesi panorámaútról, aminek csúcsa a 2167 méter magas Dobratsch csúcsa. A legmagasabb autós megálló amúgy 1732 méteren található, és addig közel 10 olyan pont van, ahol meg lehet állni kicsit a tájban gyönyörködni. Mi ezekkel éltünk is természetesen. Magát a panorámautat amúgy díjfizetés ellenében lehet igénybe venni, egy személygépkocsinál ez 23,50 €-t jelentett, ami öt fő esetén szerintem aprópénz.

Nem részletezném különösebben az összes köztes megállót, de amit érdemes megemlíteni, az a három országra nyíló kilátás, a vörös sziklás Sky Walk (azért kilépni a „semmi” fölé nekem mindig para kicsit), meg az a tradicionális vendéglő, ahol bár a kínálat nem volt széles, ellenben ami volt, meg isteni finom volt, kezdve a savanykás ragulevessel, amihez fahéjaskalács-szerűséget adtak, folytatva a sort a rántott csiberészekkel és a köretként szolgáló krumplisalátával (a fiatalabb családtagoknak nem jött be, túlságosan ecetes volt nekik, amúgy hibátlan volt), egészen az almaszeletkéket tartalmazó mennyei házi almás rétesig. Rég ettem ennyire finomat! Ráadásul élő zene is szólt, úgyhogy a hangulat biztosítva volt!

Azt már előre közöltem a családdal, ha nem bánják, én szeretnék felmenni a csúcsra (de legalábbis megpróbálok), de igyekezni fogok, hogy ne kelljen rám sokat várni. Szerencsére nem bánták, még úgy sem, hogy ketten alapból nemet mondtak az első, meredekebb kavicsos emelkedőnek, de apám és a kisebbik húgom azért elindult, bírják amíg bírják alapon. Szerencsére az idő kellemes volt, így úgy voltam vele, 1 liter vízzel elboldogulok egy darabig. Meg az a tartalék napszemüveg sem jött rosszul, amit apámtól kaptam kölcsön (talán még emlékeztek, mi lett a sajátommal :-)) Az út elején megnézett térkép alapján amúgy rosszul lőttem be a távolságot, mert ahogy haladtam előre, mindig azt hittem, hogy már közel vagyok, aztán kiderült, hogy mégsem, csak egy újabb ponthoz érkeztem. Viszont az egyre inkább kibontakozó táj, meg a „ha már eddig eljöttem” érzés végül eljuttatott egészen a csúcsig. Visszanézve a készült fotókat, ez nagyjából 75 percet vett igénybe – ez persze nem tiszta erőltetett menet volt, hanem az ember nézelődött és nagyban lőtte a képeket is közben. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a nyaralásom egyik csúcspontja volt ez a nap!

Fent aztán hagytam üzenetet a kis kápolnában, illetve kinéztem a fenti vendéglőt is egy italra (a folyadékot mégis csak pótolni kell), ami végül kiegészült egy kávéval és rétessel is (utóbbi túrós volt, és messze nem olyan jó, mint a lenti vendéglős, de legalább elmondhatom, hogy 2100 méteren kávézgattam is sütiztem). Épp a csúcson nézelődtem, amikor jött az üzenet Messengeren, hogy várjam meg a húgomat. Na, ezek szerint nem én leszek az egyetlen Herczeg ebben a magasságban. Természetesen, ha előre tudtam volna, jöhettünk volna együtt, de ahogy mondta aztán, ő sem tudta, hogy menni fog-e. Lefelé legalább már volt társaság, és legalább tudtunk egymásról is képeket lőni. Közben láttuk fel-le cikázni a fenti büfé terepjáróját is a kavicsos úton. Amúgy meg kell jegyeznem, hogy pont a legelső szakasz volt a legnehezebb, mintha elrettentésnek tennék az elejére. Onnantól kezdve is volt egy-egy meredekebb emelkedő, de csak kis szakaszon és volt olyan rész is, ahol meg lefelé kellett menni egy-egy részen. Szóval, ha valaki erre tévedne, ne ijessze meg a bevezető szakasz, utána lényegesen egyszerűbb az út! Persze, hardcore túrázóknak van egy nehezebb útvonal is, de az ilyen kazuároknak, mint én, tökéletesen megfelelt ez is. Végül lefelé is kb. 75 percet mentünk, hogy aztán jóleső fáradtsággal üljünk a kocsiba és térjünk vissza a szállásra.

5. nap: Séta Steindorfba és vissza

A legunalmasabb nap következett, köszönhetően a szakadó esőnek. Amikor délután átváltott végül az idő csupán nagyon felhősbe, úgy döntöttem, hogy ha érdemi dolgot nem is csinálunk ma, de azért legalább a 10 ezer lépés legyen meg, így nekivágtam gyalog a tópart mentén a 3-3,5 km-re lévő Steindorfba, majd vissza. Mivel a part eléggé jól be volt építve, menet közben azért korlátozottan lehetett rálátni a vízre, de a steindorfi kikötőből – ami a tó egyik kvázi sarokpontja – remek kilátás nyílt a tóra. Szerencsére szárazon megúsztam a kis kirándulást, pont a visszatértemkor kezdett el megint esni. De jólesett egy kicsit egyedül lenni a nagyvilágban a Judas Priesttel. A nap zárásaként pedig megnéztem a Vademberek hajszáját (Sam Neillre emlékezve), valamint a Dunkirket, amit igazából a mozibemutató óta nem láttam.

6. nap: Villach

Miután az előző napi esőzések után ismét egy szárazabb napra ébredtünk, a délelőtt folyamán útra keltünk Villachba, hogy körbenézzünk a belvárosban és környékén, mindenféle különösebb cél nélkül. Kicsit emlékeztetett az otthonomra, csak itt nincsenek ilyen szép hegyek a háttérben. Amúgy hangulatos hely, egy délutáni sétát mindenképp megér. Különösen tetszettek a városban szétszórtan megtalálható szobrok, de persze benéztem a Szent Jakab Plébániatemplomba is – a toronyba nem mentem fel, annyira nem tűnt érdekesnek a panorámaút után. A templom szomszédságában beültünk egy kajáldába, ahol egy jó adag autentikus Kaiserschmarrnt (császármorzsát) tömtem magamba. Megküzdöttem vele, de sem a tésztát, sem a melléje pakolt almaszószt nem lehetett otthagyni.

A parkokat sem mellőztük, jártunk a Stadtpark Villachban és a Schillerparkban is. Utóbbiban található a Relief von Kärnten, ahova senki nem akart velem bejönni, de hát pont nem érdekelt. Ebben a teremben Karintia domborzati térképe található meg, amit önmagában is érdekes megnézni, de az igazi extra a közben vetített kisfilmek, amik a vásznon túl ezen a térképen is megelevenednek. Ráadásul lehetett VR-ozni is, amiben a siklóernyőzés élményét lehetett megtapasztalni. Megért pár eurót, bár angol feliratot tehettek volna a videókra. Miután újraegyesültem kint a családdal, a Dráva partján mászkáltunk még kicsit, tesztelve a fából összetákolt „nyugágyakat”. Én még elnézelődtem volna kicsit, de a többiek már szerettek volna visszaindulni, meg amúgy is megint elég felhős lett az ég.

7. nap: Napfelkelte Bodensdorfban, Monfalcone

A kakukktojás, mert hát ezen a napon visszatértem Olaszországba! Úgyis olyan rég voltam már ott :-) A család ugyanis jellemzően tengerparti nyaralásokra szokott elmenni, ezért úgymond kötelező volt beiktatni egy ilyen napot is. Még az út előtt amúgy Gradóról volt szó, aztán ez némi rossz külsős vélemény hatására Monfalconére változott, ahol szintén jártam 2019-ben a volt párommal, ami tulajdonképpen a strandolós helyszínünk volt anno. Apropó, Gradót is megjártuk akkor, de ott végül nem fürödtünk, úgyhogy személy szerint kicsit sajnálom, de tény, hogy Monfalcone egy sokkal nyugisabb hely. Mivel odáig azért kétórás autóutat kellett megtenni, a korai ébresztő miatt kaptam az alkalmon, hogy a 6 órai napfelkeltére kimenjek a tópartra, hátha sikerül pár jó képet csinálni. Az ég nem volt tiszta, de a látvány így sem volt rossz.

Az út maga hamar elröppent, annak ellenére, hogy az olasz kapus rendszerrel kicsit megszenvedtünk – nem a működési elvvel, hanem a kialakítással, hogy olyan rohadt nehéz az autóból kinyúlni, amikor pénzt dobsz be, vagy a visszajárót akarod elvenni. Volt is egy kis anyázás belőle. Hét éve az egyik kapunál pár eurót veszni hagytam, mert amikor próbáltam a tálcából felmarkolni az aprót, minden szétszóródott.

Hogy a Marina Julia strandról is ejtsek pár szót: ez az egyik legközelebbi Magyarországhoz, maga a part kavicsos, de ahogy haladsz befelé, pár méter múlva iszapossá válik. Elég sokáig sekély, ezért nem kicsit van az embernek Siófok-hangulata. Nem véletlen, hogy a stég annyira benyúlik, mert a biztonságos ugrabugrához szükséges vízmélységet elég későn éri el. Kajálás szempontjából nem a legellátottabb strand, de azért éhen nem hal, aki ide látogat. Én most a stéges büfén ettem egy csirketálat üdítős-kávés menüben, teljesen megérte, de persze vannak egyéb lehetőségek. Csak a strand előtti közvetlen parkoló fizetős amúgy, így akinek belefér, hogy 100-200 métert gyalogoljon, az ingyen parkolhat az autóval. Ami hátrány, hogy kifejezett öltözőt nem találtak a hölgyek, de ők a rendes angolvécét sem találták meg: a kocsiparkolóból érkezve ugyanis a legközelebb mosdó ilyen balkáni pottyantós :-) Külön belépő nincs a strandra, nyugágy- és napernyőbérlésért kell csak fizetni – amúgy nem kötelező használni. Ha valaki inkább a vizet és a nyugalmat szeretné élvezni és ezért hajlandó lemondani az extrább kényelmi funkciókról, teljesen ideális választás.

Amit az útról még nem mondtam, hogy rengeteg rövidebb-hosszabb alagút keresztezte utunkat. Visszafelé jártunk úgy, hogy amikor kijöttünk egy ilyenből, hirtelen ránk szakadt az ég! De szabályszerűen ömlött az eső! És teszem hozzá, a hőmérséklet is lehűlt. 30+ fokban strandultunk, mire visszaértünk Bodensdorfban, már 20˙C sem volt. Ha megláttak a szomszédok, ahogy szállunk ki a kocsiból és bemegyünk a lakásba, biztos rácsodálkoztak, hogy kik ezek az alulöltözött marhák… Emellett a napi jó cselekedet is megvolt: előttünk egy magyar autó fennakadt az egyik sorompónál, de nem beszéltek angolul, ezért hiába volt már a vonalban a diszpécser, nem jutottak semmire. Kiszálltam, és megoldottam a problémát: beolvastam a jegy kódját, amit valami miatt nem fogadott el a rendszer.

És amúgy még volt egy kis piálós lezárása a napnak, elmentünk a szomszédos Cafe Bieróba koktélozni, ami a tulajdonképp a helyi romkocsma – bár inkább hangulatában, kialakításában, amúgy nagyon patent kis hely volt. Igazából abban a pillanatban tudtam, hogy jó választás, amint beléptünk: Iron Maiden szólt a zenegépből. A tulaj amúgy nagyon kedves volt és érdeklődő, ráadásul az italokra sem lehetett egy rossz szavunk sem. Mondta, hogy másnap lesz élő zene, úgyhogy megígértük, hogy visszatérünk.

8. nap: Finsterbach Wasserfälle

Az utolsó napra megint egy könnyedebbnek tűnő kaland maradt, átvonatoztunk a szomszédos Sattendorfba, hogy megnézzük a Finsterbach-vízesést. Amit tudni érdemes róla, hogy három vízesést lehet megnézni a nagyjából 1,5 km-es túraútvonalon. Ahogy haladunk felfelé, egyre impozánsabb látványt nyújtanak a zuhatagok, de arra készülni kell, hogy nem egy pihentető útvonal, elég nagy a szintkülönbség, főleg a második és harmadik közötti szakaszon, amit rajtam kívül már csak apám vállalt be. Nem csak a víz nyújtott gyönyörű látványt, hanem a tóra lenézve is impozáns panoráma tárult elénk. Nagyjából két óra volt, mire feljutottunk a csúcsra, de persze, nem rohamtempóban haladtunk. Így is minden elismerésem apámnak, hogy 60 felett is szívesen járja a természetet – amúgy az alpesi túraútvonalon is legalább a feléig feljött, ami nem gyakorlott túrázóként szerintem szép teljesítmény, sőt, aztán valami alternatív irányba is elment nézelődni.

Amikor visszaértünk az állomásra, én közöltem a többiekkel, hogy inkább visszagyalogolok a szállásra, kell a lépésszám – ez úgyis az ellentétes irány volt Steindorfhoz képest, és különben is, mit nekem az az 5 km! Kicsit vadregényesebb volt, de tetszett, egyszer zsákutcába is futottam, ezért vissza kellett mennem pár száz métert. Nagyjából félúton láttam is a vonatukat elhaladni mellettem. Amúgy erre a napra is jutott egy jó cselekedet: holland házaspárnak segítettem vonatjegyet venni az automatából, mert valami tönkrement az egyik elektromos bicajukon. Remélem, tényleg volt a szomszédos faluban szerviz.

Miután kipihentük magunkat, ismét a Cafe Bieróban kötöttünk ki, ahol most nem csak ittunk, hanem kajáltunk is, de igazából a zene jelentette a fő vonzerőt, ugyanis Ausztria legrégebbi rockzenekara (legalábbis így hivatkoznak magukra) játszott különböző feldolgozásokat, leginkább a ’60-as évektől a ’80-asokig bezárólag. Hangulatos majdnem zárása volt egy kalandos nyaralásnak. Ráadásul ekkor jöttem rá, hogy van olyan nem ízesített sör, ami kifejezetten ízlik, mégpedig a Franziskaner búzasör hozta ezt a revelációt – azóta kísérletezem is búzasörökkel hébe-hóba, és bár mindegyiket meg bírtam inni (ami nálam már elismerés), azért ez vitte a prímet idáig.

9. nap: Hazaút, Schlossberg

Reggel igazából nem maradt más teendő, mint összecuccolni, majd útra kelni. Az eredeti tervekben Hochosterwitz vára szerepelt, mint végső látnivaló a nyaraláson, ez azonban eddigre a grazi Schlossbergre (magyarul Várhegy) változott, amihez már szintén volt szerencsém hét éve. Eredetileg amúgy a felvonón akartunk felmenni, de végül olyan helyen parkoltunk le, ahonnét egyszerűbbnek tűnt a gyaloglás, ami kvázi ki is nyírta a család kedvét. No de nem az enyémet! Alig vártam, hogy ismét bejárjam ezt a csodás várat és gyönyörködjek a kilátásban!

Míg a többiek beültek ebédelni, én kifizettem pár eurót a vármúzeumban (nem emlékeztem rá, és a pultnál fel is világosítottak, hogy csak pár éve van), ami kicsit olcsóbb is volt, mivel nem működött minden. De a lényeg a kiállított darabok mellett a legszebb kilátást biztosító pont volt. Igazából, ha már idelátogat az ember, szerintem érdemes rá befizetni, főleg, hogy 18 éves korig ingyenes, 18 és 25 között pedig opcionális a fizetés, a te döntésed. Ezután egyesültünk, és meglepődtem, hogy a többiek már indulnának. És az óratorony? – kérdeztem. Hát, nekik nem volt fontos, én viszont meg akartam nézni ismét, úgyhogy mondtam, hogy igyekszem, majd lent a kocsinál találkozunk.

A poén, hogy még én vártam rájuk lent, merthogy én nem ott mentem le, ahol feljöttünk, ugyanis attól a helytől már nem az volt logikus. Innentől aztán már tényleg semmi említésre méltó nem történt, már Magyarországon álltunk meg legközelebb az egyik Mekiben, hogy bekapjunk és igyunk valamit. Mondjuk, mielőtt visszatértünk volna az országba, én szívesen elkanyarodtam volna a másik irányba…

Karintia összességében

Igazából tökéletes kirándulóhely, mondom ezt úgy, hogy tulajdonképpen csak a felszínét sikerült karcolgatni. A Karintia Kártya oldalán érdemes nézelődni, aki erre jönne kirándulni, mert ennek kiváltásával sok minden válik ingyenessé, kedvezőbb áruvá. Nekünk ilyen programok mellett nem igazán érte volna meg, de aki kicsit aktívabban szeretné tölteni az idejét, annak szinte biztosan kötelező. Gyönyörű vidék, minden természetbolondnak kötelező!

Nem tudom, érdemes-e filozofálgatni azon részletesebben, hogy a legjobb nyaralni, mert nem igazán akarok vitát generálni, mivel nincs általános igazság, csak vélemény. Ami biztos, hogy egyedül azt csinálsz, amit akarsz, lehetsz teljesen spontán, de ebből kifolyólag az emlék is egyedül a tiéd, ami azért szerintem valahol szomorú. Persze, ez csak az én meglátásom. Ha viszont társasággal nyaral az ember, akkor bizony előfordulhat, főleg annak nagyságától függően, hogy kisebb-nagyobb kompromisszumokat kell hozni, mert mindenkinek aztán biztos nem felel meg minden! Ellenben legalább közös élményeitekről jót beszélgethettek majd utólag. Vagy annyira megutáljátok egymást, hogy soha többé nem lesztek kíváncsiak a másikra :-) Na jó, ne legyünk ennyire szélsőségesek, mindenki másképp szereti és ez így van jól.

Búcsú az AG-től

Akik a podcastet hallgatják, már értesültek arról, hogy számomra ennyi volt az AdventureGames. A szemfülesebbeknek már feltűnhetett, hogy április óta csak pár írást publikáltam az európai kalandjaimat és a podcasteket leszámítva, nem véletlenül. A többiekkel akkor közöltem a döntésemet, viszont fontos volt számomra, hogy a megkezdett 6. évad becsülettel végigmenjen. Talán furának tartjátok, hogy pont akkor történt ez, amikor ráadásul alsorozatok is születtek, de az élet ritkán kiszámítható. Igazából már az útinapló belevágásakor tudtam, hogy ennek az utolsó felvonása lesz a ténylegesen búcsúm az oldaltól, bár mint említettem, az élet kiszámíthatatlan, szóval majd az idő eldönti ennek véglegességét.

Nem igazán vannak terveim azzal kapcsolatban, hogy videójátékokkal felhasználói szintnél jobban foglalkozzak, úgyhogy nem máshová készülök, egyszerűen szögre akasztom a klaviatúrát. Itt jegyezném meg, a hobbifordítói „pályára” sem akarok visszatérni, ha valaki erre vezetné vissza a döntésemet – persze, ha kapok hivatalos megkeresést, azt nem fogom elutasítani, de a piaci helyzetet nézve ettől nem nagyon kell sajnos tartanom. Ahogy a podcastben, itt is szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvasta a cikkeimet, hallgatott a podcastben vagy nézte a videóimat az elmúlt három évben. Remélhetőleg sikerült több jobb játékra felhívni a figyelmet, és ha már valaki miattam lelte örömét egy-egy programban, már megérte ez az egész. Vigyázzatok magatokra és fogyasszátok továbbra is az oldal tartalmait!

Végül, de nem utolsósorban, szeretném megköszönni a kedves szerkesztőtársaknak is az elmúlt bő három évet. Köszönöm, hogy lehetőséget kaptam a csapat erősítésére, és hogy bátran kiélhettem írási vágyaimat az oldalon, értve ezalatt a nem kalandjátékokhoz köthető tartalmak publikálását, de örök élmény marad a podcastezésbe való belekóstolás, az oldal fejlesztésében történő részvétel (elvi síkon persze, a programozáshoz nem értek), vagy épp a kassai szerkesztői összeröffenés! A legjobbakat kívánom az oldal további működtetéséhez!