Méghozzá milyenekkel! A hónap elején ugye megérkezett a Crowns and Pawns, ami szépen betölti a Tunguska-széria jó évtizedes hiánya okozta űrt a lelkünkben, most pedig itt van nekünk a Voodoo Detective, ami teljesen olyan, mintha az elsőjátékos készítői összegyúrmázták volna a Broken Sword misztikus történetmesélését (és visszafogott humorát) a Monkey Island tropikus hangulatával és agyament feladványaival. És még a kinézete is tök olyan, mintha 1996 körül felfüggesztették volna a fejlesztését, és most rátalálva egy poros-pókhálós fiókban gyorsan kiadták volna.
A játék története az 1930-as évek elején játszódik egy képzeletbeli szigeten, Zo Wangán, aminek a lakói valaha a voodoo isteneit imádták, de manapság lecserélték őket a zöldhasú bálványozására. Az elmúlt tizenakárhány évben a helyi vállalkozásokat ellehetetlenítették a külföldi nagyvállalatok, így sorban nyílt meg a nyugati típusú szálloda, étterem, bolt, ésatöbbi. Mindez a sziget leggazdagabb lakójának, Victor Fontule-nek, meg a helyi bank tehetős vezetőjének köszönhető. Ide, a mindezek ellenére továbbra is egészen idilli szigetre költözik a testvére invitálására Voodoo Detective, aki annyira a magánnyomozók mintapéldánya, hogy még a neve is megegyezik a választott szakmájával.
Mint minden jó noir történetben, a detektív munkát némi mágiával megtámogató Mr. Detective itt is az irodájában üldögélve múlatja az időt, amikor nyílik az ajtó, és megjelenik a végzet asszonya Mary Fontule személyében. A nő előadja, hogy nemrégiben amnéziája lett csak úgy a semmiből, és szeretné, ha a nyomozó kiderítené, hogy ki is ő valójában, mert meg van győződve róla, hogy például soha az életben nem menne hozzá egy olyan alakhoz, mint a férje. Hősünk persze a könnyű pénzszerzési lehetőség reményében és az asszony bájos mosolyától elcsábulva elvállalja az ügyet (vagy, ha úgy döntünk, hogy nem teszi, akkor rögtön jön a credits, és megveregethetjük a vállunkat, hogy soha ilyen gyorsan még nem vittünk végig kalandjátékot). Innentől kezdve pedig rajtunk múlik Mary és Zo Wanga sorsa is.
A Voodo Detective játékmenet szempontjából nemcsak szépen követi a point and click klasszikusok legszebb hagyományait, hanem teszi ezt mindvégig roppant szórakoztatóan.
Azt kell mondanom, hogy évek óta nem élveztem ennyire egy ilyen alkotást, ami ízig vérig minden porcikájában csupán egy „szimpla” kalandjáték, és ami nem próbálja meg felforgatni a stílust valami QTE-vel, vagy szerepjátékos elemekkel. Ugyanis a jó 7-8 órányi sztori alatt nincs más dolgunk, mint zsebrevágni minden mozdíthatónak tűnő dolgot (hurrá, pixelvadászhatunk teljes gőzzel, ugyanis nincsen hotspot mutatás – ne felejtsük, a játék ’96-ból érkezett :)), lyukat beszélnünk a szereplők hasába, meg huszonnyolcszor körbejárni az elérhető helyeket, mert fogalmunk sincs, hogy mit kellene tenni a továbbjutás érdekében, ilyesmi. És persze agyonerőltetni a kicsi szürke cellákat a kobakunkban.
Bár a Monkey Island 2 hírhedt majmos csavarkulcsának a szintjére nem süllyedtek le a fejlesztők, azért előfordult olyan, hogy már kezdtem szidni ici-picit a felmenőiket, olyannyira kissé hátralépve és elvontan hozzáállva kell szemlélni egyes feladványokat (rád mutatok, dö WC-ben lévő aranykallantyú). Most úgy hangzik, mintha panaszkodnék, pedig nem. Kifejezetten jó élmény, amikor végre megfejtjük a továbbjutás kulcsát. Egyetlen problémám volt ezzel, hogy nem éreztem kiegyensúlyozva a dolgot. Az első három órában annyira szépen lehet előre haladni, egyszer-kétszer megtorpanva csak, hogy túlzásnak éreztem a végére hirtelen benehezedő feladványokat. Ebben az se nagyon segített, hogy bekerült egy kifejezetten egyszerű helprendszer: ha rákattintunk Mr. Detective-re, elmondja, hogy mit is kéne csinálni. Mármint, hogy mi lenne az elérni kívánt eredmény. Ezt annyira tágan teszi, hogy akár azt is ismételgethetné, hogy „Meg kell fejtenem Mary múltját”. Sőt, egyszer még be is bugosodott, mert arra utalgatott, miképpen gyújthatnék tüzet, pedig már rég ott lobogtak a lángok a zsebében (amit biztos azbesztből varrtak). Ezt azért elnéztem, és betudtam a megjelenés előtti tesztpéldány hibájának.
A roppant hagyományos játékmenet mellé kifejezetten kellemes grafikát kapunk, ami ugyanúgy kézzelrajzolt, mint a ’90-es évek klasszikusai, de nem csak szemkápráztató, rajzfilmszerű látványt tesz elénk, hanem az animációs stílusával, a felhasznált színpalettával, és talán valami filtert is használva teljesen olyan hatást ér el, mintha egy sosem látott régi/új Broken Sword lenne, csak nem 640*480-ban odarittyentve a monitorra, hanem fullHD-ban. Kellemes, és a szívünknek kedves művészi megoldás. Az audiószekció is minőségi; a szinkronban neves sorozatszínészeket, vagy olyan veteránokat hallhatunk, akik között adódik, aki például a Mass Effectben kölcsönözte a hangját egy fontosabb karakternek. A zenék pedig igazán fenomenálisak. A korszakból adódóan igen hangulatos jazz-szerzeményeket hallhatunk, amit néhol vidámabb, néhol komorabb hangvételű nagyzenekari szerzemények is megfűszereznek, a tipikus trópusi hangulatú dallamokról nem is beszélve. A muzsikákért leginkább két olyan név felel, akiket nem nagyon kell bemutatni senkinek sem: Peter McConnell, akinek a Monkey Islandektől kezve a tavalyi Psychonauts 2-ig rengeteg fülbemászó szerzeményt köszönhetünk; és Jared Emerson-Johnson, aki a Telltale házi zeneszerzőjeként több mint 50 kalandnak írta a felejthetetlen dallamait.
Egy történetorientált, humoros játéknál természetesen fontos összetevő a sztori és a benne elsütött viccek minősége. Az előbbi boncolgatását direkt kerülöm az alapokon kívül, mert kifejezetten érdekes és jól összerakott lett, amit mindenkinek érdemes magának felfedeznie, mert így kiváló hajtóerőként szolgál az izzasztóbb fejtörőknél. A humora meg nagyon érdekes egy állatfaj. Elsőre azt hittem, hogy fullban lesz nyomva a kreténség benne, ugyanis az intro alatt meggyullad a fejlesztők lógója az iroda gyertyájától, így el kell oltanunk gyorsan. Szerencsére ez az egyetlen ilyen ökörködés. Később inkább vicces szituációkat, mókás szóvicceket láthatunk, mintsem olcsó képi humort. Ami szintén kissé furcsán hatott, hogy ahogy haladunk előre, és tudunk meg minél többet Mary múltjáról, úgy kopik ki humorfaktor, és így eléggé komor dolgok is előfordulnak úgy az 5. óra után.