Valamikor a távoli(?) jövőben megkapjuk a választ arra a kérdésre, amin már az egyszerű parasztlegények is mindig elfilozofálgathattak, amikor sok ezer éven keresztül az éjszakai ég milliónyi csillagát fürkészték: vajon van odakint valaki? Igen, van. Csak egy a gond: a Psy-Prime-ra elkeresztelt bolygó lakói hiába tűnnek fejlettnek, annyira azért nem civilizáltak, hogy békében éljenek egymás mellett, inkább vidám atomháborúsat játszanak egy jó ideje. Természetesen parázs vita alakul ki, hogy egy ilyen agresszív fajjal érdemes-e felvenni a kapcsolatot, ezért egy újfajta álcatechnológiával felvértezett kutatóállomást küldenek a bolygóhoz, hogy nagy titokban vizsgálja ki, van-e értelme foglalkozni a lényekkel.
Az állomás háromtagú tudós-csapatával a kapcsolat egy idő után rejtélyes körülmények között megszakad, és ha ez se lenne elég, az álca is kikapcsol, ami miatt fennáll a veszélye annak, hogy a bolygó agresszív népe tudomást szerez arról, hogy létezik egy számukra idegen, értelmes faj, aminek tuti jó móka lenne a leigázása. Mielőtt bekövetkezne a katasztrófa, a mi dolgunk lesz kideríteni, mi történt a kapitányból, egy biológusból és egy mérnökből álló legénységgel, és ha már ott vagyunk, tüntessünk el minden nyomot, amiről a Psy-Prime lakói rájöhetnének, hogy ki rakott egy bazi nagy űrállomást a fejük fölé. Mindehhez be kell járnunk a kemény kettő szintből álló objektumot, miközben első körben visszaállítjuk az energiaellátó meg a létfenntartó rendszerek működését, hogy aztán megismerhessük a ki tudja hova lett tudósok búját-baját, meg persze a kutatásukat is, melyről többek között azért kiderül, hogy nem csak a flóra meg a fauna távolról történő nézegetésében merült ki.
A Station játékmenete a temérdek audionapló felkutatása és az okosan felépített logikai feladványoknak hála a sétaszimulátorok és a hagyományos kalandjátékok között foglal valahol helyet. Az alig másfél-két órás élményt nyújtó kalandozás során tehát lassacskán felfedezzük az állomás helyiségeit, apránként összecsipegetjük az eseményeket elmesélő sztori-morzsákat, megfejtjük a tudósok titkait (van itt a szerelmi drámától kezdve a bolygó lakóinak evolúcióját fejtegető értekezésen át a különféle etikai kérdéseket felvető kísérletekig sok minden). A továbbjutásban és a történet felgöngyölítésében néha kizökkentenek a logikai feladványok, elvégre egy űrállomás nem lenne az igazi, ha csak két gomb benyomásával lehetne mondjuk újraindítani a létfenntartó-rendszert. Minden asztronauta csak arra vágyhat, hogy a valószínűsíthetően erőszakos módon elhunyt kollégái által kitalált bonyolult metódusokon rágja át magát, ha szeretne némi oxigént lélegezni a nem túl távoli jövőjében.
Ha már feladványok. Bár mindegyik viszonylag logikusra és saját kútfőből megfejthetőként lett megszerkesztve, időnként azért látszik, hogy a nyúlfarknyi játékidő meghosszabbítására lettek belerakva a játékba. Azt még talán el lehet hinni, hogy a raktárban olyan katalógusrendszer használatos, aminek a fura piktogramjai révén kiküszöbölhető, hogy bárki bármikor kicsempésszen némi radioaktív izotópot, meg egyéb veszélyes alkatrészeket (de akkor meg minek van magyarázó táblázat a rendszer működéséről?), de például a reaktor helyes működéséhez szükséges energiacellák behangolása teljesen értelmetlenül sikeredett túl bonyolultra. Ha egy valódi állomás sorsa múlna ezen, már rég mindenki kinyiffant volna, amíg az egyszemélyes mentőexpedíció megfejti a rakoncátlankodó reaktor rendberakásához szükséges kódokat.
Szintén élet-idegennek éreztem az olyan eseteket, mint amikor a továbbjutáshoz nélkülözhetetlen kulcskártya olyan szekrényben leledzik, aminek a kinyitási metódusa a mai okostelefonok 9 pöttyös-vonalhuzogatós módszerét használja, ÉS semmi utalás nincsen arra, mégis mi lehet a kirakni kívánt forma. Sok szerencsét hozzá :). Mi ez, ha nem értelmetlen időhúzás? Az ilyen apróságok miatt tudok csak valamennyire haragudni a játékra; kár, hogy ezek kissé megkeserítik az amúgy nagyon jól megteremtett hangulatot. Fogadni mernék rá, hogy szintén a játékidő növelésére lett úgy felépítve a játékmenet is, hogy a továbbjutáshoz időnként vagy ötször be kell járnunk a nem túl nagy létesítményt az éppen szükséges tárgy megtalálása érdekében. Annak ellenére, hogy mindez kissé frusztráló tud lenni, valahol azért megértem a fejlesztőket: elvégre, ha tudjuk, mit hol találunk, és mit milyen sorrendben kell megtennünk, akkor alig 30 perc alatt simán lehet teljesíteni a játékot, ami azért valljuk be, édeskevés.
Szerencsére a viszonylag tök egyszerű, generic sci-fi történet tartogat a végére pár olyan csavart, amikre, ha magunktól nem jövünk rá a sok kis apró jelből, akkor elismerően fogunk csettinteni, hogy igen, hiába is volt rövid az élmény, de azért megérte végigrohanni rajta. A történet végülis egészen kiemelkedő része a kalandnak.
Bár nem horror-játékról van szó, de amolyan sajátos hangulati elemként a kedves fejlesztők kiaknázták az elhagyatott, az energiaproblémákból adódóan időnként sötétségbe boruló űrállomás kínálta parafaktort. Általában nem szoktam félni játékon (még a Resident Evil 7-et, meg az Evil Withint is inkább gusztustalannak tartom, mintsem ijesztőnek), de itt vagy háromszor sikerült egy ültő helyemből ugrani egy szépet néhány jumpscare jelenetnél. Ergó az erős idegzet nem árt néha a kalandhoz, főleg, hogy sokszor bárminemű előjel nélkül, a nagy nyugis felfedezés közben érkeznek a pár másodperces horror elemek. Talán még a játékmenethez kapcsolódóan illene pár szót ejteni az irányításról is, de olyan egyszerű, több tucat játékban már látott kiosztás van használatban, hogy megkímélnék ettől most mindenkit. Az egyetlen említésre érdemes dolog, hogy nem árt sűrűn nézegetni a Ps-es controllerrel a háromszögre, boxoson az Y-ra megnyíló virtuális kézi-készülékünket, amiben az aktuális tennivalókon túl a valós időben frissülő térképet találhatjuk meg.
Technikai oldalról a Station viszonylag jónak mondható, mind Pc-n, mind konzolokon. A grafika az esetek nagy részében egészen kellemesen tud kinézni; sőt, egyes lakóhelyiségek olyan részletesen ki vannak dolgozva, amire példát Unity engine-s játéknál még nem nagyon láthattunk. A sebességgel mind Ps4-en, mind Boxon sajnos vannak problémák: 30 FPS-nél többre még Pro-n se számítsunk, ahogy minőségi V-sync-re se (mindezt úgy, hogy valószínűleg a sima PS4-es GPU van csak használatban, be se kapcsolnak a nagyobb teljesítményű rendszert hűtő ventillátorok; és ahogy nézem a jútúbon, One X-en is ez a helyzet). Szinte rossz érzés volt mozgatni a kamerát, úgy szét akart esni minden egyes mozdulatnál a kép. Általában nem szoktak zavarni az ilyesmik, de ha egy játék a környezetünk felfedezésére épít belső nézetből láttatva, akkor ne érezzük már fél órányi játék után, hogy ki akarna folyni a szemünk a fülünkön keresztül. PC-n a megfelelően erős gép megléte esetén szerencsére eltűnnek ezen problémák: szép smooth, a képernyőről majd lefolyó képernyőfrissítést és minőségi V-sync-t kapunk. Az audioszekció is rendben van, kellemes, a sci-fis atmoszférát erősítő dallamokat, a történésekhez illő hangeffekteket (jumpscare-ek, khm), és viszonylag jó munkát végző szinkronszínészeket hallhatunk. A konzolos grafikai problémákon kívül buggal nem nagyon találkoztam a programban, kivéve, hogy volt egy feladvány, amit biztos, hogy nem teljesen úgy sikerült megoldanom, ahogy a készítők tervezték, de ez inkább vicces, mintsem bosszantó glitch (ha valakit érdekel, kommentben szívesen kifejtem a Fácsén :) ).
Összességében azt kell mondanom, hogy a Station egy egészen kellemes alkotás, amire ugyan nem fogunk a stílus megreformálójaként gondolni (sőt, szerintem fél év múlva már sehogy se jut majd az eszünkbe még a címe sem), de a nem túl mély, mégis váratlan meglepetéseket rejtő sztorija, a nagy átlagban érdekes fejtörői és a felfedezésre épülő hangulatos játékmenetének hála kellemes, egy mozifilm hosszúságát nyújtó szórakozás lehet a stílus rajongói számára. Csak lehetne hosszabb. A néhány hibája és a rövidsége miatt én azt mondom, hogy mindenképpen várjuk meg, amíg le nem árazzák némileg, vagy hozzánk nem vágják egy bundle-ban, mert egyszer mindenképpen érdemes végigmenni rajta, csak nem 15 eurós áron…