A Vállalat 427. alkalmazottjakként tengeti szürke hétköznapjait Stanley, az egyszerű irodai jómunkásember, aki hetek, hónapok, évek óta mást sem csinál, mint üldögél a saját kis irodarészében és fáradhatatlanul nyomkodja az előtte lévő számítógép billentyűit (ismerős?). Egy szép reggel történik pedig, hogy leül a régi idők 486-osára emlékeztető kompjútere elé, és várja az instrukciókat, hogy melyik gombot is kezdje ütlegelni a klaviatúrán. De az instrukciók aztán elmaradnak.

Ahogyan a Vállalat többi munkatársa is. Stanley felfedezi, hogy az egész irodaépület teljesen üresen áll: sehol senki a sok robotoló szerencsétlen közül, akik naphosszat csak telefonálnak, meetingelnek, pivot táblát készítenek, és mindenféle vendiagrammákat raknak össze arról, milyen csodálatos dolog is öltönyös rabszolgaként létezni. Hősünk ekkor igen hosszú ideje először felkel az íróasztalától és elindul kideríteni, hova is lett így nagyhirtelen mindenki. Végigsétál a kihalt, üres, és mindenféle ákom-bákomokkal teleprintelt papírokkal kidekorált folyosókon, pedáns lényét nem meghazudtolva sorban kikapcsolja a Passziánszt és Dos Navigatort fáradhatatlanul futtató gépeket, leül egy kávéra a pihenőszobában, és betér a tárgyalóba is, hátha ott rálel munkatársaira.

The Stanley Parable- screenshot 1

Ekkor az élete válaszút elé érkezik: a kétfelé nyíló folyosón elindulhat Balra és Jobbra is. Stanley élete, jövője és maga a lénye is attól függ, hogy melyik utat választja. Szót fogadhat a fülébe folyamatosan duruzsoló hangnak, a történteket egyfolytában kommentáló Narrátornak. VAGY megpróbálhat a saját feje szerint cselekedni: ha azt hallja, hogy „Stanley ekkor úgy döntött, balra folytatja tovább a keresést köddé vált munkatársai után”, akkor elindulhat akár jobbra is, de vissza is fordulhat ahonnan jött. DE vigyázat! A Narrátor amellett, hogy szeret hazudni, elferdíteni az igazságot, hízelegni, könyörögni, fenyegetőzni, hogy a játék hőse kövesse az iránta megszabott történet folyamát; igazi teljhatalommal rendelkezik. Ha kedve tartja, átrendezheti a szobákat, folyósokat zárhat le és nyithat meg, felboríthatja a tér-idő törvényeit, akármikor megölheti és újjáélesztheti a szerencsétlen fickót, sőt, ha neki nem tetsző események történnének, akkor bizony bármikor rányomhat a Game Over vagy a New Game gombokra. Szó szerint bármit megtehet, hiszen ez egy videojáték. Stanley pedig egy videojáték szereplő, kinek Istene a készítők által mérhetetlen hatalommal felruházott Narrátor. Szerencsétlen irodai alkalmazott, aki egyik nap még éli az unalmas életét, a másik nap pedig egy egoista szadista örült által felállított, végtelenített labirintusból, és a saját elméjének fogságából próbál megszabadulni... (és ez csak a bevezető volt, remélem bírjátok még szusszal mert a java még hátravan! - Norbi)

Mint minden hőssel, így Stanley-vel is előfordulhat olyasmi, hogy a világegyetem, az emberiség, és a civilizációnk sorsa nyugszik a vállán; így megtörténhet vele, hogy a világ meghódítására törekvő gaz tudósok agymanipuláló masináját kell felkutatnia és megsemmisítenie, mielőtt az ördögi készülék nyáladzó idiótát csinálna gyanútlan áldozataiból. DE mi van, ha Stanley csak álmodik? Elvégre egy hang fáradhatatlanul szónokol a fejében. Ő pedig a számára oly ismerős, mégis a józan észnek ellentmondó módon kifacsart irodaház folyosóin kóvályog, ahogyan az ember azt a folyton visszatérő rémálmaiban szokta. DE mi van akkor, ha netalántán csak kiégett pár dióda a fejében, és azért rohangál kiabálva össze-vissza, mert összeroppant a napi munka során felhalmozódott stressztől, aminek köszönhetően hallucinálja a gyakorló drogosokat megszégyenítő kalandot? DE mi van akkor, ha ő tényleg csak egy programban szerepel, amelynek írója van, grafikusa, programozója, pályatervezője, scriptelője és forgatókönyve; és mi történik, ha egy bugnak hála az előre eltervezett játékmenet felborul, tervbe nem vett események történnek meg, és még maga a Narrátor sem tehet semmit a sztori megfelelő irányába történő folyása visszaállításának érdekében. Stanley helyében én meg lennék szeppenve.


A 2011-es év nyarán a Dear Esther-nek köszönhetően a köztudatba berobbant járkálós kalandstílusnak eddig csupa ötletes képviselője akadt, de azt kell mondanunk, hogy Stanley és a Narrátor bizarr kalandja a legfrappánsabb mind közül. A fenti bekezdésekben próbáltuk visszaadni azt az élményt és hangulatot, amelyben részünk lesz a „játék” során. A Stanley Parable-nek, mint minden történetnek, EGY kezdete van (melyet sokszor át fogunk élni), és vagy egy tucatnyi befejezése. Játék közben semmi más dolgunk nem lesz, mint a 427-es irodából elindulva körbesétálni a kb. 20 szobából álló épületet, és megpróbálni felfogni, ami közben történik velünk. Ez az a játék, amely, ha az első 2 percben beszippant magába, akkor nem is ereszt, amíg végig nem megyünk az összes felbukkanó választási lehetőségen és történetszálon. Sosem tudhatjuk, hogy befordulva a következő sarkon, mi is fog történni velünk! Ez az aprócska momentum adja az egész kaland varázsát; ennek köszönhető, hogy bár mindig szinte csak ugyanazokat a falakat látjuk, sosem fullad unalomba a játék, és hogy nem leszünk frusztráltak amiatt, hogy csak nézünk zavarodottan, miközben megállás nélkül éljük át a „most mi van?” életérzést.

A program az első perctől az utolsóig tökéletesen ki van számolva. Bár az alapötlet nem teljesen új, hiszen pár éve a középgagyi szintet épp' súroló Felforgatókönyv című film szinte teljesen ugyanerre az alapsztorira épült, mégis elégedetten csettinthetünk, milyen profin képesek a készítők az audiovizuális elemek ilyen egyszerű használatával ILYEN sajátos atmoszférát megteremteni. Elvégre mit is látunk? Egy interaktív mesekönyvet, amely folyamatosan aszerint alakul, mit is teszünk, miképpen reagálunk az előttünk megjelenő problémákra. Mindezt az teszi még különlegesebbé, hogy maga a bejárható 3D-s terület szinte csak dísznek van, mivel a valódi történet közöttünk és a Narrátor között fennálló kapcsolat alakulásában zajlik!

The Stanley Parable- screenshot 2


Idén már párszor volt szerencsénk dicsérni az egyes kalandokban hallható, a szokásosnál minőségibb szinkronmunkát, a virtuális Oscart mégis a Stanley Parable Narrátorának osztanánk ki. Félelmetes, hogy ez az alapjáraton kedves, egy középkorú jólszituált úriembernek elképzelt alak milyen ügyesen végig tudja zongorázni az érzelmeink teljes skáláját. Személyes istenségünkként tekintünk rá, aki megóv, és vigyáz ránk a kaland során szembejövő veszélyekkel szemben. Mindent elkövet, hogy bízzunk benne, és mint egy szigorú isten/vezető/apa, nem csak kedveskedéssel és hízelgéssel, hanem a lelkünk mélyére hatoló büntetésekkel tesz meg mindent, hogy a helyes útra terelhesse a megtévedt játékost. Egyszerűen imádom/utálom. (persze az élmény minél tökéletesebb átéléséhez egy erős-közép angol nyelvtudás megléte nem árt, ha van) Eddig talán a Bastionben és a Bard’s Tale-ben volt hallható minden idők legzseniálisabb narrációja. EDDIG.

Mivel tesztünk anyaga nem egy átlagos kalandjáték, így hagyományos értékelésre sincsen szerintem nála szükség (hmm, mintha ezt már írtam volna valahol idén). A játék grafikája teljesen funkcionális, mely célra teljesen megfelel a lassan egy évtizedes (!) múltra visszatekintő Source-engine, az irányításban sem találtunk kivetnivalót (bár azt azért megjegyeznénk, hogy igencsak felelőtlenség egy ilyen alkotásban bugot hagyni – elvégre végig azzal etetnek minket, hogy csak egy bug, amit látunk – mégis az egyetlen programhibát az irányítás egy kis aprócska bénaságával sikerült kicsikarni a játékból. Nem áruljuk el, mi az, mindenki keresse meg szépen :)). Zeneileg is rendben vagyunk, az eseményeket tökéletesen aláfestő dallamokat hallhatunk, bár egy olyan muzsikát nem tudnánk felidézni, ami maradandó nyomot hagyott volna bennünk (akkor most jó a zene vagy sem? - Norbi)

A Stanley Parable-t mindenképpen ajánlanánk az olyan vállalkozó kedvű bátraknak, akiket nem zavar, ha egy fejlesztőgárda hülyére veszi. Folyamatosan, vigyorogva és pofátlanul. Meg persze mindenki másnak is, akik szeretnének egy igazán különleges kalandban részt venni! (mazochista hajlamúaknak pedig egyenesen kötelező a beszerzése! ).

The Stanley Parable- screenshot 3


Írásunk végén még megjegyezném, hogy mindenféleképpen érdemes kipróbálni a kaland demóját is (a Steamen tölthető), ami a főjátéktól teljesen független, mini-sztorit mesél el, amiben Narrátor barátunk megpróbálja megmutatni, milyen is egy igazán különleges demonstráció. Bár egy másodpercre sem pillanthatunk bele a Stanley Parable-be, mégis átélhetjük annak hangulatát és esszenciáját (magyarán már itt is meg leszünk szívatva egy párszor...).

A 2022-es Ultra Delux változatról

Amikor 2022-ben megjelent Stanley fura kalandjainak bővített kiadása, nem nagyon hittem, hogy az eredeti őrületet lehetséges minőségi módon tovább fokozni, így a bokros teendőim miatt durván elmentem mellette. Pedig ez öreghiba volt. Ugyanis a The Stanley Parable: Ultra Deluxe nem egy szimpla cashgrab DLC-szerűség, hanem ugyanolyan zsenialitással és kreativitással teli kiegészítése, újragondolása, és valamennyire még folytatása is az eredetinek (vagy mégsem, elvégre a Narrátornak sosem lehet hinni), mint amikor az egész nem volt más, mit két, egyetemről nemrég kikerült fiatalember különleges Half Life 2 módja.

Első indításkor a játék a némileg sajátosan humoros beállítások után (ami minden alkalommal egyre mókásabbá válik, így érdemes időnként újraindítani a programot és nem csak simán alvásba tenni a konzolt, ha végeztünk a játékkal) megkérdi, hogy először van-e szerencsénk Stanley sajátos purgatóriumában elmélyedni, vagy netalántán már veteránok vagyunk a Narrátor szívatásában. A válaszunktól függően rögvest, vagy néhány lefutott kör után egy sosem látott ajtó nyílik az irodából a nagyon kreatív „Új tartalom” felirattal, nehogy véletlenül elmenjen mellette, aki ezt az új tartalmat keresi. Erről gyorsan kiderül, hogy nem más, mint egy folyosó, meg egy lift, és ennyi. A Narrátor némileg összeroppan, hogy a fejlesztők képesek voltak ennyivel kiszúrni a rajongók szemét, ezért a kezébe véve a dolgokat (van neki egyáltalán amúgy olyanja?) egy virtuális múzeumba viszi Stanleyt és magát a játékost is.

Itt első körben megtekinthetjük, hogy a több mint egy évtized során a gamer magazinok és a steames értékelések mennyire magasztalték égbe az eredeti Stanley Parable-t, aztán lehull a lepel, és előkerülnek a nem egészen annyira pozitív kommentek is a művel kapcsolatban. Az őrület pedig innentől veszi kezdetét, a Narrátor ugyanis úgy dönt, megmutatja a sok károgónak, mi a jó, és megtervezi, milyen is lenne egy valódi folytatás, avagy egy kis időre megkapjuk ebben a DLC-ben a nem létező Stanley Parable 2-t, de erről egy szót sem fogok spoilerezni, hogy milyen; mindeniknek meghagyom a felfedezés örömét. Főleg, hogy még pár napig behúzható a kiadás Ps Plusban Ps4-re és 5-re is.


Maga a konzol verzió kifejezetten minőségi port; a Source engine-nek búcsút inthetünk, immár Unity duruzsol a motorháztető alatt, ami a sima Ps5-ön zökkenőmentesen mozgatja ezt a grafikát. Mindvégig úgy suhanhatunk Stanleyvel, mint kés a vajban. Bár, azért valljuk be, nehéz dolga nincs az engine-nek, mert azért mégis egy évtizeddel ezelőtti látványt kapunk, csak kicsit megszépítve és persze nagyobb felbontásban prezentálva. Az új helyszínek amúgy kifejezetten kreatívak, egy időre még a jól megszokott folyosóknak is búcsút inthetünk, és némileg nagyobb tereket is bejárhatunk. Az irányítás kézreálló, persze lövöldöznünk nem kell, de ritkán találkozni szerintem ennyire kezes belsőnézetes játékkal. A DualSense képességeit ellenben sajnos nem nagyon használja ki, max időnként akarja kikapni a rezgés a kezünkből a controllert, és ebben ki is merül a dolog.

A szinkron továbbra is zseniális, Kevan Brightingot nem ok nélkül jelölték BAFTA-ra a Narrátor szerepéért. Szerintem kevés ilyen karakter létezik bármilyen médiumban, amiről semmit sem tudunk, és mégis képes csak a hangját használva gyűlöletet, sajnálatot, dühöt, szomorúságot, és sok más érzelmet kiváltani a közönségéből. Zseniális.

Ahogyan az alkotás humora is. Bár néha merőben fárasztóvá tud válni az élmény (azt a hülye vödröt, amire teljesen ráfixál a sztori egy részében a mesélő, a legszívesebben pozdorjává zúztam volna; és tudják ezt a készítők is, mert lehetőséget adnak rá… ), szerintem aki leül a Stanley Parable Ultra Delux elé tuti, hogy arcára fagyott vigyorral fogja keresni az újabb és újabb blődségeket.
Tegyetek ti is imigyen!