A játék cselekménye egy színházban veszi kezdetét. Jegyet váltunk egy előadásra, megkeressük a helyünket, és megvárjuk, amíg szétnyílik a függöny, hogy megkezdődjék az előadás. Ugyanis a valódi cselekménybe csak most fogunk belecsöppenni, és ezt szó szerint értsétek.
Hirtelen egy vihar áztatta sziget mólóján találjuk magunkat, ahol megismerkedünk a 8 főszereplő egyikével, a svéd nyomozóval, Gustaf Gustavval. A sziget a híres feltaláló, Nikola Tesla tulajdonában áll, és ahogy a több más szereplőt, úgy a nyomozót is ő maga invitálta oda. Azonban ahogy azt már Agatha Christie 10 kicsi négeréből tudhatjuk, egy szigeten összezárt, előkelő csoportban mindig akadnak olyanok, akik épp most akarják kiélni a gyilkos hajlamaikat. Mondanék még pár szót a cselekményről, de azzal máris elspoilerezném az eseményeket, az meg elég ronda dolog lenne egy krimi esetében. Ezért inkább térjünk rá arra, hogy miért is mondtam azt, hogy szó szerint belecsöppenünk a történetbe.
Nos, a körülbelül 6 órányi játékidő alatt igazából nem fogjuk irányítani egyik karaktert sem, nem fogunk megoldani egyetlen fejtörőt sem, és beszélgetni sem fogunk egyik szereplővel sem. De hát akkor mi a fenét fogunk csinálni benne, kérdezhetnénk. A válasz tök egyszerű. Mi, játékosok leszünk a 360 fokos kamera, egy megfigyelő, egy kém. És igen, mindezek ellenére is állítom, hogy a The Invisible Hours, még ezzel a zéró játékmenetével is az egyik legjobb narratív kalandjáték, amivel valaha játszottam.
Ez az állításom akár meglepő is lehet, hiszen épp az előzőleg bemutatott Last Stop játékot pont azért szapultam, mert nem volt benne valódi játékmenet. Csakhogy van a két alkotás között egy óriási különbség, mégpedig az, hogy a Tequila Works csapata egy percig nem hülyít bennünket azzal, hogy ők valami baromi jó, döntéseken alapuló és modern játékmechanikát nyújtanának nekünk. Sőt, már az elején figyelmeztetnek rá, hogy a The Invisible Hours nem más, mint egy interaktív színházi előadás, ahol csupán az lesz a dolgunk, hogy megfigyeljük az eseményeket, és összerakjuk a történet darabkáit.
Ezeket a darabkákat aztán 5 fejezeten, plusz egy bónusz fejezeten keresztül rakosgatjuk majd. A bónusz fejezetet egyébként nem kapja meg mindenki, csak azok, akik bizonyos pillanatokban jó időben voltak jó helyen. Nem nehéz amúgy rájönni, hogy mik ezek a pillanatok, és egészen érdekes, bár kissé durva ajándékot kapunk érte.
Az előbb elmondottak alapján azt gondolhatnánk, hogy a játékmenetről nem sok mindent lehet mesélni azon kívül, hogy szabadon bejárhatjuk a teljes szigetet miközben azt kutatjuk, hogy épp miben mesterkednek az egyes szereplők. Háát, nos igen. 90%-ban valóban ezt fogjuk csinálni, a maradékban pedig tárgyakat vizsgálgatni, Tesla naplójának lapjait, valamint az egyes szereplők levelezését keresgetni.
Van azonban egy fontos funkció a játékos tarsolyában, ami teljesen kiiktatja az unalomba fulladás lehetőségét. Ez pedig a játékos teljes uralma az idő felett. Az időt ugyanis kedvünkre vissza-, illetve előretekerhetjük, hogy egy adott szituációban, illetve időpontban egy másik karakter szemszögéből is megismerhessük a történteket. Ez azért fontos, mert viszonylag nagy területen játszódik a cselekmény, és a szereplők csak nagyon ritkán tartózkodnak együtt egyetlen helyiségben. Ezért, ha például tudjuk, hogy az egyik szereplő épp a saját szobájában szöszmötöl valamivel, de épp nem érünk rá megnézni, hogy mi az, akkor elég csak visszatekerni az időt, és az ő idősíkján folytatni a történetet.
Az időbeli és a térbeli mozgásunknak köszönhetően óriási szabadság hull a játékosok ölébe, mert többféleképpen is végigjátszhatjuk a történetet. Lesz, aki az elejétől a végéig csak a nyomozó szemszögéből követi majd az eseményeket, de akad majd olyan is, aki rögtön az első fejezetben végignézi az összes karakter idősíkját, és csak azután ugrik a következő fejezetre.
A játék legfőbb erénye egyértelműen az írás és az ehhez társuló szinkron, valamint a motion capture technológiával rögzített színészi játék. A Rob Yescome által írt forgatókönyv szerintem simán nevezhető az egyik legjobbnak, amit valaha videojátékok számára írtak, és csak azon csodálkozom, hogy semmilyen díjat nem kapott érte a szerző.
Annak idején, tehát 2017-ben, ez a játék tartotta a rekordot a Motion Builderben valaha használt legtöbb képkocka adatával, ami meghaladta a 2 240 000-et. Ezzel a videojátékok történetének egyik legösszetettebb motion capture felvételének bizonyult. Ez alapján sejthetitek, hogy a fejlesztők semmit sem bíztak a véletlenre a mozgás és az animációk terén, melyek merem állítani, hogy némelyik tripla A-s játék minőségét is kenterbe verik.
Maga a grafika azonban nem öregedett a legszebben, és ez leginkább a karakterek arcán látszódik meg. Persze még így is nagyon jó minőségű, de tény, hogy némelyik jelenetben néhány karakter azért elég vicces arcot tud vágni. A környezet és a tárgyak modelljei azonban egészen tűrhető minőségűek.
A szinkron és a hangok szintén kiválóak lettek. Tényleg úgy éreztem magam az egész játék alatt, mintha egy filmet néznék, csak ebbe duplán bele tudtam élni magamat. Említettem ugyebár, hogy a karakterek nem sokat vannak egyszerre egyetlen helyiségben. Azonban mindig hallani valami suttogást, vagy veszekedést, ha épp valakik a közelben tartózkodnak. Ilyenkor mindig csak nehezen tudtam eldönteni, hogy kit kövessek inkább. Az unalmasan járkáló, de épp valami turpisságra készülő személyt, vagy inkább szaladjak megnézni, hogy mi az a ricsaj a másik szobában. Az időugrások miatt ez amúgy teljesen mindegy, de mégis, amikor ezt éppen átéli az ember, automatikusan rohanna a másik irányba, mert rögtön tudni akarja, hogy min csámcsognak ott a szomszédban. Ilyen reakciókat azért nem sok játék tudott még kiváltani belőlem.