Simon the Sorcerer Origins teszt

Bár kicsit csalt a Smallthing Studios, ugyanis azt az utat választotta, hogy nem folytatást, hanem előzményt készít az eredeti Simon The Sorcererekhez, amivel valamennyire nagyobb szabadságot kapva csupán arra kellett figyelni, hogy ne nagyon kutyuljon bele a kontinuitásba, és a végére oda jussunk el, ahol annó az első rész a kezdetét vette. (Mármint biztosan így van, mert ahogyan a friss demofestes podcastben is említettem, durván kimaradt nekem hamvas fiatalkoromban a széria, ugyanis olyan 8-9 éves korom körül annyi agysejtemet pusztította el a Discworld első része, hogy soha többé nem kívántam varázslóköpenyes alakokat bámulni a monitoron; mármint a Discworld 2 megjelenéséig)

Szóval Simon most még a mágiához kevésbé, a csínytevéshez annál jobban értő kissrác, aki, miután eltanácsolták az iskolájából, új városba költözik a szüleivel, hogy új életet kezdve egy új oktatási intézményben kezdje meg majd a tanulmányait. Azt mondjuk nem gondolta volna, hogy tényleg ennyire új meg varázslatos lesz ez az élet. Ugyanis amikor a játszható intróban és egyben tutorialban felfedezi a házat, ami innentől kezdve az otthonául fog szolgálni, belépve a szobájába felkapja valami rejtélyes erő, és elteleportálja  Narniába egy kardos-sárkányos-varázslós fantasy világba, ahol rögvest találkozik Calypsóval, a vénségesen vén mágussal.

Ő közli vele, hogy muszáj megtartani a következő 3 résszel kapcsolatos kontinuitást, így nem ártana, ha Simon összekapná magát, és soványmalac vágtában junior varázslóvá képezné ki magát, hogy aztán beteljesítve az ősi próféciát legyőzze a mindenféle gonosz erőket, és megmentse a világot. Így az első komolyabb feladatunk nem más lesz, mint beterelni valahogy a botcsinálta mágusunkat a Varázsló Akadémiára.

Annak ellenére, hogy ez a rész nagyjából megegyezik azzal a fél órácskával, amihez a demót kipróbálóknak már volt szerencséje, eléggé változtattak rajta annyit a készítők, hogy ne rohanhassunk át rajta csukott szemmel, hanem például szenvedjünk egy kicsit azzal, miként szerezzünk meg néhány olyan tárgyat, amik a demonstrációban már a tulajdonunkat képezték.

És jó, ha hozzászokunk a szenvedéshez, mert a bűbájsuliba bejutva ez csak fokozódni fog, ugyanis a Simon Origins visszarepít minket kissé a ’90-es évekbe azáltal, hogy agysejtrohasztó, bár azért logikusnak mondható feladványokat tesz elénk. Mármint egy ideig; később sokszor fogjuk a fogunkat szívni, hogy kitaláljuk, ugyan mi az istennyilát szeretne tőlünk a drágalátos program. Nem szokásom egy kalandjátékot amiatt szidni, hogy szépen megmozgatja a szürkeállományunkat, azért meg pláne nem, ha ezt úgy teszi, hogy bár néhol nehezen is, de ki lehet következtetni a továbbjutás kulcsát. Ellenben afelett nem hunyhatok szemet, hogy az Origins egy idő után nemcsak azt követeli meg, hogy felvegyük azt a sajátos mindsetet, amire igen nagy szükségünk lesz az első egy óra után, ha tovább szeretnénk jutni benne, hanem konkrétan megköveteli, hogy kábé a dizájnerek agyában olvassunk hozzá.

Gyorsan elregélnék is erre egy ékes példát. A kaland 30 %-a környékén (mentéskor mindig látjuk, hol tartunk éppen a sztoriban) ki kell kutyulni egy varázsfőzetet, amihez a receptje alapján szükség van egy kis tündérporra, kettő rothadó gombára, és két kanálnyira a nálunk lévő szenteltvíz-szerű folyadékból is. Szépen bele is dobáltam ezen összetevőket a fortyogó üstbe, azonban a drága jó gyermek a szenteltvízből az istenért nem volt hajlandó két kanálnyit belerakni úgy sem, ha az üstre kattintottam, vagy megpróbáltam összeházasítani a szintén meglévő kanállal. 

Ehhez ugyanis előtte el kell bájolni az inventoryként szolgáló kalpagunkat, ami úgy lehetséges, hogy az addig megszerzett tűz- meg jégvarázst hatszor elsütjük magunkon egy olyan kombináció formájában, amire semmi utalás nincsen (korábban kellett mindenféle festményt szintén a megfelelő sorrendben felakasztani a falra, azonban ott ezt ki lehetett ókumlálni a rajtuk lévő hiányos címkék alapján). Ha ez megvan, utána Simon rögtön hajlandó a megfelelő mennyiséget belelöttyinteni a szenteltvízből a kotyvalékba, de hogy ugyan miért, azt nem kötötte az orromra. Ha ez az egész hóbelevanc utalás valamelyik régi részben található feladványra, akkor valószínűleg a veteránok nem szenvednek meg vele annyit, mint én, aki a játék világában gyüttmenként turistáskodtam, de szerintem nagyon el tudja rontani az élményt az ilyesmi (le is vontam miatta fél pontot :P).

A játékmenet többi összetevője is teljesen hagyományos; körbesétálgatunk az éppen elérhető helyszíneken (van térkép is, így a fontosabb helyek között bármikor teleportálhatunk), zsebre vágunk mindent is, amit csak lehet (ebben segítenek a bármikor előhívható hotspotok), és dumálgatunk az elég szerény populációval megáldott világ többé-kevésbé barátságos lakóival. Időnként pedig sikerül tovább gördítenünk a nem túlságosan összetett történetet. És ennyi, semmi különöset vagy nagyon lehengerlőt nem kapunk, amihez hasonlót ne láttunk volna az elmúlt húsz év bármelyik hasonló kalandjában (az idén sorban érkező zseniális cuccok között meg pláne nem kirívó mindez).

 Ja, van amúgy az alkotásnak egy eléggé sajátos humora is, ami persze eléggé szubjektív, hogy kinek jön be, s kinek nem, de amikor vagy ötödjére viccelődik valamelyik szereplő azon, hogy nemcsak hogy egy videójátékban szerepel, hanem egy már meglévő trilógia előzményében, így muszáj annak megfelelően viselkednie, ott nem a rekeszizmom fogtam, hanem a fejem (és még a játék nagydobozos CD tokját is megtalálhatjuk felvehető tárgyként, mert hát… miért is ne). 

Legalább a grafika rendben van. Mármint nekem, aki nem vagyok tősgyökeres rajongó, ez a kézzel rajzolt, kissé pasztellszínű látvány egészen bejött, legyen szó a hátterekről vagy a karakterekről (a veteránok már nem biztos, hogy nem fognak a kardjukba dőlni, elvégre nagyon nem ilyen dizájnhoz szokhattak). Az mondjuk tény, hogy az átvezetőkön kívül nem sok mozgással fogunk találkozni; el tudtam volna azért viselni, ha több animált dolgot láthatnánk az egyes helyszíneken. 

Az audió szekció is rendben van, a muzsikák kellemesek, és még én is felismertem például a faluban felcsendülő klasszikus téma újrahangszerelt változatát. Bár ahhoz eléggé rövidek a zenék, hogy amikor fél órája keringünk az éppen elérhető néhány képernyőn, akkor ne unjuk meg igencsak gyorsan az aktuálisan szóló dallamokat. A szinkron is egészen minőségi; Simon eredeti hangjaként visszatért Chris Barrie az angol változatban, ahogyan Erik Borner is a németben. Angolul Mr. Barrie és a többi színész is jól hozza a szerepét, ellenben a germán változatban hősünkön kívül a többiek a netes kritikák szerint eléggé furcsán mondják fel néhol a szöveget.