A 2009-ben megjelent Whispered World volt a német fejlesztőcég első komolyabb alkotása, addig ugyanis csak egy nagyon debil Edna and Harvey-t és egy fura germán ifjúsági játékot tettek le az asztalra. A szomorú bohóc kalandjaival sikeresen berobbantak a nemzetközi piacra (amit az addig máshol nem nagyon látott gyönyörű, kézzel rajzolt grafikának és a ’90-es évekbeli felhozatalra hasonlító játékmenettel sikerült elérni), hogy azóta is az aranykorra emlékeztető minőségű kalandjátékkal lepjék meg évente többször is stílus rajongóit. Lehet, hogy kissé túlzás azt mondani, de szerintem a Daedalic a korunk Sierra-ja. Ugyanis a rég nem létező (bár mostanában feltámadni próbáló) amerikai cég játékai voltak ennyire változatosak és minőségiek annak idején. Amíg a Telltale és más fejlesztők megpróbálják kiirtani a kalandjátékokból a játék részt, addig a ma már kiadóvá avanzsált német csapat modern, de mégis teljesen hagyományos alapokon nyugvó alkotásokkal bombáz minket. De nem is fokoznám tovább az izgalmakat, és rátérnék a Silence-re, ami bár a nevéből végül elhagyta a Whispered World 2 szavakat, mégis közvetlen folytatása az elődjének. Vajon sikerül felérnie hozzá?
A 16 éves Noahnak és kishúgának, Renienek nincsen egyszerű élete. Nem elég, hogy a srác nemrég gyógyult fel egy súlyos betegségből nagy nehezen, de az árvaházat, ahol laktak, bombatalálat érte, és a két fiatalnak menekülnie kellett a támadás alatt álló városka egyetlen épségben álló óvóhelyére. Ott sem voltak sokáig biztonságban, ugyanis egy eltévedt lövedék azt is porrá rombolta. A két testvér pedig Silence-ben, ebben a varázslatos, az élet és a halál mezsgyéjén húzódó világban találta magát. Az eddig élettől duzzadó, sok fura lakóval benépesített világot is egy pusztító háború árnya lengi be. Miután a Whispered World végén (SPOILER) Sadwick elpusztította a mindenséget egyben tartó tükröt (/SPOILER), az ezzel járó elkerülhetetlen világvégét a trónra kerülő Hamis Királynő úgy kívánta elkerülni, hogy mindent és mindenkit az elveszett üvegdarabkák keresésére rendel alá. Ehhez létrehozta a Seeker névre hallgató szörnyeket, melyek megállíthatatlanul járják a vidéket a tükördarabkákat kutatva és minden, az útjukba akadó élőt elpusztítanak vagy a saját képükre formálnak. A két testvérnek lesz feladata megállítani a gonosz(?) királynőt és megmenteni Silencet a pusztulástól. Meg valahogy hazajutni. A nagy kalandban pedig pár régi barát és sok új ismerős is a segítségükre lesz, vagy éppen hátráltatja…
A kaland során tehát a két fiatalt irányíthatjuk, akik között általában a történet szerint kell váltogatnunk, bár játékmenetbeli különbség nincsen közöttük. A Silence egy teljesen hagyományos point and click játékmenettel lett felruházva, bár a modernitás jegyében mintha egy kissé light verziót kapnánk. Ugyanis a kaland 80%-ában nincsen nálunk semmi se (a játék második felében jöttem rá, hogy van egyáltalán inventorynk :)). Ha szükséges egy tárgyat felhasználnunk valamire, akkor a karakterek, ahogyan mi is tennénk a való életben, a kezükben hurcolják a továbbjutást elősegítő dolgokat. Ez magával vonzza azt is, hogy ez nem az a játék, ahol a legelején zsebre vágott bugylibicskával órákkal később kéne méretre szabnunk egy kötelet. Emiatt a Silence a klasszikus kalandok és a Fire-höz hasonló logikai puzzle-játékok közötti határvonal mentén lavíroz anélkül, hogy eldöntené, melyik csoportba kívánna tartozni. Szerencsére ez nem jelenti azt, hogy nem kéne agyalni az elénk kerülő feladványokon, és ne kellene jó kalandor módjára hússzor bejárnunk az éppen elérhető párképernyős helyszínt, hogy néha rájöjjünk, mi az istennyilát is kéne csinálni.
Szintén egyszerűsítésre került az elénk kerülő karakterekkel történő interakció is. Az esetek 90 %-ában ugyanis az előre megírt szövegeket olvashatjuk/hallgathatjuk, nagyon ritkán van lehetőségünk választani, hogy hősünk mit reagáljon a neki mondottakra (és ezek a választási lehetőségek is inkább a szereplők egymás iránti kapcsolatára hat ki, mintsem a történetre). Még szerencse, hogy a karakterek vannak annyira kedvelhetőek és emlékezetek, hogy a párbeszédrendszer megcsonkítása sokáig fel se tűnjön. Kalandjaink során a két testvér alapesetben egymásra van utalva, de mindkettő igen sajátos egyéniség: míg Noah felnőttes félelemmel, sőt később némi lenéző közönnyel viseltet minden és mindenki iránt, addig Renie a 8 évesek könnyedségével és vidámságával néz szembe a veszélyekkel (még a teljes testbeszéde is aranyosabb, mint a fivéréé :) ). A szembejövő karakterek is kedvelhetőek, a fontosabb szerepet betöltő Lázadók tagjai, vagy csupán a pár percre feltűnő Kő testvérek is sajátos ízt kölcsönöznek a történetnek. Kár, hogy mindezt csupán pár órán át keresztül csodálhatjuk. Bármennyire is akadunk el a továbbjutást néha egészen megnehezítő fejtörőkön, mindent egybeszámolva örülhetünk, ha 6 órán át tart ez a mesés kaland. Ami egy 30 eurós játéknál azért annyira nem kellemes dolog. Szintén probléma a sok töltési idő. A játék során ugyanis nem menthetünk manuálisan, hanem a gép savel-el egyet képernyőváltásokkor. A probléma ezzel az, hogy így 20-30 secet kell várnunk minden egyes alkalommal, ha egy másik helyszínre sétálunk. Ha mondjuk egy feladvány megoldását keresgélve 2-3 képernyő között rohangálunk össze-vissza, akkor akár másfél-két percig is bámulhatjuk a töltőképernyőt, amíg sikerült továbbjutnunk. Nagyon remélem, hogy ezt hamarosan javítják a fejlesztők, mert az idegesítő faktor miatt simán 1 pont mínuszt ér.
Most, hogy letudtuk a játék szidását, itt az idő rátérni a még nem említett hatalmas pozitívumra, mégpedig a vizuális prezentáció minőségére. Nézzetek csak rá a képekre és a videóra: valahogy így kell kinéznie 2016-ban egy kalandjátéknak. A Daedalic nagy trükkösen használ gyönyörű, kézzel rajzolt háttereket, halom poligonból és nagyfelbontású textúrákból álló előtereket és szintén 3D-s karaktereket. Az összhatás pedig teljesen olyan, mintha az egész látvány festett lenne, pedig nem az :). Félelmetes technikai megoldás például, ahogy egy nagyon szép, rajzolt világítótorony hirtelen elkezd forogni, amikor sétálunk a tetején. Az egész grafika teli van ilyen trükkös megoldásokkal, öröm nézni az elsőre 2D-snek tűnő tájelemeket, amik aztán szépen animálva mozognak, forognak, perdülnek, ahogyan a kameranézet megkívánja. Szép. Az audiószekció is minőségi, hallhatunk a Whispered Worldből visszatérő és teljesen új dallamokat is (meg a Night of the Rabbit-ban lévőkre hasonlítóakat is – le se tagadhatná a zeneszerző magát). A szinkron is profi munka, a hangok illenek a karakterekhez, azért pedig külön pacsi a készítőknek, hogy Noahnak és Sadwicknek is ugyanaz szolgáltatja az orgánumát, mint aki a Whispered Worldben is tette. Külön kiemelném Renie-t, aki egy igazán kedvelhető gyerekszereplő, amihez nagymértékben hozzájárul a hangja: se nem selypít, se nem traccsol, sőt képes csilingelve kacarászni a legnagyobb veszély kellős közepén is. Teljesen telitalálat.