Quantum Witch teszt

Az „egyszemélyes” (azért az idézőjel, mert bár a produktum nagy részét tényleg egyvalaki követte el, azonban akadtak segítői) csapat, a NikkiJay első kereskedelmi forgalomba került produktuma egy stílusos kinézettel rendelkező plotform, vagyis egy olyan platformjáték, aminél fontos szerepet játszik az ugrabugra mellett a történetmesélés is. Bár nem lesz mindig olyan könnyű értelmezni, amit látunk, mert egy amolyan meta alkotásról van szó. 

Mielőtt belevágnék az ismertetésbe, fontos megjegyezni a készítőről, hogy a gyerekkorát egy világvége szektában töltötte, amiben valami furcsa oknál fogva a számítógépeket nem tartották a sátán művének, ezért a kis Nikki a különféle virtuális világokba menekült a rettenetes valóság elől, méghozzá úgy, hogy saját kis játékokat és történeteket farigcsált (kezdetben persze grafikamentes szöveges kalandjátékok formájában). Később sikerült kimenekülnie a szekta karmai közül, és miután tinédzserként az utcán töltött némi időt, ma már programozóként dolgozik, a szabadidejében pedig amolyan sajátos önterápiaként ezen a játékon dolgozott, amiről a jelen sorok is szólnak.

A játék elején egy Hus névre hallgató világban járunk, ami egy békés, amolyan kora középkori kis falucskából, annak környékéből és egy szektából áll, ami a szent lámpaernyő eljövetelétől várja a világvégét (vagy pont annak elmaradását, elég fura szekta). Itt tengeti a mindennapjait a huszonhárom éves Ren a szerelme meg a folyton elkóboroló bárányaik és a lustán legelészős tehenük társaságában. Egy szép napsütéses napon a bárányok már megint szétszóródtak, így Renre, vagyis a játékosra hárul felkutatásuk hálátlan feladata. Keresésük közben felfedezhetjük Hus világát, ami során hamar kiderül, hogy valami nagyon nem stimmel errefele: például a piacon nem mások árulják a portrékáikat, mint a más világokból idetévedt Lara Croft, Peach és Pac-Man pixelizált változatai (épp csak annyira megváltoztatva a kinézetüket, hogy még felismerhetőek legyenek, de ne rohamozza meg a fejlesztőt az ügyvédek siserehada).

És ha mindez nem lenne elég, a keresés közben ráakadunk egy barátságtalan, sötét barlangra, ahol egy ismeretlen lányt tart fogva egy titokzatos idegen, akinek tilos kimondani a nevét. Aszerint, hogy miként döntünk, avagy kiszabadítjuk a lányt vagy inkább hátat fordítva neki visszatérünk békés mindennapi életünkhöz (ez amolyan kék és piros pirula pillanat), a történet sokfelé elágazódhat innentől kezdve, de a részleteket nem fogom lelőni. Annyit azért elárulhatok, hogy lesz itt szó még vallásokról, istenekről, és komolyabb szektákról, ahogyan alternatív valóságokról, és az élet értelmetlenségéről szóló merengésről is. 

Összetett, néhol elvont, de mindenféleképpen érdekes sztorit kapunk, aminek teljes megértéséhez legalább 4-szer végig kell mennünk rajta, ami szerencsére a másfél órás rövidségének és a temérdek elágazásnak köszönhetően egy pillanatra sem válik unalmassá (plusz a 2. végigjátszást kezdve kapunk manuális mentési lehetőséget, amit amolyan csalásként segítségként használhatunk a fontosabb döntések meghozatala előtt; mondjuk néha azért nem árt óvatosan bánni vele, nekem sikerült ugyanis egy csomó achievementet nem megkapnom az által, hogy még a futó credits közben töltöttem vissza egy állást, hogy másfelé vigyem a sztorit, így az addigi eredményeim mentek szépen a kukába.

Maga a játékmenet ennél egyszerűbb nem is lehetne: oldalról látva a kellemes pixeltájat, ide-oda rohangálunk rajta, beszélgetünk a szembejövőkkel, elrakjuk azt a kevéske tárgyat, amire ráakadunk, és folyamatosan döntéseket hozunk. Mármint nem csak azzal, hogy dumcsizás közben mikre bökünk, hanem azzal is, hogy merre megyünk, kikkel állunk szóba, mely alsztorikat teljesítjük, és melyeket nem. Tényleg meglepően sokfelé elkanyaríthatjuk a dolgot.

Például ellátogathatunk egy világba, ami bár hasonlít az eredeti Hushoz, az itt élők egy sellőhöz imádkoznak, és őt meg a vizet tartják a világmindenség középpontjának. Csakis rajtunk múlik, hogy békén hagyva őket meghagyjuk a hitükben, vagy felrázva őket benne olyan lavinát indítunk el, amit nem biztos, hogy lesz erőnk megállítani (főleg, ha mondjuk a legelső végigjátszásnál vetemedünk erre, amikor még nincs lehetőség a manuális mentéssel trükközgetni). Miután hosszú éveken át bámultuk pölö a Telltale játékok totálisan hamis áldöntéseit, igazi felüdülés egy olyan produktumot látni, amiben tényleg számít, mit szeretnénk.

És mondanám, hogy a másfél órácska elég rövid egy menetnek, de ahogyan azt már a Nier-szériából megtanultuk, egy végigjátszás nem végigjátszás. Az, hogy mindent is lássunk, és összerakjuk a teljes képet, olyan 7-9 órába is beletelhet. Miközben kellemes pixelgrafika tárul a szemünk elé. Bevallom, nem mindig szoktam szeretni ezt az art dizájnt a mai indie játékok tömkelegénél, ugyanis vagy túlságosan modernül olyannak hatnak, hogy lehetetlen lett volna 30 évvel ezelőtt megvalósítani őket, vagy túlságosan is időt utaznak egyes készítők, és totálisan primitív látványt tárnak elénk.

Itt egyiktől sem kell félni. Az egész produktum néhány kivételtől eltekintve teljesen úgy néz ki, hogy én simán elhinném, hogy egy Amiga vagy egy Dos-os Pc előtt ülök, úgy ’94-ben (a kivétel talán a hóesés, ami nemcsak a teljes képernyőt betölti, hanem a vízfelületekben is nagyon szépen tükröződik, amitől szerintem annó összecsinálta volna magát egy 386-os).

A zenei szekció is kifejezetten minőségi; fülbemászó, kellemes dallamokat hallhatunk, bár a komponista eléggé Twin Peaks rajongó lehet, mert egyes számok teljesen elfértek volna ott is. Ahogyan mások meg például kísértetiesen hasonlítanak arra, amit a Thimbleweed Parkban hallhattunk. De ez nem baj, elvégre mindig öröm, ha legendáktól ihletődnek a fiatalok. Szinkron az sajnos nincs, ami nem meglepő egy ilyen kisköltségvetésű projektnél, de legalább mértéktelen mennyiségű szöveget fogunk olvasni, így nem árt, ha egy minimum közepes szintű angoltudással felvértezve ülünk le elé.