A roppant kretén, de nem fárasztó humora, és a kedvelhető karaktereinek köszönhetően mégis egy olyan alkotás volt, amire ennyi év után is kellemes nosztalgiával gondolok vissza. Ezért is fogadtam örömmel, amikor a Gearbox bejelentette, hogy immár házon belül készítenek egy új részt, hogy aztán rögtön le is lombozódjak, amikor kiderült, hogy nem közvetlen folytatásról van szó, és még a szereplők is teljesen újak lesznek (némi cameóval a régiek közül). Emiatt pedig a megjelenése után hónapokon át kerülgettem a játékot, mint a veszedelmet, hogy aztán pár napja az 50 %-os leárazásának köszönhetően valahogy mégis rászánjam magam, hogy belenézzek, aminek meg az lett a következménye, hogy órákon át debilen vigyorogva bámultam a három újabb idióta szerencsétlenkedését.
Az első a sorban közülük Dr. Anuradha Dha, aki az űrbe költözött multinál, az Atlasnál dolgozik kutatóként, méghozzá igen speciális témakörben: a kollegáival szemben, akik az élet kioltására minél erőszakosabb és változatosabb módszereket kísérletezgetnek ki, ő egy olyan fegyvert, mármint eszközt (ahogy mindig felhívja rá a figyelmet, hogy ez a pisztolynak látszó tárgy nem is pisztoly valójában) próbál összerakni egy idegen kristályt felhasználva, ami a célszemélyt békésen egy ismeretlen helyre teleportálja. A félig kész prototípus próbáján pedig sikerül is a főnökének, az igen menő bajuszt és hozzá roppant idegesítő új személyiséget növesztett Rhys Strongfoldnak a kedvenc robottitkárát, TIMM-E-t eltüntetnie, aminek köszönhetően a nő nemcsak a további kutatásairól mondhat le, hanem az állásáról is. „Szerencsére” ekkor a céget megtámadja az egyik legnagyobb konkurense, a Tediore vállalat, ugyanis azt hallották, hogy Rhysnek van egy kulcsa egy valódi Vaulthoz (amivel kábé ki is merül minden utalás az eredeti Telltale játékra), amit szeretnének szépen megkaparintani maguknak. Anu immár munkanélküli tudósként ezért úgy dönt, hogy a legjobb alkalom elkötni a (volt) főnöke űrkocsiját és lelépni a szintén támadás alatt lévő Promethea bolygóra, és megkeresni ott az öccsét, Octaviót.
Aki a második számú főszereplőnk. A huszonéves srác tolvajként és önjelölt vállalkozóként tengeti mindennapjait, bár még mindig fogalma sincsen, hogy mégis milyen vállalkozásba is kellene már belekezdenie. Ennek örömére leginkább az utcán ténferegve tölti az idejét a merőben fura baráti körében, amibe tartozik LOU13 (ejtsd „lúi”), a killer-bot is, ami alapvetően gyűlöli az erőszak bárminemű formáját, így csak akkor képes ölni, ha valakire vérdíj van kitűzve (ebből az igen szórakoztató hozzáállásából pedig lesznek még kalamajkák később). Octavio tehát teng-leng, miközben fogalma sincs, mihez kezdjen az életével azután, hogy a nővére elköltözött az Atlas űrállomására a munkája miatt. A srác pénzkeresési formaként nem csak a robotbarátjának segít becserkészni a leendő áldozatokat, hanem egy ismerősének fagyasztott joghurtokat áruló vendéglátóipari egységében, a Fran’s Froghurtban csinál úgy, mint aki dolgozik ott valamit.
A harmadik irányítható szereplőnk így a merőben cyperpunkos lebegő tolószékkel felvértezett mozgássérült Fran lesz (akit az állapota nem zavar abban, hogy a trió legperverzebb hozzáállással rendelkező tagja legyen). Talán ő tekinthető a legkevésbé kettyósnak a csapatból, ugyanis nincs semmi más vágya, mint a kis, a legutóbbi invázió során eléggé leamortizálódott joghurtozóját vinni, és a napokat számlálni, mióta sikerül elnyomnia magában a mértéktelen dühét. Ugyanis, amikor utoljára be-rage-elt, akkor igen komoly vérfürdőt rendezett, és szeretné elkerülni, hogy ez valaha újra megismétlődjön. Ez pedig Octaviónak, majd annak nővérének köszönhetően nem is lesz olyan könnyű dolog.
Tehát egy olyan univerzumból, ahol hemzsegnek a különleges képeségekkel rendelkező Sirének, meg mindenféle fegyvermániákusok, három, nagyrészt csak önmagukkal törődő senkit fogunk irányítani, akik, miközben megpróbálnak hasznot húzni a multicégek közötti háborúskodásból, azon veszik észre magukat, hogy a világ(ok) sorsa nehezedik a vállukra, és talán még jobb emberré is sikerül válniuk útközben.
Ez az út pedig teljesen olyan lesz, mint az összes Telltale játék volt, a 2012-es Walking Deadtől kezdve a cég csődbemeneteléig (ez mondjuk annak is köszönhető, hogy a Gearbox több egykori fejlesztőt is felvett tőlük erre a projektre, kivéve sajnos a sztoriírót, aki valószínűleg inkább a Wolf Among Us 2-ön szorgoskodik). Ergó, szépen pörögnek az események, mi meg időnként eldönthetjük, hogy miképp menjenek tovább, bár valójában ugye csak minimális ráhatásunk van a történet folyására, és az is inkább kimerül a fő(bb) szereplők közötti kapcsolat milyenségében (kivéve a befejezést, ahol színek között nem kell választanunk, de akár minden korábbi döntésünket figyelmen kívül hagyva határozhatjuk meg, miképp végződjön a kaland; hogy aztán egy epilógus ettől is függetlenül megint máshogy ágyazzon meg egy lehetséges folytatásnak…).
Természetesen nem maradhatnak el a jó öreg QTE részek sem, amik általában az akciójeleneteknél bukkannak elő, és alapvetően elég egyet hibázni ahhoz, hogy mindenféle látványos módon harapjon fűbe a trió valamelyik tagja (szerencsére az options menüben több szinten is lehet állítani a nehézséget, vagy akár ki is kapcsolhatjuk a QTE-t, ha valaki nem szereti az ilyesmit). Újítás, hogy előfordulnak jelenetek, ahol pont, hogy nemcsak vakon nyomkodva mindig tökéletesre kell teljesíteni a klaviatúrapüfölést, hanem a sztori szempontjából az a jó, ha direkt elrontjuk azt, vagy nem nyomunk semmit. Utoljára talán ilyet a stílust feltaláló Shenmue 2. részében láttam huszonéve, így ideje volt, hogy valaki újra behozza a játékmenetbe.
Nagyon ritkán előfordul még, hogy szabadon bejárhatunk egy-egy helyszínt, ahol pénzes ládákat lootolhatunk (hah, enélkül ugye nincs Borderlands…), tárgyakat vizsgálgathatunk, válthatunk néhány szót a társainkkal, és attól függően, hogy Anu-t vagy az öccsét irányítjuk éppen, scannalhetünk tárgyakat, vagy lecsekkolhatjuk az aktuálisan ott lévő karakterek háttérinformációit, amik sokszor mókás plusz jelenetekhez vezetnek. Sajnos azért egy Life is Strange-hez vagy a Supermassive játékaihoz hasonló szintű mászkálásra ne nagyon számítsunk, de még egy Telltale cucchoz képest is elég sovány az, ahányszor részt vehetünk ilyesmiben. Simán el tudtam volna viselni ötször ennyi ilyen részt. Van még egy mókás minijáték is, a Vaulthunters, amiben a széria fontosabb szereplőiről mintázott műanyagfigurákkal kell megküzdenünk az ellenfél figuráival a támadás gombra tenyerelve, meg az ő támadásai elől félreugorva. Mókás cucc, főleg, hogy mindig a lehető legfeszültebb és legváratlanabb helyzetekben jön elő.
A játékmenet tehát a szokásos, ahogyan a grafikai megvalósítás is az. A megszokott cel shader utánzatú képi világ korrekten néz ki, bár semmi olyat nem mutat, amit ne láthattunk volna bármilyen másik UE4-es játékban az elmúlt 8-9 évben. Amiből a legjobban látszik, hogy nem egy indie vagy egy kisebb stúdió alkotásáról van szó, az az egész testes és arcos motion capture használat. Minden jelenetben, minden egyes párbeszédben szép modern mimikákat látunk (tökre imádtam Anu ideges hadonászását és fintorait); NAGYON remélem, hogy a nyáron érkező Telltale-es Expanse, meg majd valamikor a Wolf Among Us 2 is ilyen lesz, mert nem szívesen térnék vissza a karót nyelten faarcot vágó szereplők bámulásához. Technikai problémákkal vagy akadással nem találkoztam (kivéve, hogy PC-n a főmenüben néha későn jöttek meg a textúrák, Switchen meg szinte minden helyszínváltáskor előfordul ez, de annál a verziónál már azért örülni kell, hogy egyáltalán létezik, és nem egy PS2-es játéknak néz ki).
A muzsikák is kellemesek, de a vaultlanderes megmérettetések előtt szóló dallamon kívül, ha megszakadnék se tudnék felidézni egyet sem, ami azért szerintem sok mindent elárul. Az egyes epizódok (amik egyszerre elérhetőek, nem kell hónapokat várakozni közöttük) a hagyományhoz illően jó kis zenei betétekkel kezdődnek, de talán egytől eltekintve messze nem olyan menőek, mint például az eredeti játék 2. epizódja openingjében lévő kocsis összetűzés a hatalmas szörnnyel. Ezzel szemben a szinkron minőségi munka lett, mindegyik fontosabb és kisebb szerepben jól nyomják a színészek, még akkor is, ha a cameózó Rhys-t sajnos nem Troy Baker szólaltatja meg, de ez már sajnos a Borderlands 3-ban is így volt. Ezzel szemben a lehetséges folytatást beharangozó, jó fél percig megjelenő másik régi szereplő megkapta az eredeti hangját, de nem spoilerezem el, hogy ki is az :).