Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki gyönyörűnek tartja a templomok ólomüvegeit. Amennyiben már erről az egy mondatról magadra ismertél, gyorsan nézz rá a képekre! És már most biztosra veszem, hogy ki akarod próbálni a játékot. Igen, az egész olyan, mintha üvegmozaikból rakták volna ki. A szereplők, a környezet, minden! Egyszerűen szemkápráztató! Csodálatos, élénk színek, amik mozgás közben telnek meg csak élettel igazán! Persze, a külcsín egy dolog, nem sokat ér, ha a belbecs nincs a helyén. De csak szép sorjában!
A játékot a Csipkerózsika mese ihlette, a történetet pedig úgy lehetne summázva összefoglalni, hogy hősünk, a herceg útra kel, hogy felébressze az alvó hercegkisasszonyt, megmentve ezzel nem csak a lányt, hanem annak birodalmát is, akiket szintén átok sújt - egyszerűen megállt velük az idő. Útja az elvarázsolt erdőig vezet, ahol azonban tüskés indák állják útját (tehát az indák már ebben a játékukban is megjelentek), mielőtt azonban kardjával megnyesegetné őket kicsit, az úttorlasz váratlanul eltűnik és megjelenik egy tündér. A nyilvánvaló „mi célból jöttél?” és egyéb kötelező formaságok lezongorázásán túl figyelmeztet, hogy amennyiben felbosszantjuk az erdő lakóit, akkor számoljunk azzal, hogy a történetünk véget ér. Persze-persze, majd pont egy ilyen cuki mese fog szívatni…
Ha szigorúan a méreteket nézzük, a játék meglehetősen aprócska. Mindösszesen nyolc helyszínen fogunk megfordulni, ami nem hangzik valami soknak, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne tartalommal megtöltve a játék. Ahhoz ugyanis, hogy megnyíljon az út a kastélyba, szükségünk van a helyi népek - gnómok, sellők, tündérek és a kelta mitológiából kölcsönvett sprigganok (fogalmam sincs, létezik-e magyar megfelelő rá) - áldására, amikhez mindenféle apró-cseprő, ügyes-bajos dologgal kell foglalatoskodnunk. Legalábbis számunkra azok, az érintettek erről valószínűleg másképp vélekednek.
Az első utunk (kizárásos alapon) rögtön a gnómokhoz vezet, akik épp az épülő könyvtár kinézete kapcsán vitatkoznak. Persze, a végén ránk hárul a nemes feladat, hogy mindenki igényének is megfelelve megtervezzük az épületet. Örömmel vágtam neki, ám nagyot koppantam. A sebtiben felemelt épület ugyanis pikk-pakk összeroskadt, amitől egyrészt összetört a képernyő (játékon belül, hehe), hercegem pedig gnómmá változott, és ezzel története véget ért. He?!
Mire felocsúdtam a sokkból, már jött is egy újabb herceg (teljesen más kinézettel), aki ugyanúgy Csipkerózsikát akarja felébreszteni és aki úgymond ott folytatja, ahol az előző herceg eltűnt. Ha így, hát így. Mondanom sem kell, másodjára sem sikerült megoldanom a feladatot, és már jött is az újabb herceg! Azért az valahol vicces, amikor az első trófea, amit megkapsz a játéktól, az „Utálom ezt a játékot” nevet viseli, leírása meg annyi, hogy „Háromszor haltál meg ugyanannál a puzzle-nél.”, és hogy tovább fokozzam, ennek a legmagasabb a százaléka a globális teljesítményeket megnézve. Ez van, ha nem veszed komolyan a tündér figyelmeztetését. Persze, itt nem álltam meg, később egy egész dinasztiát kiirtottam (az biza’ hét herceg), majd újrahasznosított külsővel, ám egy apró húzásnak köszönhetően mégis új dinasztiaként - a játék a nevekhez odabiggyeszti, hogy „II”, majd „III”, és gondolom, így tovább - folytatódott a hercegek hercegnőmentő kísérleti sorozata. Megsúgom, bármilyen óvatos is voltam, nálam a második dinasztiának is lőttek. Amúgy a kezdeti szemöldökfelvonás pillanatok alatt átment nevetésbe, jópofa egy ötlet, az már hétszentség!
Bár ahogy említettem, kevés a helyszín, mindegyik egyedi képvilággal rendelkezik, ami jól tükrözi például a különböző népek lakhelyét, szokásait. És meglehetősen sokat fogunk dumálni, ugyanis az erdőben lévő helyszínek nagyrésze meglepően sok szereplővel dolgozik, épp ezért nagyon fontos, hogy mindig mindenkivel szóba elegyedjünk, hisz nem tudhatjuk, mi lök tovább a történetben - szinkron viszont sajnos nincs, csak a bevezetővideó alatt. A játékmenet ezen kívül tárgygyűjtögetésből és -használatból, valamint minijátékokból áll, amik részleteiről inkább nem mesélnék, maradjon egy kis meglepetés is számodra, ha úgy döntesz, megér neked a Little Briar Rose 5€-t.
Azonban van egy, amiről muszáj. Na jó, nem muszáj, de szeretnék. Amikor megkapjuk a népek áldásait, azt rá kell olvasnunk egy gombára, aminek következtében egy forgótárcsás-labirintusos rejtvényt kapunk. Gyakorlatilag kintről kell egy lángot a középpontba juttatnunk, és ehhez 3-4 tárcsát kell megfelelő állásba forgatnunk, de… hogy is fogalmazzam finoman… ez néha elég idegtépő. Szerintem, akik a Children of Silentownban kikeltek a fogaskerekes minijáték miatt, azok nyugodtan nyomjanak rögtön a tippadásra, legalább nem kapnak agyhúgykövet. Cserébe mondjuk trófeát sem.
Hogy kicsit pozitívabb dolgokról beszéljek, a kötelező egeres irányításon túl kontrollertámogatást is kapott a program, ami ráadásul nagyon gördülékenyen működik, így mondjuk a kanapén elnyúlva a nagyképernyős tévé előtt igazi meseélményben lehet részünk. Erre erősít rá a zene is, ami a különböző szerzők ellenére koherens és remekül passzol a játékoz. Méretét nézve ez sem sok -nincs 20 perc -, de ennél a játéknál nem ez a lényeg.
A játék bár a legvégéig tartogat némi meglepetést, ám elsősorban a művészeti stílusa miatt mondom azt, hogy kötelező minden valamire való kalandjáték-rajongónak kipróbálnia. Szerencsére tartalmilag is teljesen rendben van, igaz, a játékmenet szempontjából a már említett hercegcseréken túl igazán különleges dolgot nem nyújt. De sokszor nem is vágyik semmi világmegváltóra az ember, csak azt akarja, hogy egy játék elvarázsolja. És ezt a játék maximálisan teljesíti… akár 4-5 órán át is, ha nem nyúlsz segítség után, és egyes dolgokból a legjobbakat akarod kihozni.