Legacy of Kain: Defiance Remastered teszt

„Adott hát a kérdés: Uralkodjak egy romlott és hanyatló birodalom felett, vagy hívjam ki a sorsot egy újabb játszmára – egy mindent eldöntő játszmára – a kirótt végzettel szemben... De mi mást tehetett volna egy király?”

Míg valamelyest a Soul Reaverre rá lehet húzni, hogy a Tomb Raider szellemi örököse és inkább egy puzzle-platformer volt, úgy a második rész még inkább a narratíva felé húzott. A Defiance azonban teljesen más, ugyanis egy némileg dinamikusabb harcrendszert kapott, ami nincs is kifejezetten túlbonyolítva; tehát egy Devil May Cry szintű kombóhegyet nem lehet összehozni. Ezek mellé a másik nagyon szokatlan húzás az volt, hogy két főszereplőt irányíthatunk pályánként váltakozva.

Raziel fürge, a mozdulatai akrobatikusak és légiesen könnyen mozog; Kainnel pedig erőteljes és precíz vágásokat vihetünk be, de a mozgása lassabb és kimértebb harc közben. Ennek ellenére mégsem különbözik e két karakter irányítása, mindkettővel lehet a levegőben harcolni, mindkettő használhat telekinézist és mind a kettővel ugyanúgy táplálkozni kell, csak amíg az egyik fél vérrel, addig a másik lelkekkel nyeri vissza az erejét. Az egyetlen különbség az akadályokon való átjutást jelenti, Raziellel néha a szellemsíkon kell átvergődnünk A-ból B pontba.

Mint az jól látható, a geometriához nem nagyon nyúltak hozzá, a változás itt is a karaktermodellekben keresendő. A sugárkövetést sincs értelme keresni; sőt, igencsak fura, hogy szinte alig akadnak grafikai beállítások. Vagy a gombkiosztásba is csak korlátozottan lehet belenyúlni. Elsőre még biztató is volt látni a jobb alsó sarokban lévő 2.0-s verziószámot, ugyanis abba a tévhitbe ringattam magam, hogy nagyobb törődés kapott, mint amit az Asypr adott volna.

A Defiance esetében a PlayEveryWare vette az Aspyr szerepét, és habár aránylag jobb munkát végeztek, akkor is savanyú a szőlő, mert akadnak azért hibák. Nem olyan súlyosak, de zavaróak: példának felhozhatnám a textúrába ragadást; vagy a hibás vér- és lélek elszívás animációkat, amik nem állnak vissza alaphelyzetbe. Ugyanez a helyzet a célba fogással is. A fejlesztő mentségére szóljon, szinte azonnal javította a hibákat és gazdagon ontja a javítófoltokat, tehát annyira nem vészes a helyzet.

A cím utáni leírt sorok az intróban hangzanak el, és olvasva ezeket meglepő lehet, de a Defiance történetét alaposan átdolgozták, hogy igazodjon a modern kor elvárásaihoz [Lul - Trish]. Legyen annyi elég, hogy Raziel és Kain kibékültek, ezután lakótársakként beköltöztek egy bérlakásba, hogy a lelküket ért mély sebeseket begyógyíthassák. Ez a békés együttélés működött is addig a pontig, míg Raziel belső énje ki nem nyilatkoztatta volna önönmagát.

Ám ezt Moebius előre megjövendölte eónokkal ezelőtt, így Kain nem érte meglepetésként, hogy Raziel érdeklődést mutatott az egyszerű halandók eledele iránt, melyet csak „csokoládés puding”-nak hívnak. Megdöbbenése alapjául a leírhatatlanul alkalmatlan időpont és a konyha (mint helyszín) szolgált:

Raziel csokipudingot készít hajnali négykor

Na jó, bevallom, hogy füllentettem nektek. A sztori ott folytatódik, ahol a második rész véget ért. És annyit elárulhatok, hogy pudingot senki se fog kapni. Se az elején, se a végén. A sztori ugyanaz, mint 23 évvel ezelőtt.

Ha technológia oldalról közelítjük meg a dolgot, akkor szintén elmondható az, ami a Soul Reaver 1&2 Remastered esetén is, hogy natívan 64 bites a Defiance Remaster, szimultán inputja és teljes kontroller támogatása van: bármilyen Xinput szabványú, DualShock 4, DualSense és Nintendo Switch kontrollerrel is irányítható; de semmit se ér az egész, ha inputlaggal küszködik a program vagy nem regisztrálja a lenyomásokat.

A kamerakezelést viszont teljesen átszabták és válthatunk a régi és az új kamerakezelés között, ami egyébiránt egy felüdülés. Annak idején bizony sok fejfájást okozott a gyötrelmes, fix nézetekbe beálló kamera, mivel akadnak olyan szituációk, amikor egy-egy ugráshoz vagy szimplán a távolság felméréshez szeretne viszonyítani az ember. Szóval, valóban jót tett az új, harmadik személyű kamera [amúgy, amit én kissé érdekesnek találtam, hogy az István által emlegetett input lag nálam csak a hagyományos kameranézetnél jelentkezett, a TPS-es újnál egyáltalán nem, sőt így még jóval simábbnak is éreztem az egész élményt – Trish].

A zene és a szinkron fenséges, mint mindig, evégett is fájó, hogy nincs a 2.0-s sztereó hangzáson kívül más, pedig az FMOD-ot se dobták. A Bink-es átvezetőket és az extrákat viszont „kiszervezték” Theorába és Ogg Vorbis-ba. A grafikus motor úgyszintén nem változott, élek a gyanúperrel, hogy az eredeti forráskódból dolgoztak végig és az 1.1-1.2-es verzió kódjaiból rakták össze ezt a mostani változatot. Stabilnak mondható, a bugok egy része az idegesítő kategóriába tartoznak, de a fejlesztő ráutaló magatartásából ítélve, nem fogja magára hagyni az utolsó LOK játékot, nem úgy, mint az Aspyr Media.

A nemtetszésemnek pedig nagyon is hangot tudnék adni a DLC-k okán. Na, már most szögezzük le, hogy a játék teljes ára korrektnek mondható, de a Deluxe csomag nem ér szinte semmit. A Deluxe Edition a Ritual által fejlesztett Dark Prophecy - idézőjelesen - egy pályáját tartalmazza. Ami nem is mondható igazán pályának..., még össze sem lehet hasonlítani egy kész pályával, merthogy ez csak egy aprócska szelete valaminek. És nem mellesleg ezt a demót 5 perc alatt letudhatja az ember.

Legacy of Kain: Defiance Remastered - Launch Trailer

Kapunk még a demó mellé három képregényt pénzünkért; ámbár eme képregényeket bárhonnan beszerezhették már azok, akiket mélyebben érdekelt a játék mögött húzódó történet. Az pedig külön fájdalmas, hogy az egyik füzet mindig is csak németül volt elérhető - a játékon belül azonban zárolt feliratozása van... meg persze pluszba még a rajzolása is ocsmány.

Na most pedig rátérhetünk a piszkos anyagiakra: a Deluxe Edition ára 30 euró, az alapjáték ára 25 euró; mi több, ha külön akarjuk megvenni az alapjátékhoz mondjuk az extrákat, akkor 14 eurót kellene kicsengetni mindenért is. Ezek a tartalmak, nemhogy pénzt nem érnek, hanem egyenesen a legális rablás kategóriába tartoznak. Viszonyítási alapként: ha csak az előző Remasterre gondolunk, azaz a Soul Reaver 1-2-re, akkor beláthatjuk egy logikus elvet követve, hogy 29 euró az ára, továbbá, ezért az árcéduláért KETTŐ DARAB JÁTÉKOT KAPUNK és az extrákat is vele együtt, amiknek egy része pofátlanul bekerült ebbe a csomagba.

Nem mondom, mert van itt is egy kiegészített Sötét Krónikák gyűjtemény szinkronnal és kivágott szintekkel. De, amikor az alapjátékba bekerül a víz oltára, mint kivágott tartalom és a végigjátszása több mint 20 perc, szemben a Dark Prophecy demójával, azért az ember gondolkozóba esik, hogy mennyire is éri meg kidobni rá a pénzt. Még azt meg sem említettük, de van egy Ascendance Skin Pack csomag is, ami a következő játék karaktermodelljeit tartalmazza 3 euróért. Ezért az összegért, kapunk egy, a Shrekből előmászott gigachad sárkányba... akarom mondani... sárkányölő Szamár pofájú Razielt és egy animaxos karikatúra Kaint. Felnőtt emberként mindenki el tudja dönteni mire költ, de véleményem szerint vétek ezekért pénzt kérni és vétek ezekért pénzt adni.

Bár a Defiance Remastered hozzáértő kezekbe került, mégsem lehet teljes az öröm a bugok és az árazás miatt. Azt sem szabad elfelejteni, hogy eredetileg egy másik kor, egy másik konzolgeneráció szülötte; ilyenformán nem lehet letagadni a korát sem. Mivel mi, a cikkek írói átlagban negyven körüliek vagyunk, ezért nekünk egy merőben más élményt nyújtott, mint azoknak, akik most befizetnének egy körre.

Nekünk csak megadatott az az aranykor, amikor évről évre óriási léptékkel fejlődött a technológia és a grafika. Ekképpen, aki most futna vele össze, az a személy nyugodtan mondhatja, hogy csak egy PS2 játék volt a sok közül. Baromi nehéz pontozni, ezért leginkább egy ajánlom felé hajlanék.