Főszereplőnk Carl az észak-kanadai Québec erdejébe tart, hogy a végére járjon egy egyszerűnek tűnő, vandalizmusként körülírt ügynek. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a dolgok teljesen másként alakulnak, mint ahogy azt eredetileg elképzelte. Carlt, aki a koreai háborúból hazatérve magánkopóként keresi kenyerét, legtöbbször pitiáner feladatokra kérik fel, főleg asszonyok, kiknek férjeik éppen mással hancúroznak. Ezért, amikor egy távolsági vandálügy kerül a kezébe, kapva-kap az alkalmon, hogy a lehető legtávolabb kerüljön az unalmas városi mindennapoktól. A sors azonban továbbra sem kegyes hozzá. Az őszi napsütésben a városka felé haladva majdnem összeütközik egy szembejövő autóval. Bár az ütközést sikeresen elkerüli, a másik autó szépen lerombolja az út felett húzódó hidat. Ha mindez nem lenne elég, mire Carl magához tér, valami őrült oknál fogva az őszi napsütést felváltotta a csontig hatoló hideg és a szélfúvás. Így hát nem marad más választása, mint felkeresni a kliensét és minél gyorsabban pontot tenni eme „fenségesen” induló kirándulás végére. Na de! Ez a Carl nem egy egyszerű eset. Nem elég, hogy autóbalesetet szenved, nem elég, hogy gyorsabban beütött a tél, mint a Trónok Harcában, de még a kliensét is kinyírják. Hát ki fog így fizetni neki?! Hál istennek Carl nem adja fel ilyen könnyen. Úgy dönt, hogy ha már itt van, akkor befejezi, amiért jött és nem csak a kirándulásnak teszt pontot a végére, de a vandalizmusból gyilkossággá lett ügynek is.
Igazából az előbb leírt történeti infó és maga a teljes sztori is fokozatosan bontakozik ki előttünk. A legtöbb információ és a teljes kép csak akkor lesz igazán érthető, ha türelmesek vagyunk és valódi nyomozói stílusban az egyes helyszínek minden egyes négyzetcentiméterét átkutatjuk. Ha viszont sietünk, vagy csak figyelmetlenségünkben nem veszünk észre egy levelet, rajzot, könyvet vagy bármilyen más tárgyat, akkor a történet szempontjából jelentős információktól esünk el. Mert ugye egy narratív történetmesélős játék (nesze nektek egy újabb műfaj) lényege, hogy a fejlesztők nem adják egyenest a szánkba a tutit, hanem a játékosra hagyják felfedezés örömét.
A globális összkép megértéséhez nagyban hozzájárul a narrátor és az ő kellemes „nagyapós” hangja, amivel érdekes megjegyzéseket mond, valamint következtetésekre, konklúziókra hívja fel a figyelmünket. Néha viszont, egyes értelmetlen cselekedeteinkkor, némi cinizmust is képes kipréselni magából.
Mielőtt tovább megyek, megpróbálom azért mégiscsak besorolni valahová ezt a játékot. A Gone Home, az Everybody’s Gone to the Rapture, vagy a Virginia túlságosan egyhangúak a Konához képest. Bár az alapszituáció itt is ugyanaz: menj, kutass, olvass és gyűjts, hogy a végére összeálljon a múlt. A Kona viszont ennél sokkal „játékosabb” és sokkal közelebb van a The Vanishing of Ethan Carterhez. Közelebb, de még sem ugyanott. A Konában a játék elejétől kezdve, egészen a végéig az életben maradásért harcolunk. Eleinte csak olyan „apróságokért” kell aggódnunk, hogy ne fagyjunk halálra, de később jó lesz odafigyelni arra is, hogy Carl nyugalmi/pszichikai állapota ne csússzon a békasegge alá. Később aztán megjelennek a farkasok, akiktől vagy elfutunk (nem ajánlatos), vagy húst dobunk nekik (állatvédő mód) vagy egyszerűen csak lepuffantjuk őket (ha találtunk lőfegyvert). Hogy ne fagyjunk meg, mindig jó, ha van nálunk gyufa és gyújtós, mert bizony megeshet (mint velem), hogy boldogan követtem a farkas nyomokat az erdőben és egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre sötétebb van, Carl egyre nehezebben lélegzik, stb. Ha ilyenkor nincs a közelben semmilyen tűzhely, akkor bizony game over.
Szerencsére már a játék legelejétől nálunk van egy térkép és egy elemlámpa. Utóbbiban érdekes módon sosem merül le az elem, ami azért érdekes, mert a legtöbb játék kíméletlen élvezettel tud megszívatni bennünket ilyesfajta húzásokkal. Maga a bebarangolható helyszín a térkép alapján óriásinak tűnik, de félúton kiderül, hogy sajnos csak egy része bejárható. És ez egyben az egyik legnagyobb negatívuma is a játéknak. Én sokkal nagyobb területet vártam. És mivel a játék annyira jól eltalált mennyiségben adagolja az újabb és újabb információkat, hogy szinte megállás nélkül kutattam át a település házikóit, mígnem arra lettem figyelmes, hogy nincs több belőlük. Ekkor gonosz gondolat söpört végig rajtam, miszerint valószínűleg itt lesz valahol a befejezés, de gyorsan el is hessegettem ezt a gondolatot, mert bár a fejemben már összeállt a gyilkosság és az összeesküvés, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy csak ennyi volt. Első ilyen sétefikálós játék, amiben nem találtam unalmasnak a kutatást és az állandó jövés-menést. Így hát inkább bestartoltam a motoros szánomat és…
Hoppá! Járművek. Mivel viszonylag nagy területről van szó, ezért a játék 3 fajta közlekedési módot ajánl fel nekünk. Van az autónk, amivel megérkeztünk, majd később lesz (lehet) egy motoros szánunk és marad ugye a jó öreg kutyagolás. Utóbbi sem elvetendő, ugyanis autóval nem tudunk mindenhová eljutni, a szánt pedig csak a játék utolsó felében tudjuk összeszerelni (naná, hogy nem oly könnyen lesz a miénk). Sőt, a játékban plusz pontot ér, ha jármű nélkül visszük végig (PS4 trófea). De ugyanez vonatkozik a lőfegyverekre is. Simán végigjátszhatjuk anélkül a játékot, hogy egyetlen lövést is leadtunk volna.
Tehát ott tartottam, hogy bestartoltam a motoros szánomat és… besötétedett. Először meglepődtem, hogy ez azért van-e, mert elértem a történetnek egy bizonyos szakaszába, de a YT-on néhány videót összevetve rájöttem, hogy a játékban bizony valósidőben változnak a nappalok és az éjszakák. És higgyétek el, sokkal jobb az erdőben nappal mászkálni, mint éjjel. Sötétben, elemlámpával a kezemben végül aztán mégiscsak elérkeztem a játék végéhez, és ami ott következett az pontosan az volt, amire végig számítottam: a nyugodt nyomozást felváltotta valami teljesen más...