Kathy Rain 2: Soothsayer teszt

Persze, mankó gyanánt készítettek egy összefoglalót az abban történtekről, ami opcionálisan megsasolhatunk új játék indításakor, de pusztán arra támaszkodva nem igazán jön át, miről is szólt a Kathy Rain; sokkal jobban funkcionál egyfajta emlékezetfelfrissítésként, hisz bármilyen hihetetlen, de jövőre lesz tíz éve, hogy megszületett a detektívpalánta, és már a rendezői változat is közeledik a négyhez. Ha még nem próbáltad a játékot, jelzem, mikor fejezd be az olvasást; ellenkező esetben akár a következő két bekezdést át is ugorhatod. Talán már egyértelmű írásaimból, de sosem árt kihangsúlyozni: a történet ismertetésénél igyekszem az alapokra szorítkozni, hisz egy játék teljes megéléséhez hozzátartozik, hogy nem tudjuk, mi vár ránk a következő sarkon, úgyhogy bátran végigolvashatja mindenki az ismertetőt, ezúttal is.

Az előző rész tartalmából

Kathy Rain 1995-ben nagyapja temetésére érkezik a vidéki Conwell Springsbe, miután másfél évtized óta nem járt arrafelé. Így nem tudhatott arról, hogy miután anyja kiszakította a családi fészekből hatévesen, nagyapjával egy titokzatos incidens történt, mely következtében vegetatív állapotban tolószékbe került. A nagymamájával folytatott eszmecsere során többek közt az is kiderül, hogy az orvosoknak ötletük sem volt, mi váltotta ezt ki Joseph Rainnél, de a kedves mama szerint nem lehet véletlen, hogy előtte sokszor órákra eltűnt a férje. Kathy mindenesetre megígéri, hogy alaposabban utánajár a dolgoknak, ha már a rendőrség teljesen töketlen volt – amitől aztán szép lassan kiteljesedik a nyomozói én az újságíró-növendékből.

Ahogy göngyölíti fel a szálakat, egyre több figura kerül fel a sakktáblára, és természetesen egyre közelebb kerül az igazsághoz. A hagyományos pixelkaland mindenki számára érdekes lehet, aki szereti a rejtélyes thrillereket. És ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ahonnan az első rész ismerete hiányában nem érdemes folytatni az ismertetőt, mivel a folytatásról nem lehet úgy beszélni, hogy ne lőnénk le belőle sarkalatos pontokat, szóval nyomás játszani a rendezői változattal, mivel az tekinthető a kánon részének!

Akik viszont játszottak az első résszel, pontosan tudják, mennyire megosztó lett a játék befejezése! Azt nem mondom, hogy a Twin Peaks hozzá képest kismiska, mert azért annyira szerintem nem volt elborult, mint David Lynch agymenése, de biztos nem oda futott ki a történet a természetfeletti szállal és azzal a különös helyszínnel, amire a legtöbben számítottak, ráadásul nem is kaptunk mindenre kielégítő válaszokat, felmerülő kérdést bezzeg annál többet! Viszont az atmoszféra és a hangulat zseniális volt, számomra pedig az írás mögött sem egy megúszós „nem tudom lezárni a sztorit, ezért kitalálok valami elmebeteg baromságot” állt, hanem valami érdekes koncepció alapja. Bár személy szerint abban sem voltam biztos, hogy amit láttunk a játék végén, az tényleg megtörtént-e, hisz a történetbe bekerült egy hallucinogén hatásokat okozó virág is – a második rész mindenesetre ezzel kapcsolatban helyreteszi a dolgokat, így akiknek voltak hasonló kételyeik, azok el fognak múlni.

Egy sorozatgyilkos nyomában

A folytatás cselekménye pár évvel ezután játszódik, immár egy nagyvárosban, Kassidyben, ahol saját magánnyomozó-irodánkat vezetjük, bár sem pénzzel, sem busásan jutalmazó üggyel nem vagyunk épp ellátva. Ekkor bukkan fel mentorunk és korábbi munkaadónk, Lucas, aki bedobja a lehetőséget, hogy nyomozzanak a sorozatgyilkos Soothsayer után, majd fifti-fiftiben osszák szét a kihirdetett 50 ezer dolláros jutalmat. Kathynek azonban nem fűlik annyira a fogára a dolog, inkább egy versenylehetőséget lát ebben a kihívásban, de azért a történet során mégis kénytelenek lesznek egymásra támaszkodni és információkat cserélni.

No, de ki is ez a bizonyos Soothsayer? A város első sorozatgyilkosa, aki már öt emberrel végzett különböző módokon, legutóbb épp egy híres írónővel. A rendőrségnek kellett egy kis idő, mire ráeszméltek, hogy a különböző esetek összekapcsolódnak, mégsem jutnak igazán előre az ügyben, hisz az áldozatokat látszólag nem köti össze semmi, nemük és életkoruk is különböző, az elhalálozás módja között pedig van késszúrás, akasztás, zuhanás, de elégetés is. Aki pedig egy ilyen embert próbál elkapni, az bizonyára előbb-utóbb céltábla lesz. És hogy a bűnügyi szál mellett még nyomasztóbb legyen a hangulat, Kathyt mindeközben rémálmok gyötrik, amikben bizarabbnál bizarabb dolgok történnek.

Van, ami változott, van, ami nem

Egy folytatás esetén sosem árt górcső alá vetni, milyen változások vannak benne az előzményekhez képest. Ha magát a játékmenetet nézzük, a Kathy Rain 2 szinte kiköpött mása az első résznek, vagyis hagyományos point-and-click, amiben tárgyakat gyűjtünk és vizsgálunk, valamint beszélgetünk mindenkivel, hogy előrébb jussunk a történetben. Ebben nyújt segítséget az ismerős napló, amiben rengeteg téma felbukkan a nyomozás során. Remek újítás, hogy már nem csak bizonyos kérdéskörökről és tárgyainkról faggathatjuk az embereket, hanem a környezetében látottakkal is. További üdvözítő dolog, ha valakiről egy-két kérdés után kiderül, hogy például nem tud a sorozatgyilkos áldozatairól semmit, a program az összes ehhez köthető témát kiszürkíti, hogy ne bocsátkozzunk fölösleges párbeszédekbe. Bár a játék nehézsége pont ideális, azért meg tudunk akadni egy kicsit, ha mondjuk elfelejtünk megvizsgálni egy tárgyat, úgyhogy ha már nyomozunk, legyünk alaposak!

Az elődhöz hasonlóan többféle fejtörőt kapunk, rögtön az elején például újságcikkekből kell dátumokra következtetnünk, hogy megismerjük az ügy előzményeit, de akad számítógép-feltörés, autóbütykölés, versmondás és tesztkitöltés is, szóval monotonnak semmiképp sem nevezhető a játékmenet. Az irányítás pofonegyszerű, 99%-ban minden a bal egérgombbal fogunk csinálni, leszámítva azt a pár esetet, amikor kénytelenek leszünk gépelni. Ezért nem Steam Deck-támogatott egyelőre a játék (pusztán játszható), aminek biztos nem örülnek páran, ahogy a kontrolleres irányítás is kimaradt az induláskor, holott az első rész rendezői változatában volt rá lehetőség. Remélhetőleg előbb-utóbb mindkettőt orvosolni fogják a fejlesztők, bár egyelőre konkrét ígéret nincs.

Üdvözítő újítás viszont a sok közeli animáció, amik leginkább bár csak rövid átkötő szegmensek, viszont baromi jól néznek ki egytől egyig és hoznak egy kis filmes hangulatot is. Azt hiszem, a Clifftop Games kihozott a pixelművészetből mindent; az egyetlen, amit még tovább lehet fejleszteni esetleg, hogy animálhatnák a szereplők kinagyított portréit! Ennek hiánya nem panasz, csak egy kósza felvetés, mert maga a játékdizájn tokkal-vonóval együtt hibátlan! Érződik a nagyobb felbontás, minden sokkal részletgazdagabb, a szereplőktől kezdve a hátterekig bezáródva.

Audio vonalon már az első rész is nagyon erős volt, természetesen ismét a színpadon köszönthetjük Arielle Siegelt, mint Kathy Rain megszólaltatóját, de a többi visszatérő karakter is megkapta az első részben hallott szinkronhangját. Összességében nagyon igényes munka lett, az új szereplőknél sem lehet egy rossz szavunk sem. Hasonlóképp remek lett a zene, Daniel Kobylarz ezúttal bő kétórányi(!) saját szerzeménnyel szolgáltatja a thrillerhez az aláfestést, ami nagyjából másfélszerese az első rész rendezői változatának hanganyagához képest. Hangulatában természetesen nagyon hasonló anyag született, így aki azt is szívesen hallgatta, az most sem fog csalódni.

Ami viszont némiképp csalódást okozott, az Kathy jellemfejlődése, illetve annak néminemű hiánya. Bár kicsit érettebben viselkedik, alapvetően megmaradt ugyanolyan nagy dumás, laza csajnak, aki nem fél beszólogatni, káromkodni, egysorosokat puffogtatni, miközben továbbra is hihetetlenül önző képes lenni. Persze, ne forduljon ki önmagából, mégis ezáltal az Eileennel való kapcsolatának kidolgozásán esik némi csorba; az első részt követően azt lehetett sejteni, hogy barátibb, szorosabb viszony lesz kettejük között, de történt valami összeszólalkozás a két rész között, aminek hatására felfüggesztették a közös munkát, de ez igazából nincs kifejtve, ami a játék érzelmi ívét így kicsit aláássa. Valahogy sokkal jobban működnek az egyéb szálak, amik Lucashoz vagy az édesanyjához köthetők – akihez természetesen még mindig utál bejárni.

A májusi eső aranyat ér

Bocsi, ezt a címet nem bírtam kihagyni, ha már májusban jelent meg a játék :-) És amúgy teljesen helytálló, a Kathy Rain 2 ugyanis kiválóan sikerült! Jó, a történet egyes szálait azért lehet kritizálni, vannak indokolatlanul háttérbe szorított vagy kevésbé megalapozott dolgok, ám ezek ellenére sikerült egy olyan sodrást adni a cselekménynek, ami egyszerűen játszatta magát; az Old Skiesnál éreztem hasonlót, itt is mindössze pár délután alatt, nagyjából 10 óra játékidővel jutottam el a stáblistáig, mert egyszerűen nem bírtam letenni. És emiatt a Kathy Rain folytatása remek élményt adott, minden hibája ellenére.

Bízva abban, hogy lesz harmadik rész, azért muszáj megjegyeznem, hogy az írásra még lehet gyúrni, minden más azonban nagyon a helyén van. Gondolkodtam is, hogy hova helyezzem Dave Gilbert kalandjához képest, ami bár összhatásban némiképp veri – elsősorban a történet és annak kidolgozottsága miatt –, de nem annyival, hogy fél ponttal kevesebbet kapjon, főleg, hogy atmoszférában és dizájnban jóval erősebb a Soothsayer, játékmenete meg fejtörői miatt viszont kicsit közelebb áll a hagyományos kalandokéhoz, ami szívemnek oly kedves. Ez persze szigorúan ízlés kérdése, azt mindenesetre bátran ki merem jelenteni, hogy a klasszikus point-and-clickek kedvelői nem panaszkodhatnak az idei évre.