Day of The Tentacle Remastered

Szerintem a DoTT az a kaland, amit a legtöbbször, a lehető legtöbbféleképpen végigjátszottam (talán az eredeti Sam and Max lohol csak a sarkában). Abban a minutumban beleszerettem Lilacsáp világhódító terveinek megakadályozásáról szóló meséjébe, amikor ’93 ősze körül először találkoztam vele egy 33Mhz-es 386-oson, 2 Mb RAM és egy szürkeskálás monitor társaságában. Számát se tudom, azóta hányszor álltam neki a kalandnak, de az bizonyos, hogy 2008-ban, amikor még hírből sem hallottunk az okostelefonokról, szinte csak azért vettem érintőképernyős Symbian-mobilt, hogy bármikor és bárhol tudjam terelgetni Bernardot és díszes kompániáját (az akkori mobil ScummVM minőségét azóta sem tudja hozni a droidos kiadás). Azóta is bármilyen mobil legyen nálam, általában van rajta egy DoTT is (az Indy 4 társaságában). A téma iránt kissé megszállott rajongóként eléggé vegyes érzéseket produkáltam, amikor Mr. Schafer tavaly felsétált a Sony színpadára, hogy bejelentse: kicsiny csapatával nagyban szorgoskodnak a Day of The Tentacle Remastereden, amivel a Grim Fandango felújításhoz hasonló minőséget kívánnak felmutatni (ekkor azért elkezdtem csuklani). Az újrakevert verzió meg is érkezett egy szép tavaszi napon, nézzük meg egy nem teljesen szokványos irományban, milyenre sikeredett.

A kaland háttértörténetét valószínűleg nem kell bemutatni senkinek, aki ezen sorokat olvassa. Tehát csak röviden: 5 évvel a Maniac Mansionben történt őrültségek után járunk. Lilacsáp és testvére, Zöldcsáp a ház körül sétálgat, amikor észreveszik, hogy egy felettébb különös szmötyi ömlik a szennycsatornából az alatta folydogáló kristálytiszta vizű patakba. Lila kíváncsian belekortyol a löttybe, ami után csodálkozva konstatálja, hogy két karra és világhódító vágyakra tett szert nagyhirtelen. A csápokkal benépesített Föd rémképének beteljesülését csak Bernárd és tökkelütött bandája akadályozhatja meg. Be is pattannak a Fred-doki által összeeszkábált időgépbe, aminek a tervek szerint egy nappal kéne a triót visszalöknie az időben, hogy még írmagjában elfojtsák a csáp világhatalomra törő terveit a szennyezett lötty csapját elzárva. Az időgép megfelelő működéséhez szükséges gyémánt helyett a feltaláló hamis bóvlit használt, ezért hőseink közül a nagydarab rocker, Hoogie 200 évvel a múltban, az állatokkal felettébb különös dolgokat hőn szeretettel művelő (na nem úgy, te kis huncut), Laverne pedig 200 évvel a jövőben köt ki (Bernard marad a jelenben). Hármuk, tér-időn át ívelő szerencsétlenkedését élhetjük át sokadjára, immáron HD-s grafikával, kitisztított hanggal és újravett zenékkel.

A játékmenet ismertetésével kezdeném, mert hála az égnek, egy-az-egyben változatlan maradt. Igazi nosztalgiavasúton vehetünk részt, ugyanis minden tárgy, minden agyament logikai feladvány, minden kacagtató párbeszéd tök ugyanaz, mint amit 23 évvel ezelőtt láthattunk (szerintem szét is szedte volna a Double Fine-t a rajongók tömege, ha bármi fontos momentumot megváltoztattak volna). Jó látni, hogy az időutazásra épülő játékmenetbeli csavarok (pl: kivágatjuk Mr. Washingtonnal a fát, mire Laverne szabadul a szorult helyzetéből) ennyi év (és más kaland) után is zseniálisak és ötletes mozgatórugói a játékmenetnek. Elindítva a Remastered verziót, rögvest azon kaptam magam, hogy észrevétlenül elröppent másfél óra, és szinte erőszakot kellett vennem magamon, hogy abbahagyjam a kalandot (na, még csak kicserélem azt a balkezes kalapácsot, meg mesét mondok a pacinak, meg befestem pirosra a múmiát, aztán megyek aludni, eskü). Ugyanúgy rá lehet függeni a játékra, mint 2 évtizeddel ezelőtt. Még szerencse, hogy ha tudjuk, mit kell csinálni, olyan 3-4 óra alatt elverekedhetjük magunkat a végjátékhoz (újoncoknak ez az idő lehet a kétszerese is, a DoTT messze földön híres a magas elakadási rátájáról).

Megmaradt ugyanaz az elvont, rajzfilmszerű stílus, amiben egy egyenes vonalat nem látunk. Csak mindezt végre nem hótpixelesen (vagy ScummVM-el agyonfilterezve) láthatjuk, hanem úgymond remixelve. A hátterek nagyon szépek annak ellenére, hogy valamilyen úton-módon inkább csak feljavításra kerültek, mintsem az eredeti ’92-es artworkök alapján újrarajzolták volna őket (nálam hozzáértőbbek biztos tudnának mesélni a vektor-grafika kicsinosítási lehetőségeiről). A helyszínek immáron az egész képernyőt elfoglalják, a cselekvés igék alulról eltűntek (átkerültek a jobb egérgombra) a tárgylistával egyetemben (ez pedig a bal alsó sarokban lévő nyíllal hívható elő), a karakterek pedig újra lettek alkotva, így összességében jónak mondható a felújított DoTT-kinézet (annyira naiv még én sem vagyok, hogy teljes újrarajzolást várnék el egy Double Fine produktumtól).

Az audioszekció is jelentős kozmetikázáson esett át. Szerencsére a szinkron maradt az eredeti, nem vették újra új színészekkel, hanem a két dekádos hangfájlok megtisztításával varázsolták a fülünknek kellemesen csengőnek a párbeszédeket. Az eredetileg midiként létező muzsikát ellenben újravették, méghozzá kellemes szimfonikus hangzással; az már csak a saját fejlövésem, hogy annyira berögzültek az eredeti dallamok, hogy néha nem éreztem annyira erőteljesnek a háttérzenét, mind az eredetiben. Az új hangszerelés ki tudja zökkenteni néhány helyen a muzsikális élményt: dúdolnám a megszokott ütemet, erre egy kicsit máshogy szól valamelyik hangszer, mint ahogy várnám. Teljesen szubjektív dolog, de azért említésre méltó szerintem.

A videóvégigjátszást Psychoka készítette: