Cats and Other Lives - screenshot #1

Aspen idős cicaként szeret naphosszat lustálkodni, és az ősöreg Mason-kúria zegeit meg zugait bejárni, miközben a recsegő padlón kergeti az egereket meg a múlt árnyait. Nyugodt élete akkor ér véget, amikor idős gazdája, Bernard Mason súlyos betegségben elhuny, és a férfi családja három napra ideérkezik a temetésre, meg hogy elintézzék a ház körüli dolgokat, mint például annak értékesítését, ugyanis az egykor tehetős família vagyonának mára nagyjából már csak hűlt helye maradt. Hamar kiderül, hogy a családtagok nagy része csupán az ilyen összejövetelekkor hajlandó szóba állni egymással, ugyanis a háttérben évtizedes ellentétek, sértődöttség és harag húzódik meg szinte mindegyikük között. Nem annyira hamar pedig az is kiderül, hogy nemcsak az ő múltjukban, hanem az elhunytéban is akadnak sötét dolgok, és pár óra után azt vesszük észre, hogy az aranyos cicaterelgetős játék az utóbbi évek egyik lesúlyosabb drámai alkotásává bontakozik ki, aminek a története és nyomasztó hangulata simán egy lapon említhető mondjuk a What Remains of Edith Finch-ével vagy az Among the Sleep-ével.

A kaland során tehát Aspent, a koros, duci cicát fogjuk terelgetni a pixelház falai között, úgy, hogy a képernyő egy távolabbi pontjára bökve nyomva tartjuk a bal egérgombot, mire ő jó ragadozóként odaszalad hozzá (a fejlesztők ezzel ki is hagytak egy ziccert azzal, hogy nem egérformájú az egérkurzor :)). Utána pedig végigsasoljuk a helyszínt, hogy van-e valami hotspot, amire a macskesz reagál valamit, aminek a hatására továbbgördül a történet, például kihallgatjuk ennek a sok embernek a búját-baját, akik megszállták az ő békés birodalmát. Ahogyan a régmúltban élőkét is. Gondolom, sok macskatulaj szokta látni, ahogy a kedvence hosszan ücsörög egyhelyben, és a nagy semmit bámulja. A játék készítői ezt a jelenséget azzal magyarázzák, hogy az állatok a múltban történteket látják (essenek meg azok akár még élőkkel vagy már elhunytakkal), így Aspennel nem csak azt kell keresgélnünk, hogy merre találjuk a húsvér emberek azon beszélgetését, ami továbbviszi a sztorit, hanem azt is lesni, hogy évtizedekkel ezelőtt mi folyt a házban.

A múlt árnyait pedig nem zavarja olyasmi, mint a jelenben becsukott ajtó, simán átgyalogolnak rajta. Nem úgy, mint mi, így a logikai készségünket használva kell néhol rájönnünk, mégis hogyan juthatunk be a kívánt helyiségbe, vagy netalántán rázhatjuk le a család 8 év körüli gyermekét, aki néha a cica nyomába akaszkodik, mert szerinte a kiiitty olyan furcsán tud viselkedni, mint amit megszálltak a szellemek…

Cats and Other Lives - screenshot #2

A CaOL tehát a sétaszimulátorok, a visual novellek és az egyszerűbb fejtörőkkel rendelkező kalandok közös gyermeke, mely képletet még kiegészítenek a reflexeinket (meg az idegeinket) tesztelő minijátékok is, melyekben általában a legváratlanabb pillanatban előbukkanó huncut rágcsálót kell megkergetni, de fogunk még fára is mászni, vagy egy piros fénypöttyöt jó macska módjára követni. További poénokat nem lövök le, de képzeljetek el minden olyasmit, ami egy macskát érdekelhet. Amúgy a készítőknek is jár a pirospont (csak ne kergessék meg ők is…), ugyanis valami tökélyre fejlesztve adják elő, hogy egy szeleburdi kisállatot irányítunk; senki ne csodálkozzon majd el például, hogy nagyban fejtené fel a sztorit, azonban Aspen máshogy gondolja, és a cicás ösztöneit kell kielégítenünk inkább, közben a helyiség tárgyainak épségét veszélyeztetve. Ő elvégre egy macska: azt csinál, amit csak akar.

Mi azért kevésbé, ugyanis eléggé be van határolva, hogy hova mehetünk; a játék az elejétől a végéig kézenfogva szépen terelget minket, amit mindenki döntsön el maga, hogy jó-e vagy sem. Én azért örömmel fogadtam volna, ha többféle feladat közül is válogathattuk volna ki, hogy melyiket csináljuk meg éppen, de így legalább nincs sose olyan érzés, hogy azért akadunk el, mert nem tudjuk, hogy mégis hol kéne lennünk. Így a jó 5-6 órás élményt csak az húzza el, ha megakadunk a kevéske minijáték egyikén, vagy egy nehezebb feladványnál szerencsétlenkedünk, de utóbbi esetre a menüben be lehet kapcsolni egy súgót, ami a jobb felső sarokban akkor bukkan fel, ha a játék úgy érzi, hogy nagyon nem vagyunk képesek önerőből továbbjutni. De ilyen szerintem ritkán akad, a CaOL-ra a története és a hangulata miatt fogunk évek múltán is emlékezni, nem pedig azért, hogy mennyire megdolgoztatta volna a szürkeállományunkat.

Cats and Other Lives - screenshot #3


De legalább a grafika emlékezetes. Aki hallgatja a podcastünket, az tudhatja, nem nagyon szoktam komálni a mostanában divatos ál-retro pixeles indie stílust, ugyanis általában nem nagyon képesek megidézni a ’90-es évek játékainak a kinézetét, ugyanis túl modernre sikerednek, vagy éppenhogy csúnyácskák lesznek mai szemmel nézve, így két szék közt beesnek a pad alá. A török Cultic Games-nek ezt sikerült jól megvalósítania; szép a pixellátvány, de van benne helyszín, ami engem például az Indy 4 intrójában látott múzeum padlására emlékeztetett, így a nosztalgiafílinget sikerül elérnie. Arról nem is beszélve, hogy a cicaanimáció valami mesés. Nem tudom, hogy rotoscope technológiát használtak-e Aspen meganimálásához egy valódi cincust lekamerázva, netalántán kézzel csinálták-e, de marha jól néz ki minden egyes kis mozdulata, legyen az a rohangálása, vagy akár amikor a játékhalacskáját püfölgetni, netalántán megriad valamitől.


Az audiószekció is fenomenális, alapesetben borús hangulatú dallamokat hallhatunk, melyekhez hozzácsapódnak az olyan zajok, amik egy ekkora öreg háznál előfordulhatnak; recsegnek-ropognak a falak, kint fütyül a szél, cincognak az egerek, ésatöbbi. Nagyon jó atmoszférát teremtettek vele. Szinkron sajnos nincsen, de az nem is nagyon várható el egy ilyen kis indie csapat művétől, de az emberek legalább hümmögnek benne néha, meg Aspen is nyávogat.