Bye Sweet Carole teszt

Mielőtt előreszaladnánk odáig, egy kis storytime következik. A játékban Angliában, valamikor a 19. század elején járunk egy meg nem nevezett településen működő lányneveldében, Sunny Hillben, ahol Lana, az árva tinédzser lány tengeti a mindennapjait. Mint minden, a korszakban és ilyen helyen játszódó történetben megszokott, Lana sorsa is eléggé keserű; nemcsak hogy el kell viselnie napi szinten a többi lány bullyzását az erős fantáziája miatti különcségének köszönhetően, hanem még a legjobb (meg amúgy az egyetlen) barátnőjének, a címet adó Carole-nak is hűlt helye támad egyik pillanatról a másikra. 

Lana úgy dönt, hogy kideríti a lány eltűnésének rejtélyes körülményeit, ami nem lesz olyan egyszerű feladat, ugyanis valami miatt a valóság szövete megszakadt, és az ez idáig csakis az ő fejében létező Corolla királysága kilép a fantázia birodalmából, és elkezd átszivárogni a valóságba. Ami alapvetően nem is lenne olyan nagy gond, elvégre ki ne szeretné, hogy a zord iskolája mesebeli palotává váljon, ahogyan a körülötte elterülő kertben élő nyulak is emberi személyiséget vegyenek fel? Azonban ezzel együtt beszivárognak a mi világunkba a Corollát egy ideje támadó sötét erők is, melyek célja a fantáziavilág elpusztítása, ehhez pedig azt ítélik a legjobb módszernek, hogy egyrészt komorrá formálják a miénket, másrészt elteszik láb alól a mesebeli királyság kitalálóját és egyben hercegnőjét, Lanát.

A játék története kifejezetten érdekes és összetett (ráadásul néhol még szívfacsaró is), így nagyon nehéz spoilerek nélkül áradozni róla, de annyit elmondanék, hogy a legerősebb pontja a programnak, így már csak miatta is érdemes leülni eléje. Ja, igen, nem ok nélkül említettem meg az alcímben a Faun labirintusát. Ahogyan Guillermo del Toro kultikus horror-meséjében, úgy itt is sokszor gondot okoz, hogy mi az, ami tényleg megtörténik mindabból, amit látunk, és mi, ami csak a lány képzeletének szüleménye. Ellenben azzal szemben itt a végére minden szépen tisztázódni fog, nem hagyja a mesélő a mi képzeletünkre, hogy mi igazi, és mi nem. Egy kerek, szép és megható felnövéstörténetet kapunk, ami bemutatja, hogy még egy (képzeletbeli) Disney hercegnő sem tökéletes, ahogyan az ő élete sem csupán játék és mese.

Ehhez pedig át kell verekednünk magunkat egy jó 5-6 órányi kalandon, így most regélnék kicsit a játékmenetről is, ami eléggé furává sikeredett. Ugyanis az első órát látva örömmel újságoltam a Discordon a többieknek, hogy na végre, itt van egy modern követője a jó öreg Another Worldnek meg Heart of Darknessnek, erre az első hosszabb (és igen látványos) átvezető után azon kaptam magam, hogy jóval egyszerűbb kinézetű sötét folyosókon keringek a gyönyörűséges kert meg erdő helyett. Aztán ez a következő néhány órában annyira nem változik, hogy már kezdtem kissé tikkelni, mikor minden egyes hangulatos átvezető végén egy újabb szürke folyosón és romos épületrészben találta Lana már megint magát.

Hogy aztán újra megkeressük vele a továbbjutás módját. Ahhoz pedig nagyjából annyi lesz a dolgunk, hogy megfejtjük a kissé egykaptafára épülő (bár néha azért szerencsére megújuló) feladványokat, és bujdokolunk az időnként a nyakunkba akaszkodó, elpusztíthatatlan, rémisztő lények elől amolyan Clock Tower módon. Ebben segítségünkre lesz, hogy viszonylag hamar megkapjuk a nyuszivá(!) változás képességét, abban az állapotban pedig nemcsak gyorsabbak vagyunk, hanem tudunk ugrani, és olyan szűk helyeken is átpasszírozhatjuk magunkat, ahol tinilányméretűként lehetetlenség. Valamivel később pedig egy fura, de annál cukibb segítőnk is lesz, akinek mibenléte fontos történeti elem, így csak azt a mókás tényt árulom el vele kapcsolatban, hogy totál olyan a dizájnja és az egész stílusa, mintha a Cupheadből szalajtották volna.

Aztán miután átlogikázzuk magunkat a játék törzsén, az utolsó két órában szépen vegyülnek egymással a hagyományosabb kalandelemek (előtte is kell tárgyakat keresni és használni, de itt jobban fókuszba kerülnek), a többi szereplővel való beszélgetés, a felfedezősdi, ahogyan az újabb logikai feladványok is. Hatalmas kár, hogy az előtte lévő órák nem ilyen színvonalon kerültek megvalósításra, mert akkor egy 9 pontos cuccról számolnék most be nektek. Szerintem valószínűleg a büdzsé egy 3 órányi ilyen élményre lehetett csupán elég, a készítők azonban nem mertek egy ennyire nyúlfarknyi kalandot kihozni, emiatt van a másik 2-3 órányi töltelék bepréselve az első és az utolsó kettő óra közé.

És ez a grafika színvonalán is látszik. A fent említett időintervallumban ugyanis azt a teljesen 2D-s, kézzel rajzolt, gyönyörűséges látványt kapjuk, amire 2 éven át nyáladzottunk az összes trailerben. Tényleg úgy néz ki minden, mintha egy régi Disney rajzfilmet (vagy akár az Anasztáziát) néznénk, legyen szó akár a karakterek meganimálásáról, a helyszínekről vagy éppen a meglepően hosszú, hangulatos átvezetőkről. A történet közepén elhelyezkedő sötét és komor folyosók meg sajna kimerülnek abban, hogy hát izé… sötétek és komorak. Nem azt mondom, hogy megcsúnyulna ezeknél a részeknél a játék, de nem is olyan szemkápráztató, mint a többinél. Icipicit copy paste fílinget áraszt a sok hasonló kinézetű szoba, folyosó és terem. Kár, hogy itt nem futotta annyi kreativitásra, mint máshol. De legalább a ránk rontó szörnyetegek stílusosra sikeredtek.

Ellenben az audiószekció az elejétől a végéig tökéletes. A muzsikák hangulatos, szimfonikus zenekarral előadott szerzemények, amik szintén a gyermekkorunk egészestés mozis rajzfilmélményeire emlékeztetnek, amikor meg nem, akkor ügyesen ránk hozzák a frászt a horrorisztikus jeleneteknél. Amúgy még egy nagyon szép dalt is hallhatunk a történet katarzisa közben Let Your Voice Be Heard címen, amit Lana szinkronhangja, Elsie Lovelock ad elő, aki igazi veteránnak számít a szakmában (a többszáz anime, rajzfilm és játékos munkája közül kiemelném, hogy ő volt Charlie eredeti énekhangja a Hazbin Hotel pilot epizódjában). Természetesen maga a szinkron is kiváló; mind Lana, mind a többiek úgy hangoznak, ami egy ilyen minőségű produktumtól elvárható.