A Beyond: Two Souls eredetileg Ps3-ra jelent meg 2013 őszén a konzol életciklusának egyik utolsó nagy címeként. Ps4-re két évvel később adták ki Remastered változatban, ami minimális grafikai ráncfelvarráson és egy új sztori-idővonalon túl egy-az-egyben megegyezik az eredeti játékkal, így a bármelyik változat iránt érdeklődők nyugodtan olvashatják ezen írásunkat.
Jodie Holmes (Ellen Page) nem egy mindennapi lány, ugyanis születése óta kapcsolatban van egy túlvilági lénnyel, Aidennel, akivel ő az egyetlen, aki meg tudja értetni magát. Emellett magába a szellemvilágba is bele-beletekintgél időnként, ami roppant „mókás” időtöltés egy 6-7 éves kisgyerek számára. Jodie különleges képességeire hamar felfigyel a CIA, ezért a lány a Paranormális Tevékenységek Intézetébe kerül két kutató, Nathan Dawkins (Willem Dafoe) és Cole Freeman (Kadeem Hardison) felügyelete alá. Az elkövetkező 14 év során Jodie csak minimálisan érintkezhet a külvilággal, mert mind maga, mind a környezete számára veszélyes lehet, ha nem tudja váratlan helyzetekben kontrollálni a képességeit. Természetesen egy tinédzsert nem lehet egykönnyen bezárva tartani, ezért némi kalamajkával jár, amikor a lány olyan 16 évesen úgy dönt, hogy ő most elmegy kocsmázni. Miután az ivó törzsvendégei megtanulták, hogy nem jó dolog kikezdeni egy, a szellemvilággal jóban lévő lánnyal, a CIA úgy dönt, hogy Jodie eleget húzta az idegeiket, és itt az ideje, hogy az állam szolgálatába állítsa a tudományát (döntésüket az is előidézte, hogy a fehérnép sikeresen megakadályozott Aiden közreműködésével egy súlyos ipari balesetet). Az évekig tartó kiképzés után Jodie és szellembarátja egy Ryan Clayton nevű ügynök (Eric Winter) társaságában mindenféle rizikós küldetéseket old meg egészen addig, míg egy… És egész pontosan idáig mesélem a történetet, mert a Beyond: Two Souls egy interaktív film, és az egyik legjobb része a története, aminek a megismerésének az örömét senkitől se venném el.
Alapvetően a digitális Ellen Page-et irányítjuk, akivel bejárhatjuk az aktuális fejezetek eléggé szűkre szabott helyszíneit, miközben emberekkel társalgunk, tárgyakat vizsgálunk (ez utóbbi azért nem éri el a LiS szintjét, szerintem az egész játék során, ha 5 dolgot a kezünkbe veszünk), vagy az izgis akciójelenetek közben őrült módon nyomkodjuk a gombokat a némileg újragondolt QTE-kben. Az irányítás a Heavy Rainben látott húszujjas módszer helyett jóval egyszerűbb: ha van valami érdekes a közelünkben, azt egy fehér pötty jelzi, és nekünk elég csupán az irányába húzni a jobb analógkart (ha valakinek nagyon hiányzott a különféle irányba – lehetőleg egymásután legalább kétfelé – rángatós módszer, az örülhet, mert a videók alapján a Detroit visszatér majd hozzá). A párbeszédek is roppant egyszerűen zajlanak; a controller gombjaira vannak kiosztva a válaszok, amik megadására pár másodperc áll a rendelkezésünkre, különben random módon kiválaszt egyet a játék. A már említett akciójelenetek túléléséhez se kell atomfizikusnak lenni, elég, ha a megfelelő iránygombokat nyomkodjuk bőszen. Érdekesség, hogy az esetek nagy részében Jodie mozgását kell lekövetnünk, és csak két-három alkalommal vannak kiírva a lenyomandó irányok. Kissé fura, ámbár ötletes megoldás; kár, hogy az esetek többségében tuti benézzük, mit is kéne megadni. Még „szerencse”, hogy általában az akcióknak semmi hatásuk nincsen az események folyására. Meghalni nem nagyon lehet (kivéve egyszer, de akkor is csak visszatöltődik az állás), ha sokat bénázunk, akkor sincs világvége, egyszerűen csak mindenféle vargabetűket leírva megy tovább a történet (például, ha elkapnak a rendőrök, akkor meg kell szökni tőlük, ha meg nem kapnak el, akkor értelemszerűen nem kell megszökni :) ). Nincsen az, mint a Heavy Rainben, hogy a permanens halál miatt minden egyes QTE-résznél a fogunkat összeszorítva koncentrálunk, nehogy kinyiffanjon szeretett hősnőnk. Olyan habkönnyű és súlytalan az egész, mint mondjuk a Telltale-féle Wolg Among Us-ban látható akciók. Emiatt nehéz is eldönteni, hogy ez rossz-e vagy sem, elvégre ez a könnyedség legalább nem töri meg a koncentrációnkat, amit a sztori megkövetel magának, ellenben elég röhejes, hogy a nagy akciórészek anélkül is lejátsszák magukat, hogy hozzáérnénk a controllerhez.
Menetközben amúgy bármikor rábökhetünk a háromszögre, amivel átvehetjük a Jodie-t mindenhova pár méteres távolságban lebegve követő entitás, Aiden irányítását. Vele viszonylag szabadon, belsőnézetből látva berepülhetjük a környezetünket (mivel korlátozottan a falakon is átmehetünk, így felfedezésre se utolsó a szellemlét), amivel némileg kapcsolatba is léphetünk: botcsinálta poltergeist-ként tárgyakat lökdöshetünk, lámpákat és mindenféle elektronikai eszközöket kapcsolgathatunk ki-be, és sok más módon hozhatjuk a frászt az élőkre. Jah, és meg is ölhetjük őket. Az L1-et lenyomva a két analóg kart egymás felé tolva kiolthatjuk a lánybarátunkra veszélyes egyének életét, a két kart ellentétes irányba húzva pedig megszállhatjuk az erre kijelölt egyedeket, hogy vele tartsunk némi irtást a barátságtalan emberek soraiban. Szellemként emellett pedig nagyritkán gyógyíthatunk is, és flashbackeket előidéző kékszínű fénycsíkokat is terelgethetünk Jodie orcájába. Aidennel repkedni igazán jópofa és ötletes dolog, a játék eredeti megjelenésekor ez volt az egyik olyan aspektusa, amivel erősen kiemelkedhetett a többi film-játék tömkelegéből.
A másik ilyen összetevője a története. Egy viszonylag egyszerű (csak a mesélés módja miatt tűnik összetettebbnek, mint amilyen), de nagyon hangulatos sztorit élhetünk át, amiben megfelelő arányban keverednek a sci-fi elemek közé a Jodie-val és különféle ismerőseivel kapcsolatos megható, drámai részek (néha már azt is mondhatnánk, hogy David Cage direkt szívatja az egyes szereplőket, annyi szenvedést láthatunk a játék 8-10 órája alatt). Szem nem marad szárazon a végére, az tuti! Ebben hatalmas szerepe van a kiváló színészi játéknak, ugyanis az aktorok nem csak a hangjukat, hanem a teljes testmozgásukat és arcmimikájukat is adták a karakterüknek. Kis túlzással azt is lehetne mondani, hogy nagyrészt egy kétszereplős kamaradrámát látunk Miss Page és Mr. Dafoe előadásában. A Ps4-es kiadásban lehetőség van a sztorit lineárisan is átélni, amit első végigjátszásnál senkinek sem ajánlok. Nem ok nélkül találták ki a fejlesztők, hogy az idővonalon fejezetenként ugrálva kell összeraknunk egy sajátos puzzle-ként Jodie élettörténetét. Második végigjátszásra amolyan érdekességként már érdemes így végigmenni a játékon (bár a legelején és a legvégén is hibádzik a fejezet-sorrend, de semmi nem lehet tökéletes), a trófeák begyűjtése miatt úgy is többször végig kell szaladnunk rajta, így legalább kapunk némi változatosságot. Amúgy a trófeák mutatják, hogy milyen sok olyan lehetőség van a programban, amikre alapesetben nem is gondolnánk (pl. 10-ből 10-en tuti megleckéztetik a fentebb említett kocsma vendégeit, pedig nem kötelező kioltani az életüket, ahogyan a frászt hozni se a szülinapi zsúr vendégeire). Az összetettséget mutatja a sokfelé szétágazó végjáték is, melyből van vagy fél tucatnyi (lusta vagyok kiguglizni a pontos számot, de közel 1 óráig tartana mindet végignézni), kár, hogy nagyrészt az utolsó fejezetben hozott döntéseink alapján kapjuk meg őket.
A kaland grafikája a megjelenésekor elképesztően gyönyörűnek számított, és a mai napig megállja a helyét főleg a minőségi fény, árnyék és füsteffektusoknak (a prérin fújdogáló, a fél képernyőt betöltő hatalmas porvihar nagyon durván tud ki nézni még most is), és az Avatar filmeknél is használt újgenerációs MoCapnek köszönhető tökéletes animációknak hála. Ps3-on talán csak a God of War 3 volt, ami jobban kihasználta a gép képességeit. A Ps4-es kiadás értelemszerűen nagyobb felbontásban (a fullHD sajnos nincs meg így se a képernyő 1 negyedét elfoglaló, a mozis élményt erősítő, de tök felesleges szélesvásznú fekete csík miatt) és stabilabb FPS-értékekkel fut (bár a 30-at így se lépi túl), és egy minőségibb antialiasingot, meg némileg fejlettebb effekteket is kapott. A Pro gép képességeit egyáltalán nem támogatja a program, nem kapunk 60 FPS-t és a fekete csík se tűnik el. Cserébe nem sül meg a masina, mint mondjuk egy Horizon Zero Dawn esetében; majdnem halkabb volt a hűtés menetközben, mint amikor csupán a Ps menüjében turkálok.
A komponistának a 2013-as év elején történt tragikus halála miatt a zenei anyagot végül a leginkább az Assassin’s Creedekről ismeretes Lorne Balfe és Hans Zimmer muzsikus-pápa fejezte be. A szinkron is igazán profi munka, ami nem csoda a halom hollywoodi sztárt felvonultató színészgárda mellett. A hangulatot erősíti a profi hangeffektek garmadája, amik egy része a Ps4-es változatban átköltözött a controller mini-hangszórójába. Tipikusan az a feature, ami elsőre teljesen feleslegesnek tűnik, mégis pár órányi játék után már csorbítaná az élményt a hiánya.
Érdekes, hogy a Beyond: Two Soulsra a megjelenésekor mind a kritikusok, mind a játékosok nagy része fanyalogva tekintett (mindezt akkor, amikor majd elszálltak a sokkal fapadosabb Telltale-játékok imádatában). Valahogy nem nagyon akart senkinek se bejönni ez a digitális mozizás. Azóta se lett különösebben kedvelt a stílus, ellenben Jodie drámai kalandja ma már azon a szinten foglal helyet, amit megérdemel: a Metacriticnél a Ps3-as verzió 8,1 ponton, a Ps4-es kiadás 8 ponton áll a felhasználói értékelésekben. Szerintem mindenkinek érdemes egy próbát tenni vele, ha eddig nem tette volna, és ha szeretne egy nagyon hangulatos, sokszor meglepően felnőtt témákat boncolgató drámai utazáson részt venni az egyesekből és nullákból álló Ellen Page és láthatatlan szellembarátja, Aiden oldalán.