Apopia: Sugar Coated Tale teszt

A prológus meg a kész játék elkészülte között négy teljes év telt el, és ezen idő alatt láthatóan sok minden megváltozott az eredeti tervekhez képest, legyen szó a történetről, a játékmenetről vagy akár a sztori mögött meghúzódó mondanivalóról.

Sőt, még az is, hogy konkrétan ki is áll a mű középpontjában. A mese fonalát hajszálpontosan ott vesszük fel, ahol a demó végén megszakadt, vagyis még mindig Mai-t, a valahogy a nyúlkirályságba tévedt kislányt, meg a szintén idekerült Nicót, a rózsaszín macskát kell valahogy hazajuttatnunk, miközben lehetőleg megdöntjük a Yogurtot vaskézzel igazgató Boss uralmát is.

Ennek ellenére itt már az első néhány órában nem a lányt, hanem a macskeszt irányítjuk, ugyanis az előbbinek nem részletezett módon csak úgy hirtelen nyoma vész. Később aztán még Mollyt, a kastélyából kipenderített, bánatában magát Schwarzeneggerre gyúró nyuszi exkirálylányt is irányíthatjuk, hogy aztán Mai előkerülése után hármukat felváltva terelgethessük, attól függően, mit kíván éppen a történetmesélés.

Ami pedig az első, ami a valószínűsíthető fókuszváltás áldozatául esett. A prológussal szemben itt szinte csak amolyan keretes szerkezetként szerepel a lányt és a cinikus macskát körüllengő rejtély. Méghozzá annyira nem számít már, hogy itt kénytelen vagyok SPOILERezni egy kicsit, ugyanis majd, amikor olyan 9 óra után a finishbe érve azt látjuk, hogy több fontos dolog nem derül ki, Mai csupán annyit jegyez meg, hogy ez nem is baj, elvégre az út a lényeg, nem a cél.

Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy a készítők annyi misztikumot hajigáltak bele a kalapba, hogy már végül ők sem tudták igazán, mi a legjobb feloldás. De hát ugye a jó öreg Lost után már semmin se lehet csodálkozni. Legalább, ha másra annyira nem is, a nyúlkirályságban létrejött diktatúra sötét okaira fény derül majd, ahogy Moly is elnyerheti a lelki békéjét, ha ügyesek vagyunk.

Apopia: Gameplay Trailer

De ehhez jó hosszú órákon át fogunk kalandozni, melynek során a demóhoz képest jóval többször változik a játékstílus. A hagyományos (de még mindig csak controllerrel vagy klaviatúrával irányítható) pont and click részeknél bejárjuk az éppen elérhető aktuális néhány képernyőt, dumcsizunk a meglepően sokféle NPC-vel, zsebrevágjuk a még meglepőbben szerényen mért tárgyakat (de tényleg, egész idő alatt szerintem nem lépi túl az inventoryba kerülő dolgok száma a tucatot; mármint összességében, nem egyszerre van annyi nálunk), és megoldjuk a nem túl bonyolult, de annál mókásabb feladványokat. Lesz itt ugyanis minden is; pölö Nicóval el kell érnünk, hogy a helyi médiaceleb énekes (aki Boss érkezése előtt a királylány ének- és etikatanáraként tengette a napjait) belehabarodjon az éppen velünk tartó nyuszisrácba, így minket továbbenged, ha a fiú marad őt szórakoztatni (rossz, aki rosszra gondol, alapvetően ez még mindig egy gyerekmese).

Emellett lesz, amikor Mai-jel kell belopakodnunk valahova, ahol a mindenfelé elszórt lézernyalábok irányát percenként hússzor megváltoztatva a kezünkből kilőhető robotdenevérrel (ne kérdezzétek...) találhatunk rá a kijárat felé vezető helyes útvonalra. De akad majd az ügyességünket megmérettető ugrálósdi is, ahol perceken keresztül vagyunk kénytelen egy szakadék felett lengedezni egy kampóskötéllel, a plafonról különféle magasságokban lelógó akadályokba beakasztva azt.

Ez a rész a megjelenés környékén annyira bugos volt, hogy kénytelen voltam miatta napokra pihentetni a játékot, mert azon kaptam magam, hogy minden önhibámon kívüli lezúgás után önkéntelenül levonok egy-egy fél pontot az értékelésből, és végül nem akartam mínusz hattal zárni a cikket. Szerencsére ezt az első nagyobb patch kijavította, így én az idegösszeroppanást, a játék pedig a túlzóan negatív osztályzatot úszta meg (így is akad elég okom eleget szidni szegényt).

A játékmenet harmadik nagy része az, hogy úgy a nagy semmiből kétszer is hirtelen 1-1 órácskára egy dungeon crawlerben találjuk magunkat, ahol nagyon stilizált grafikával operáló, belső nézetes, szinte már primitív kinézetű labirintusban vagyunk kénytelenek kóvályogni. Eközben csakis az itt fellelhető tárgyakat kell használnunk a megfelelő helyeken, miközben időnként csúnya gonosz ellenfelekkel is összeakadunk. Bár az Apopia nem Apopia lenne, ha tényleg péppé zúzhatnánk valakit Molyval meg a többiekkel: ugyanis a felbukkanó akcióparancsok nem a szokásos Fight-Magic-Skills szinten mozognak, hanem attól függően, melyik karakterrel jövünk, megpróbálhatjuk kidumálni magunkat belőle vagy egyéb módon megúszni épbőrrel a szituációt.

Lesznek természetesen bossharcok is, de ezekre nemcsak a labirintusokban kóvályogva kerül sor, hanem a történet több pontján is, így egészen változatosan módon akaszthatjuk össze a bajszunkat a rosszakaróinkkal. Például mindenki nagy örömére visszatér a prológusban bemutatkozott ritmusjátékos gombnyomkodás, aminél már megint nem a zenére kell a billentyűkre könyökölnünk, hanem csak az ábrák mozgását figyelve.

Ez leginkább a sztori utolsó harmadában bukkan elő, és sajna azt kell mondanom, eléggé bugosnak érződött. Sokévnyi Guitar Hero múltam ellenére többször is sikerült meghalódnom úgy, hogy eskü, megfelelően időzítve nyomkodtam a gombokat (miközben több körben, az életerejét időnként visszatöltő, páncélzattal is rendelkező, engem pár találattal kicsináló ellenfél ellen zajlik a küzdelem).

Szerencsére a fejlesztők sűrűn peccselgetnek, így valószínűleg ez is fixálva lesz, mire ti, az ezen sorokat olvasók eljuttok majd idáig a programban. Szintén javításra vár az is, hogy a vége előtti néhány órában random hiányzik a központozás a szövegben emellett többször is előfordul hogy nincsenszóközaszavakközött amimeglepőenzavarótudlenni. Angol anyanyelvűek pedig azért is panaszkodtak a neten, hogy ezeknél a részeknél sokszor úgy érezni, mintha valamilyen AI modellel fordították volna a szöveget az eredeti kínaiból. Ez persze kérdéses, hogy így van-e, de tényleg furcsa megfogalmazású néhol az olvasnivaló.

A fentiek nagyrészt kitöltik a játékot, de itt van még a prológusban beharangozott Setét Világ is, ahol eredetileg a mese sötétebb, depressziósabb aspektusaival ismerkedhettünk volna meg, szép, merőben sajátos látványvilággal előadva. Ezzel szemben a teljes verzióra ez is eléggé megváltozott; amellett, hogy kicsit lesz neki ilyen funkciója is, az idő nagy részében amolyan lélekhekkelésként működik.

Mai útjába akad nyusziföldje egy barátságtalan lakója? Uzsgyi bele a tudatalattijába, ahol pár perc alatt megszüntethetjük a lelkét sújtó drámát, és mehetünk is tovább. Totálisan meglepő módon ez nemcsak élőlényekkel működik, hanem az időnként előforduló félintelligens őrző-védő robotokkal és számítógéprendszerekkel is, így ne felejtsük el rajtuk is használni ezt a skillt.

Lesznek még kisebb minijátékok is, de azokról nem regélnék, hogy nektek is jusson némi felfedezni való. Annál inkább szólnék a grafikáról, ami az idő tetemes részében ugyanazt a gyönyörű, kézzel rajzolt stílust használja, mint amit a demóban is láthattunk. Ehhez társul még a szereplők aprólékosan meganimált, sokszor igen mókás mozgáskultúrája is. Aranyos, néhol már-már gyerekesnek mondható a látványvilág a pasztell színeivel meg a debil dizájnú karaktereivel, akik mindenféle debil mozgásokat végeznek. Be is gyütt nekem nagyon.

A Setét Világ ábrázolása is nagyrészt megmaradt a régi, ezzel a merőben sajátos, digitális gyermekrajztábla stílusával, bár az előbb említett gépi tudatalattinál már túlságosan stilizálttá, sőt szerintem egyenesen randává válik a kinézet. Szintén ily módon kerültek ábrázolásra a labirintusos részek, vagy az utolsó nagy bossharc is, melyek szinte már-már primitív vonalrajzokká silányulnak. Hogy ez direkt koncepció volt-e a pár fős fejlesztőbrigád részéről, hogy 8 év után végre be tudják fejezni a játékot, azt nem tudom, de erősen ront az összképen.

Az audioszekció nem sokat változott a prológushoz képest; szinkron sajnos továbbra sincs, ellenben a zenei felhozatal kiegészült néhány új muzsikával, amik mind nagyon fülbemászóak. Szerintem az alkotás egyik legerősebb pontja az OST-je lett, amit meg is lehet vásárolni digitális album formájában néhány euróért.

Apopia: The Broken Crown animációs rövidfilm

Mielőtt rátérnék az értékelésre, érdemes gyorsan eltöprengeni rajta, hogy ugyan ki is lehet a játék célközönsége. Elvégre a cuki grafikájának, a kissé infantilis humorának meg szereplőinek és a nem túlságosan agyalós feladványainak köszönhetően szerintem tipikusan olyan cucc, amit le lehet tenni a kalandjátékokkal éppen csak ismerkedő 12-16 éves korosztály elé. Ellenben a háttérben megbúvó, nem annyira vidám, már-már totál depresszív történetszálaknak köszönhetően meg nem biztos, hogy pont ezzel kéne lehozni őket az életről.

Így mindenki csak mértékkel fogyassza. Ha valakit nem zavarnak a fentiek, akkor felnőttként is kellemes élményben lehet részünk általa az első idegesítőbb bug eléréséig (de legalább a mentés nem tud már random törlődni, mint ahogy simán előfordult a megjelenés előtti változatban).