Manapság, amikor naponta jön hír a közelgő világvégéről, legyen az háború, globális felmelegedés vagy a mesterséges intelligencia által, talán már fel se kapjuk a fejünket arra a szóra, hogy apokalipszis.
Pedig ez a görög szó, melynek jelentése feltárás, kinyilatkoztatás, az európai kultúra egyik fontos kifejezése. Az apokaliptikus jelzővel illetett vallásos szövegek többnyire valamilyen titkos jövőt tártak fel az emberiség előtt, leírva közben az általuk ismert világ pusztulását. Legismertebb példája a bibliai János Jelenéseinek könyve (Apokalüpszisz Ioannu). Ebben szerepel a korabeli emberiség által ismert világ vége (itt jelennek meg például az apokalipszis lovasai), de a szöveg fontos része az ezt követő új világ leírása is. A műben szereplő látomások, képek rendkívül gazdag inspirációs forrást jelentettek az európai művészet történetében, elég csak olyan alkotókra gondolnunk, mint Albrecht Dürer.
A kora újkorban élt német festő tizenöt fametszetben dolgozta fel a Jelenések könyvének híres jeleneteit, megjelenítve bennük saját korának félelmeit, szorongásait. Személyes kedvencem ezek közül Az Apokalipszis négy lovasa című műve, melyre még általános iskolás koromban akadtam a rajzkönyvemben. A képen négy lovas (Halál, Éhínség, Járvány, Háború) kérlelhetetlenül vágtat keresztül, letarolva férfiakat, nőket, szegényeket, királyokat.
Dürer alkotásai a mai napig fontosak számomra, éppen ezért örültem, amikor ráleltem a Punch Punk Games stúdió játékára, az Apocalipsis: Harry at the End of the Worldre. A játékról készült felvételeken ugyanis azt láttam, hogy itt életre kelnek Dürer metszetei.
Már a főmenüben megtapasztaljuk, hogy a fejlesztők milyen világba szeretnének minket elvinni: fájdalmas kürtszó hallik, és egy komor, felhős, esős, szépia színű tájon ácsorog történetünk főhőse: Harry.
Harry egy alultáplált, köhécselő fiatalember, akinek célja megtalálni elveszett szerelmét, Zelmát. Igen ám, csakhogy Zelma nem is annyira elveszett, inkább halott: egy csoport dühös falusi boszorkányság vádjával még a játék kezdetén meggyilkolta.
Harry mégis útra kel, remélve, hogy útja végén szerelme várja majd. Átkel pusztaságon, ostromlott városon, tengeren, tengermélyen, és egy ponton bizony elhagyja e siralomvölgyet, hogy az alvilágba alászállva kutasson kedvese után.
Az izgalmas felvezetés ellenére a játék meglehetősen szűkmarkúan méri a történet további elemeit. Harry és a többi szereplő ugyanis nem kommunikál, csak néha van két helyszín között egy átvezető animáció. Ezekben egy drámaian mély hangú narrátor (Adam „Nergal” Darski lengyel metálzenész) oszt meg némi információt a két szerelmes történetéről.
Ezek az átvezetők meglehetősen egyenetlenül vannak elhelyezve, és olykor a narráció is elmarad. Semmi baj azzal, hogy a fejlesztők nem akarták túlmagyarázni a világot. Furán is hatott volna ebben a miliőben, ha Harry minden kattintásunkat kommentálja. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy nem igazán kötődöm Harryhez, aki a köhécselésen kívül nem sokat csinál, így bár kíváncsi voltam a történet végére, nem különösebben izgatott, hogy kit is irányítok a játékban.
A játék világa egyértelműen középkori, ugyanakkor nincs konkrét helyhez vagy időhöz kötve. Inkább egy különleges ötvözete Albrecht Dürer és Hieronymus Bosch alkotásainak, Dante Isteni színjátékának, a középkori bestiáriumoknak és a danse macabre (haláltánc) elemeinek. Sivár, boldogtalan világ, tele nyomorral, háborúkkal, halállal, boszorkánysággal és különféle szörnyekkel.
Mindez a képernyőn megjelenítve gyönyörű. Minden egyes helyszín olyan, mintha egy középkori metszeten sétálnánk keresztül, minden helyszín a maga egyedi módján lenyűgöző, nyomasztó vagy éppen groteszk.
A játék másik nagy erőssége a zene, a már említett kürtszó mellett rendre visszatérő motívum a csontzenére emlékeztető xilofonmuzsika.
Az irányítás egy hagyományos point-and-click kalandjátéknak megfelelően történik. Harry mozgása olykor kissé esetlen, ahogy a tárgyfelvevő animációja is meglehetősen sutára sikerült.
Az inventoryba bekerülő tárgyakat többnyire az adott helyszínen fel is kell használjuk, és nem vihetjük át a következő helyszínre. Bevallom, olykor nehezemre esett megállapítani, hogy pontosan mit is vettem fel: a tárgyakhoz nincs felirat, és az inventoryba kerülve túl kicsik voltak az alaposabb szemrevételezéshez. Mindenesetre kellő mennyiségű kattintgatás után minden a helyére került.
A kattintgatás kapcsán rá kell térnünk a játék egyik nagy gyengéjére, a feladványokra. Sajnos a legtöbb puzzle sima kattintgatással teljesíthető, egy-kettő volt komoly gondolkodást igénylő kihívás. Emellett a fejlesztők bedobtak egy-két minijátékot is, például süllyedő roncsokat és polipcsápokat kell kerülgetnünk a tenger mélyén, és ha elrontjuk, újra kell kezdenünk. A játék ugyanakkor értékeli, ha ezeket a feladványokat elsőre vagy minimális kattintással teljesítjük. Éppen ezért az egyes helyszíneket lehetőségünk van újrajátszani a főmenüben található térkép segítségével. Kérdés, hogy a játék által nyújtottak elegendő csáberővel bírnak-e egy-egy helyszín újrajátszásához.
A játék végéről elmondható, hogy legalábbis nyitva hagy kérdéseket. Az általam vásárolt verzióhoz tartozik egy DLC is, melyben Zelmát irányítva megismerhetjük a történet előzményeit. Amennyiben mindkét játékot megfelelő szinten teljesítjük, állítólag elérhetővé válik egy alternatív befejezés is, ez talán motiváló lehet, hogy egy-egy feladvánnyal újrapróbálkozzunk.
Az Apocalipsis egy kétségtelenül hangulatos játék, mely nagyot merít a középkori művészet világából. Ugyanakkor a fejlesztők mintha megelégedtek volna alkotásuk atmoszférikusságával, és a tartalmi részre már érezhetően kevesebb energiát fordítottak.
Aki azonban szeretne egy rövid időre elmerülni ebben a melankolikus, groteszk, mégis szép világban, annak az Apocalipsis nem fog csalódást okozni.
A cikk játéka
Olvasd el ezt is
Hozzászólások
Csak regisztrált felhasználók tudnak hozzászólni.
Írd le a véleményedet a témában!