A Twisted Tale: Chapter 1 – Egy csipetnyi retró móka

Az A Twisted Tale szándékosan a ‘90-es évek koncepciójában készül - a jelen idő nem véletlen: ez egy folyamatban lévő, epizodikus projekt -, amikor tonnaszámra hurcibáltad magaddal a tárgyakat és nem ártott, ha tudsz négy dimenzióban gondolkodni. Esetleg ötben. A józan paraszti ész ugyanis nem sokat ért, amikor a készítők őrültnél őrültebb ötleteit próbálta az ember megfejteni, akik feltehetőleg rengeteget csuklottak abban az időben. A Voodoo Bembel név mögött rejlő frankfurti Eva-Ramona Rohleder mindenesetre nagy rajongója annak az érának, és kvázi egyszemélyes projektjét szánt szándékkal olyan szellemben készítette, hogy az akkori kornak megfeleljen. Hogy ez jó-e vagy sem, az már más kérdés.

A játékban egy fiatal lány, Vio kalandjait követhetjük nyomon, aki in medias res módiban egy 2x2-es Rubik-kocka segítségével valahogy portált nyit egy olyan világba, ahol egy város terül el néhány lebegő szigeten. Főhősnőnk azt sem tudja, hogy ébren van-e vagy álmodik, egyáltalán hol van, hogy került ide, ám próbál erről a helyről kijutni, amihez szüksége lesz az időközben eltulajdonított kockára. És tulajdonképpen ennyi is a játék teljes története, ha az apró részletektől eltekintünk, amik inkább már a játékmenetet színesítik. Sajnos Vióról sem tudunk meg igazán semmit, amit csak azért nem tudok komoly hibának felszámítani, mert idővel ez változni fog a készítő elmondása szerint. Azért pár infómorzsával elláthatott volna, na!

A Visionaire-motor hajtotta játék külcsínyében is a már említett időszak kézzel rajzolt kalandjait idézi. A rajzfilmes körítés figurái közül még Vio néz ki talán a legéletszerűbben - legalábbis, ha az arcát nézzük -, a többiek sokkal karikatúraszerűbb, ha úgy tetszik, debilebb külsőt kaptak, ahogy a hátterek is inkább egy vidám mesét idéznek, ráadásul a belső helyszínek nagy örömömre kifejezetten részletesre sikeredtek. Külön kiemelném, hogy a cucc indie jellege ellenére szinkront is kaptak - mindjárt kettőt: angolt és németet - ezek a normálisnak semmiképp nem nevezhető figurák, ráadásul a kiválasztott hangok jól is teljesítenek szerepükben. Technikailag azonban akad baki a prezentációban: egyes párbeszédek érezhetően halkabbak a többinél; remélhetőleg ez javításra kerül a jövőben. Az animáció sincs tökéletesen kidolgozva főhősünk esetén, néha elég fura szögben mutatja a kamera - valószínűleg nincs nyolc irányban animálva a mozgása. De ez legfeljebb bosszantó apróság annak fényében, hogy papíron születtek meg a vászonra vitt szereplők.

Talán a játék legsarkalatosabb pontja a különböző feladatok, amikben szintén a régi szép idők szellemisége köszön vissza. Harcolnak is bennem az ellentétes érzések: egyrészt baromira élveztem, hogy a rejtvények sokszor nehezen megfoghatók, másrészt valamivel több sugallat, átgondoltság nem ártott volna egyikhez-másikhoz, főleg a vége felé, amikor már tényleg csak próbálgattam mindenfélét, hogy történjen valami. Objektíven ez a legnagyobb gondom a játékkal, néha nagyon abszurd a feladatok logikai lánca, amiben olykor a véletlen próbálgatások szerepe túlzó. Ebből következően talán mondanom sem kell, hogy semmilyen beépített súgórendszer nincs, sőt, még az interakciós pontokat sem lehet felvillantatni. Biztos lesz, akinél ez is kiveri a biztosítékot, számomra ennek hiánya abszolút megbocsátható - ma már a fejlesztők szinte azt sem tudják, hogy segítség a játékost, az meg elfelejt megküzdeni a továbbjutásért. A hülyeségek ellenére azért bűnös élvezet volt megküzdeni a feladatokkal, és nagy örömet okozott itt, amikor valamire végül sikerült nagy nehezen rájönnöm.

Ahhoz képest, hogy relatíve kevés helyszínt tartalmaz a játék, elég sok órát bele lehet ölni, ha nem nyúlsz segítség után. A tesztelők nagyjából 6-8 órán küzdöttek a befejezésért a készítő elmondása szerint, és saját tapasztalatból mondom, tényleg nem túlzó ez az adat. Persze, ha minden esetben tudod, hogy mit kell csinálni, egy óra alatt is simán végigvihető a program, de könyörgöm, a point-and-click egyik bája az, hogy telik a játékidő, miközben pörgeted az agyadat, hogy „Itt mégis mi a jó édes szűzmáriára gondolt a költő?!” Pont ezért kezdő kalandoroknak nem merem ajánlani, viszont aki szerette a ‘90-es évek agymenéseit, mindenképp tartsa radaron!

Már csak azért is, mert a humorforrás egy része bizony utalgatások a klasszikusokra. Az ereklyemúzeum ilyen szempontból igazi kincsgyűjtemény, ahol a felakasztott képeket vizslatva bizony nem egy ismerős arcot fedezhet fel az öreg kalandjáték-rajongó. Persze, poénokat nem csak ezek kapcsán integrált a játékba a fejlesztő, önmagában is sikerült elég idióta dumákat kitalálnia - ha mást nem is, azt megtudtuk Vióról, hogy van humorérzéke -, amik általában működnek is; nem túl fárasztóak és nincsenek mindenhova fölöslegesen beszuszakolva. A helyzet valószínűleg még vadabb lesz a későbbiekben, hisz az előzetesben bemutatott depressziós halál és a vuduhölgy például tiszteletét sem teszi az első felvonásban, és nyilván van még egyéb tartalék puskapor is Eva tarsolyában.

Aki tényleg beleadott apait-anyait a játék elkészítésébe: egymaga rajzolta, animálta, írta a párbeszédeket és alkotta meg a puzzle-ket is a játékhoz. Ő is látja, hogy van még hova fejlődnie, én is látom, de ha sikerül megvalósítania a teljes alkotást, biztosan érzékelni fogjuk az egyre több tapasztalatot a játékfejlesztés kapcsán. Első próbálkozásnak teljesen szórakoztató az A Twisted Tale, ami bár messze van a tökéletestől, a kitűzött fő célt maradéktalanul teljesíti, vagyis ad a játékosoknak egy kis retró varázslatot. Egyedül az irányítás lett modernizálva, gyakorlatilag egy egérgombbal lehet mindent vezérelni: az adott objektumokon nem kell választani a beszéd/vizsgálat/használat/felvétel között, azt automatikusan felajánlani a program. Apró szőrszálhasogatás, de ha már Visionaire hajtja a játékot, igazán átmenthette volna a készítő a Deponia egérgörgővel előcsalogatható/eltüntethető tárgylistáját. Hogy az mekkora ötlet volt! És mégsem rémlik, hogy azóta is találkoztam volna vele.